In Bruges

Mivel a radnótis Kripli alapvetés, nem volt kérdés, hogy a darab írójának első teljes mozifilmjének (író+rendező) premierje bekerült a naptárba (thx origo filmklub). Az übersikeres ír-angol drámaíró, Martin McDonagh - aki egyébként 40 sincs még - valamit már igencsak letett az asztalra, Londonban sok éve sorozatban játsszák a darabjait, és mellesleg van egy rövidfilmes Oscarja. Itthon a 2001 óta futó Kripli (Radnóti) mellett több színház több darabját adta és adja; idén megy Egerben a Párnaember, az Örkény pedig még tavaly tolta a Piszkavasat.

Sztorijai közös vonása a bennük szereplők szánalmas élete, mindez úgy megszűrve, hogy a néző a konstans röhögés és az akut depressziós roham között ingázik.

Ilyen az In Bruges is (zárójelben: nem vagyok hajlandó leírni a cím magyar fordítását, aminek semmi köze a filmhez, és amiért a fordító, valamint azt jóváhagyó forgalmazó kezét hirtelen mozdulattal törném szilánkosra).




A történet röviden: két londoni gengsztert egy apróbb hiba után Bruges-ben tesz parkolópályára a főnökük, aki később személyesen is felbukkan rendet tenni. Nem hangzik soknak, de nem is ez a lényeg. Az egyik tengely a főszereplő ír duó, Colin Farrell és Brendan Gleeson, akik pillanatok alatt tudják egyik pólusból a másikba (l. fent) átlökni a filmet, a forgatókönyv diktálta érzelmi kilengéseket simán hozzák.  A másik, amit muszáj megemlíteni, a téli Bruges hangulatának hibátlan ábrázolása, a szűk utcák és kanálisok fényképezése - az ember szeretne a város főterén sörözni a decemberi ködben. Ezt spékelik meg egy kis Bosch-beütéssel, ami további szokatlan és beteges vonzerőt ad a képeknek.

A kezdeti light nevetgélés után a végére egyre sötétebbek a poénok, a film egy manierista poszterbe hajlik át, és az egész tipikusan McDonagh: bizzar szereplők tömkelege (az amcsi törpe üt), meghalni akaró és/vagy ténylegesen pusztuló szereplők, nagyon megírt dialógusok és persze nem maradhat el az írezés, angolozás, jenkizés sem, mint trademark. A film nézése közben nem tudtam nem átfordítani az egészet színpadra, annyira olyan feeling volt főleg a párbeszédek alatt, mintha színházban ülnék. Ez persze azt is jelenti, hogy kevésbé pörgős, mint egy sztenderd mai mozi, de nagyon el lehet benne merülni.