Gálvölgyi Judit: "János is érdemelne egy múzsadíjat"

Gálvölgyi Judit szerint férje is megérdemelne egy múzsadíjat.

Krisztina-díjat vett át Gálvölgyi Judit műfordító, Gálvölgyi János színész felesége. A díjat Gyémánt László festőművész elhunyt felesége emlékére alapítottáka. Az elismerést az kapja meg, aki művész férje gondoskodó társaként, múzsájaként sokat tett-tesz azért, hogy kiváló művészi teljesítmények megszülethessenek.

Gálvölgyi Judit a Népszavának többek közt azt is elárulta, hogy férjével egy amatőr színházi előadáson ismerkedett meg. “Mészáros Tamás Szkéné társulatában Görgey Gábor Ötórai tea című egyfelvonásosát játszottuk. Mindösszesen egyszer adtuk elő. De ezért természetesen hónapokon át próbáltunk. Ez egy abszurd darab arról, hogy az emberek együtt élnek, de elbeszélnek egymás mellett. Az anya először a férjével teszi ezt, aztán pedig, hogy meghal, a fiával. Ennek volt egy televíziós változata, amiben az anyát Darvas Lili, a férjet Bilicsi Tivadar, a fiút Márkus László alakította. A mi esetünkben az anyát én, az apa meg a fiú szerepét János játszotta, mert ő már akkor is nagyon sokoldalú volt. Előbb jött a barátság, aztán a szerelem. Ami már akkor sem volt túlzottan jellemző, öt évig jártunk együtt, mire összeházasodtunk. Mi több, két évig voltam menyasszony. Ma inkább az van, hogy "megismerkedünk, összeházasodunk, na, bumm, legfeljebb elválunk". Mi nem egészen így gondoltuk. A Fészek Klubban volt az esküvő utáni fogadás, de Jánosnak már a Rámájana előadásából főpróbái voltak. Kazimir Károly nászajándékként megengedte, hogy egy órával később kezdődjön a főpróba. Én mentem vele, mint ifjú asszony. És éjfélig a Körszínházban voltunk. János majomnak maszkírozva, mivel ő volt a majomkirály, vasgerendákon mászkált. Úgy nézett ki, hogy az édesanyja, szó szerint, nem ismerte meg. Hát ez volt a mi nászéjszakánk” – mesélte Gálvölgyi Judit.

A felvetésre, miszerint hihetetlen mennyiségű szöveget fordított már, elmondta, maga se tudja, hogy mennyit. “Szerintem több tízezer oldalt. Köztük igen vaskos könyveket is. De nem a terjedelem, hanem a tartalom a lényeg. Vannak olyanok, melyek fordítására különösebben nem vagyok büszke. Igyekszem visszaadni - ha van - a szerző stílusát. Néhány írót különösen szeretek. Szerintem az egyik legjobb fordításom Gerald Durrell A hahagáj című könyve volt. Ezért annak idején még nívódíjat is kaptam”.

“A fordító abban hasonlít a színészhez, hogy szintén kiszolgáltatott. A színész azt játssza, amit ráosztanak. A fordító azt fordítja, amire felkérik. Ma már, amikor oly szűk a piac, az nem működik, hogy nekem valami megtetszik, és azzal házalok, hogy ezt tessék kiadni. Vissza lehet valamit utasítani, de nagyon sok fordító van, ez a szakma is eléggé felhígult. Vannak igen bátor fiatalok, akik igazi nyelvtudás nélkül vágnak bele ebbe a munkába. Van, hogy már szerkesztő sincs, szerintem éppen ezért kell még inkább odafigyelni, hogy az ember ne írjon hülyeséget. Ha viszont egy fordítás jó, bosszantó, hogy általában meg sem említik, hogy a könyvet a szerző nem magyarul írta. (…) Fordítok, ameddig csak bírok. János is érdemelne egy múzsadíjat, mert azért megtehetem, ha valami abszolút nem tetszik, hogy azt mondom, "köszönöm szépen, nem vállalom". Ez annak köszönhető, hogy ő is biztos hátteret nyújt nekem” – fejtette ki Gálvölgyi Judit.

A teljes interjú a Népszavában olvasható.

Gálvölgyi Judittal itt olvashatják riportunkat.