„Embernek lenni annyival egyszerűbb” - Interjú Benkó Bencével és Fábián Péterrel

Háromfelvonásos operettel (pontosabban „zenés talánnyal”) készül a k2 Színház. A Röpülj, lelkem alkotói-rendezői, Benkó Bence és Fábián Péter arról meséltek, hogyan született meg ez a különös, a magyarságtudattal foglalkozó előadás, miért választották legújabb darabjuk műfajául az operettet és mit jelent számukra a nemzeti identitás.


A Röpülj, lelkem című, most készülő darabotokkal egy zenés előadással gazdagodik a repertoárotok. Honnan jött az ötlet, hogy éppen egy operettet írjatok és rendezzetek?

Benkó Bence: Van ennek egy egyszerű oka: egyrészt a csapat benyújtotta az igényét, hogy csináljunk egy zenés előadást. Mi döntöttünk úgy, hogy az operettet választjuk.

Hogyhogy nem például a népszerűbb műfajnak számító musicalben gondolkodtatok?

Benkó Bence: Pont attól vált izgalmassá, hogy feltettük a kérdést: vajon mit lehet kezdeni az operettel? Korábban nem igazán kedveltük, nem is foglalkoztunk vele, a színészeinkhez sem állt kifejezetten közel, annak ellenére, hogy muzikálisak – énekelnek, együttesekben zenélnek. De most már abszolút hiszünk benne, hogy ennek a műfajnak van létjogosultsága. Igyekszünk a lehető leginkább hűek maradni a hagyományaihoz, legalábbis a dramaturgiájában és kicsit zeneileg is, de mégis törekszünk arra, hogy maga a darab, a szöveg, az előadás mondanivalója nagyon friss legyen. Nem grófokat, hercegeket akarunk velük eljátszatni… Kíváncsiak vagyunk, meg lehet-e szólaltatni, át lehet-e emelni a mai társadalmunkba, a mai életünkbe?

Fábián Péter: Úgy gondoltuk, az operett a magyar hagyományokhoz és kultúrkörhöz jobban is köthető, mint például a musical. Azokhoz a magyarsággal kapcsolatos kérdésekhez, felvetésekhez, amelyeket amúgy is boncolgatni szeretnénk, sokkal jobban passzolt mint forma.

 

benko-bence 


Mik voltak ezek a felvetések?

Fábián Péter: Abból indult az egész, hogy elgondolkodtunk: mi az, hogy magyar? Miért ilyen fontos meghatározni? És mennyire veszélyes, ha ebből a tisztázatlan fogalomból vezetjük le az identitásunkat… Ezzel szemben embernek, embertisztelőnek lenni annyival egyszerűbb.

Benkó Bence: Amikor elkezdtünk gondolkodni rajta, majd júliusban kidolgozni, elég friss volt még a menekültkérdés. Több ötletünk ezt boncolgatta volna, de később aztán teljesen elvetettük. Rájöttünk, hogy érdemben nem igazán tudunk hozzászólni, hiszen nem ismerjük a körülményeket. Nem annyira konkrét eseteteket, inkább azt a fajta általános bizonytalanságot próbáltuk megfogni, ami a mai magyar közbeszédben és tulajdonképpen a saját életünkben is jelen van. A sok-sok „lerágott csontnak” – mint például a kerítés felhúzása és az azt kísérő viták – az az állítás az alapja, hogy mi magyarok vagyunk, és ti meg nem. Lényegében mindig valami ellenében definiáljuk saját magunkat, a magyarságunkat. És akkor, ha nem értünk egyet a meghatározással és az abból fakadó következtetésekkel, vajon nem is vagyunk magyarok? Vonzóbb volt ez a téma, mert eggyel általánosabb, átfogóbb, de úgy, hogy közben mélyebbre is áshatunk benne. Szerintünk sokkal fontosabb, hogy megpróbáljuk a gyökerüknél felfejteni az olyan problémás-vitás kérdéseket, mint például mire is épül a magyarság, kell-e egyáltalán, hogy épüljön valamire, és ki az, aki megmondja, mire építsük fel Magyarországot.

Fábián Péter: Íróilag azt tartottuk szem előtt, hogy olyan ügyekről beszéljünk, amelyekhez effektíve közünk van, megjelennek a hétköznapi életünkben – hiszen így tudunk róluk hitelesen írni és szólni. A darab első verziója a határon játszódott, egy drótkerítésnél. Elkezdtük írni, de nem jöttek a szavak. Mi a tévéből ismertük a történéseket, a jelenséget, olvastunk róla, a véleményünk teljesen kiforratlan volt. Ezért gondoltuk, inkább magunkból indulunk ki, hogy nekünk mi a gondunk az egésszel. Innen jött a magyarság-definíció erőltetettségének feszegetése.

Azzal együtt, hogy a szöveget is ti alkottátok meg, különösen fontos lehet számotokra az előadás fogadtatása, utóélete, hiszen így talán még inkább a saját „gyereketek”, mint például egy klasszikus, amelyet feldolgoztatok…

Benkó Bence: Annyival volt nehezebb vele a dolgunk, hogy mi írtuk meg. Eleve nem abban gondolkodunk, hogy a mi drámánk majd milyen fogadtatásra lel… Vagy egy jó előadás lesz belőle, vagy nem.

Fábián Péter: Az viszont mindenképp könnyebbség, hogy nem kell lefutnunk azokat a „köröket”, mint egy klasszikus szöveg esetében. Nem töltünk hosszú-hosszú heteket egy-egy jelenet vagy mondat magvának felfejtegetésével, mint akár a Platonov esetében tettük. Persze történnek meglepetések: van, hogy a színész mást gondol az általunk leírt szövegről, teljesen egyéni, akár mélyebb értelmezést ad róla, emiatt is nagyon izgalmas a próbafolyamat. A gyakorlatban sok minden kiderül – például hogy hol tévedtünk mi, amikor írtuk. Nem elég jól elképzelni, ha nincs rá terep, hogy ők kibontsák… El akarjuk kerülni annak a veszélyét, hogy belelustuljunk vagy beleszerelmesedjünk, ugyanúgy minden egyes próbán mélyebbre és mélyebbre kell ásnunk.

Korábbi előadásaitokban, például a Bakfittyben vagy a Züfecben is előkerül a politika, de talán egyikben sem annyira hangsúlyosan és aktualizáltan, mint a Röpülj, lelkemben. Szokatlan lehet ez azoknak a nézőknek, akik az operettet a giccsel, kesze-kusza, szappanoperaszerű szerelmi bonyodalmakkal, cukormázas sírvavígadással és persze az elmaradhatatlan happy enddel azonosítják.

Benkó Bálint: Szerintem egyszerűen nem lehet belőle kihagyni, hogy erősen politizáljon. Maga a műfaj is eleve determinálja – például a Csárdáskirálynő vagy a Víg özvegy is egy aktuálpolitikai darab volt a maga korában. Csak meg kell vizsgálni azt a kontextust, amikor először állították színpadra, és rögtön kiderül. A Röpülj, lelkemben azonban nem véletlenül nincs kimondva, mikor játszódik; mindenki döntse el maga, mennyire van közel az a furcsa disztópia, amit lefest. Lehet, hogy negyven évvel később, de lehet, hogy holnap fog megtörténni.

 

fabian-peter

 

Számítotok arra, hogy – akár formájában, akár témájában – megosztó lesz?

Fábián Péter: Mindig igyekszünk valamilyen előadást csinálni. Inkább azt mondjuk, legyen nagyon groteszk vagy nagyon realista, mint hogy egy kompakt, se íze-se bűze produktum szülessen. Formai szempontból is megosztóak lehetnek, hiszen egymáshoz képest nagyon mások. A Platonov például nagyon hosszú – kell hozzá egy bizonyos nézői attitűd, amellyel végigülik azt a négy és fél órát. Van, aki varázslatosnak nevezte ezt az időkezelést, és olyan is, aki szerint órákat raboltunk el az életéből. A műfaji-formai kalandozás minden évben tudatos; mindig eldöntjük, hogy nem hagyjuk békén magunkat, kipróbálunk minél többfajta műfajt és színpadi nyelvet.

Mennyi idő alatt született meg a végleges változat?

Benkó Bence: Még mindig alakul, bár olyan drasztikus változások már nem lesznek benne. Ez főleg a harmadik felvonásra igaz, amiről már előre tudtuk, hogy a színészek nélkül nem lehet teljesen készre megírni. A cselekményt már nyár óta terveztük, magát a darabot pedig hat nap alatt írtuk meg.

És a hetedik napon megpihentetek?

Fábián Péter: Nem, olvasópróbát tartottunk (nevet). Egyébként nagyon nehéz volt egy-egy ötletre, amibe szerelmesek voltunk, kimondani, hogy nem viszi előre a darabot, mert zsákutca, ki kell hagyni és elölről kezdeni az egészet.

Mennyire voltatok kritikusak egymás és a saját ötleteitekkel szemben? Könnyen sikerült konszenzust teremteni?

Benkó Bálint: Megmondjuk egymásnak, ha abba a struktúrába, amiben gondolkodunk, nem fér bele valami. Amikor születik a szöveg, már eleve a gyakorlati szempontokat tartjuk szem előtt, színpadi ötleteket, színészi alakításokat – igyekeztünk kifejezetten rájuk írni a darabot.

Fábián Péter: A szereposztás előbb volt meg, mint az első szó. Sokat segít, ihletforrás is, ha odaképzeljük a színészt, halljuk, hogyan mondana ki egy-egy mondatot és tudjuk, milyen feladatot szeretnénk neki adni, mi az, ami jól áll neki – vagy épp direkt olyannal akarjuk túráztatni, amit nem érez magáénak.

Nekik engedtek beleszólást a szöveg alakításába?

Benkó Bálint: Improvizáltatjuk őket, ennek során is születnek szövegek, amiket aztán megpróbálunk közösen összerakni. Belenyúlhatnak ők is, húzhatnak belőle, rakhatnak hozzá mondatokat, de a cselekmény persze már nem fog változni. Egyelőre üres térben próbálunk, a díszlet még később jön, a zenekar pedig folyamatosan készíti a dalokat. A célunk, hogy minél hamarabb elkészüljünk a jelenetekkel, hogy azután a zenészekkel minél többet próbálhassunk, hiszen tudjuk, nagyon időigényes munka lesz, amikor összeeresztjük őket a színészekkel.

Kik szerzik hozzá a zenét?

Fábián Péter: A dalokat Horváth Szabolcs és Szabó Sipos Ágoston írják, mindketten szerepelnek is az előadásban. Szerves részei a darabnak, viszik tovább a cselekményt, nem önmagukban álló kis songok. Kifejezetten kérésünk volt, hogy a háromtagú – hegedűből, nagybőgőből, zongorából álló – zenekar minél tradicionálisabb vonalat, népzenei dallamvilágot hozzon.

Az elmúlt hónapokban többször is tartottatok egy-egy előadásotok után közönségtalálkozót. Milyen tapasztalat volt beszélgetni a nézőkkel?

Benkó Bálint: Izgalmas, amikor szemtől szemben mondják el a benyomásaikat, reagálnak, kérdeznek. A Züfec után tartott beszélgetésen jóleső volt hallani, hogy nem színházi emberek az amúgy a színház világáról szóló előadást hogyan, hányféleképpen vonatkoztatták a saját életükre. Jelentett nekik valamit – sőt –, és így képes volt túlmutatni önmagán, aminek nagyon örültünk.


Kérdezett: Dömötör Nikolett

süti beállítások módosítása