„Nem lennék elégedett, ha pusztán csak lejátszanánk az előadásainkat”

20 éves a Káva Kulturális Műhely. Takács Gábor művészeti vezetővel beszélgettünk arról, honnan indultak és merre tartanak – 2/1. rész.

Takács Gáborral a MU Színház udvarán ültünk le, talán két tejeskávé mellé. Azt gondoltam, megtudhatom, és egy hosszabb interjúban le is tudom írni, hogyan jött létre és hogyan működik Magyarország másodikként alakult színházi nevelési társulata. Amikor elkezdtem megírni a majdnem kétórás beszélgetést, rájöttem, hogy tévedtem. Húsz év mégiscsak két évtized – egy részben nem megoldható.

Az interjú első részében a kezdetekről, a társulati lét sajátosságairól és arról beszélgettünk, a színházi nevelés a maga viszonylag kicsiny léptéke mellett hogyan tudhat változtatni a társadalmon. Ebből a részből kiderül, hogyan tanulták meg a színházi nevelési társulati lét mikéntjét, hogyan tudják meggyőzni a pedagógusokat arról, hogy a hazavihető információkon és a tételes tanulságokon kívül is létezik hasznos tudás. Ellenben azt nem tudjuk meg, milyen súlyú és hosszúságú a katarzis.

Káva Kulturális Műhely (fotó: Szilágyi Stefi)

Amikor elindultatok ezen a pályán már volt az ELTE-n szinházpedagógiai képzés,  Ruszt József beavató színháza is közismert volt, miközben a színházi nevelés, mint olyan nagyrészt a diákok színházba viteléről és a színészek irodalomórán való szerepeltetéséből állt. Hogyan állt össze ez az egész a számotokra akkoriban?

Mi akkor huszonéves srácok voltunk, akiknek olyan őrületes nagy fogalmaik nem voltak ezekről a rendszerekről. Mindannyian a Kerekasztalban kezdtük a pályát Kaposi Lászlóval. Gödöllőn a 90-es évek elején jelent meg a színházi nevelés, de azonnal jönnek a definiálási problémák. A színházi nevelés ma egy gyűjtőfogalom, miközben 1992-ben, amikor Magyarországon nagy lendületet kapott ez a dolog, egy nagyon konkrét módszert, az angol theater education-t jelentette, amelyek színházi nevelési előadások voltak. A ma jellemző műfaji sokszínűség 10-12 éve indult el nálunk. Ma azt a részterületet, amivel foglalkozunk, komplex színházi nevelési előadásoknak hívjuk.

Huszonévesen a Kerekasztalban vagy 1997-ben, amikor eljöttünk onnan és elindítottuk a Kávát, csak azt éreztük, hogy valami nagyon új és izgalmas dolgot csinálunk, aminek  egyszerre van köze a gyerekszínházhoz és a pedagógiához. Ezt még akkor sem sokan csinálták, sőt, amikor a Káva és a Kerekasztal éveken keresztül egymás mellett dolgozott, akkor sem nagyon.

Miért nem?

Túl macerás: fenn kell tartani és menedzselni egy független társulatot annak összes gondjával-bajával. Azt látom, hogy amikor – nem utolsósorban a pályázati rendszer furcsaságai következtében – a projekt szemlélet kezdett erősödni, hirtelen nagyon sok lett az ilyen típusú program. Nem kellett hosszú távra elköteleződni egymás mellett. Összeálltak egy-egy projektre és utána mindenki folytathatta az egyéb, saját munkáit.

Takács Gábor a Szobor előadásában (fotó: Kálócz László)

A theater education-nál tartottunk …

Angliában ez a módszer nagyon erős baloldali ideológiai elkötelezettséggel és társadalmi misszióval jött létre: az előadások az angol társadalomban lévő fontos problémákról szóltak. Ez aztán a 80-as években gyakorlatilag meg is halt Angliában, nem utolsósorban erős jobboldali kormányzati hatásra. Amikor a 90-es évek elején ez a módszer Magyarországon beköszöntött, mindebből semmit nem lehetett érezni, az újszerűség volt benne a fontos: hogy fel lehet úgy építeni egy előadást úgy, hogy az egyszerre értelmezhető esztétikailag, miközben egy fontos emberi vagy erkölcsi problémáról beszél és részvételt is kínál a nézők számára.

Hosszú éveken keresztül általános emberi problémákkal dolgoztunk, amelyek életkorilag voltak fontosak egy-egy csoport vagy akár mindenki számára. A Kávában tíz éve volt az a pillanat, amikor úgy döntöttünk, hogy társadalmi problémákkal is akarunk foglalkozni.

Egy kicsit még visszaugorva, miért váltatok ki a Kerekasztalból?

Az fiatalemberek önállósodási törekvése volt, akik hosszabb-rövidebb ideig dolgoztak egy mesterrel, akitől sokat tanultak, de eljött az idő, amikor néhányan feltettük a kérdést magunknak, hogy akarunk-e önállóan létrehozni vagy folytatni valamit. Öten alapítottuk a Kávát: Romankovics Edit,  Scholtz Anna, Gyombolai Gábor, Sereglei András és én, ebből hárman vagyunk még aktív társulati tagok.

Sereglei András a Titkos ajtó előadásában (fotó: Meister Natália Nóra)

Kitől lehetett tanulni akkoriban, amikor még nem voltak szervezett képzések, iskolák?

A mai napig azt gondolom, hogy nagyon sok mindenre nincs mintánk és magunknak kellett kitalálni. Nem tudok rajtunk kívül olyan független társulatról, amelyik munkahelyként működik: nálunk – miközben próbálunk az oktatás és a kultúra határán életben tartani egy független társulatot – a színészek állásban vannak. Ezt tehát eleve fel kellett fedeznünk. A magyarországi független társulatok jelentős részének egyik alapproblémája, hogy találnak-e olyan embert, aki hajlandó és képes őket professzionálisan menedzselni. Nekünk ezt is a saját bőrünkön kellett megtanulni.

Jelenleg kilencen vagyunk állásban, plusz a gyakornokunk. Egy ekkora csapatnak ötfős stábra lenne szüksége, mi pedig úgy vagyunk kettő plusz két fél, hogy én egyfajta átmenet vagyok, mivel egyszerre vagyok a Káva szakmai vezetője és színész-drámatanár. Ezzel függ össze az is, hogy a következő évadban kiveszem magam az előadásokból, muszáj többet foglalkoznom a vezetési kérdésekkel. Annyira labilis a helyzet, hogy egyszerűen muszáj több időt szánni rá. Mindig ugyanazokba a gödrökbe lépünk bele.

Milyen gödrökre gondolsz?

Elsősorban gazdaságiakra. A hazai pályázati rendszer abszurditása miatt nálunk történetesen április, május környékén konkrétan elfogy a pénz. Amiben gondolkodunk, azzal nem csak ezt az évadvégi átmenetet akarjuk megoldani, hanem szeretnénk kicsit jobban támaszkodni arra a társadalmi bázisra, akinek tulajdonképpen szolgáltatjuk az előadásainkat. Jelen pillanatban ugyanis az a helyzet, hogyha megszűnnének a pályázati forrásaink, gyakorlatilag megszűnne a Káva is. Évi 60 millió forintra lenne szükségünk ahhoz, hogy évi három-négy bemutatót tartva viszonylag nyugodt körülmények között tudjunk dolgozni. Ez tehát egy irtózatosan veszélyes helyzet, amit úgy szeretnék kiküszöbölni, hogy megpróbáljuk elkezdeni felépíteni azt a lábat, ami az a bizonyos társadalmi bázis lenne.

Gyombolai Gábor a Bábok előadásában (forrás: Káva Kulturális Műhely)

Mit jelent a gyakorlatban ez a „láb”?

Mivel az előadásaink nézőközönsége, pontosabban résztvevőközönsége az iskolákon keresztül érkezik, egy olyan programot szeretnénk felépíteni, amellyel a diákokat, a pedagógusokat és a szülőket szeretnénk egy kicsit közelebb hozni magunkhoz. Mondok egy konkrét példát: szeretnénk elérni, hogy a diákok meséljenek otthon a nálunk történtekről. Mert ezen keresztül előbb-utóbb lesz egy olyan szülői csoport, aki tudni fog rólunk, egy idő után talán el is jön a felnőtteknek kínált előadásainkra, és azt reméljük, hogy egy pont után akár támogatóként is számíthatunk rájuk. Ilyen és ehhez hasonló lépések sorozatában gondolkodunk, ami által elérhetjük, hogy kevésbé kelljen támaszkodnunk az állami támogatásra.

Hiszel abban, hogy tudtok változtatni a társadalmon, ebben a társadalmi méretekhez képest kis léptékben is, amiben jelen vagytok?

Ha nem hinnénk ebben, nem csinálnánk. És itt most nem arról van szó, hogy valaki a velünk töltött két-három óra alatt döbbenetes felismerésekre jut és megváltoztatja az életét. Az is hatalmas változás, ha valakinek csak egy picit megváltozik az attitűdje vagy elgondolkodik valamin, és egy picit megengedi magának, hogy megkérdőjeleződjenek a rögzült véleményei. Hiszek abban, ha ez nálunk kicsiben megtörténik, az tovább tud gyűrűzni, és visszaköszön akár az osztályban, akár a családban.

Sok velünk játszó diáknak a módszer maga válik húsbavágóvá: hogy alapvetően erős partnerségi viszony van köztük és köztünk, valódi kíváncsisággal fordulunk feléjük és nem közölni akarunk nekik valamit, hanem azt mondjuk, hogy van egy probléma, ami minket érdekel és szerintünk téged is érdekelni fog. Nézzük meg, hogy ennek kapcsán mi a véleményed! Ez attól nagyon erős, hogy a fiatalok nagy részének új élmény, hogy megkérdezik őket, és nem arra van szocializálva, hogy maguktól elmondják a véleményüket vagy valamifajta demokratikus párbeszédben vegyenek részt. Azok a legerősebb pillanatok, amikor olyan fiatalok, akiket butának könyveltek el a tanáraik és/vagy ők tartják annak magukat, egy ilyen előadásban hirtelen megélednek, és kiderül, hogy vannak gondolataik.

Kárpótlás (fotó: Tóth Ridovics Máté)

Akivel ez megtörténik, nem hiszem, hogy ugyanúgy megy vele tovább minden, mint előtte. Lehet, hogy ezután rá fog kérdezni és el fog gondolkodni az élet más területein is. Ha nagyon-nagyon idealista vagyok, azt mondom, a mi módszerünk hozzájárul, hogy valaki kérdező, kritikus gondolkodású lény legyen. Mivel reményünk szerint nálunk megtapasztalja, hogy több oldalról járjon körbe egy problémát, elmondhatja, amit gondol és rákérdezhet olyasmire, amire eddig nem kérdezett rá.

A szubjektív érzéseiteken túl milyen lehetőségetek van megnézni, hogy valóban bekövetkeznek-e ezek a változások?

Gyakorlatilag tíz éve dolgozunk együtt társadalomtudósokkal és végzünk különféle kutatásokat, amelyek próbálják leírni és értelmezni, ami itt történik. Van már mögöttünk kilenc könyv és egy nagy nemzetközi kutatás, folyamatosan keressük a módszert, hogyan lehetne bebizonyítani – például a döntéshozóknak –, hogy annak, amit csinálunk, konkrét, mérhető hatása van. Nagyon nem lennék elégedett, hogyha pusztán csak lejátszanánk az előadásainkat.

Vannak tehát olyan adatok, amit akár a pedagógusok, akár a döntéshozók elé lehet tenni, hogy lám, akik ilyen jellegű előadáson vettek részt, azoknak bizonyos kompetenciái erősödtek?

Nagyon nehezet kérdezel! Volt egy nemzetközi kutatásunk saját módszertannal, több mint négyezer fiatallal, amelynek az adatai elérhetőek egy honlapon. Ezeket meg lehet mutatni, láthatóak is az eredmények, de egy egy-két órás foglalkozás vagy egy színházi nevelési előadás után nyilvánvalóan nem történik radikális változás. És bármennyire fontosnak és hasznosnak tartom, hogy ilyen szinten is el tudjuk magyarázni a munkánkat, az utóbbi évek kutatásai nem a számok felé fordultak, sokkal inkább kvalitatív módszertannal operáltak. Elvégre mégiscsak művészeti területről beszélünk. Nem véletlen, hogyha megnézzük a színházat, ott sem lehet Dunát rekeszteni azokkal a kutatásokkal, amik számszerűleg bizonyítanák, hogy mi történik a nézőben egy jó előadáson, és hány fokos, milyen széles vagy milyen súlyú a katarzis.

Háda Fruzsina és Romankovics Edit az Üzlet előadásában (fotó: Kálócz László)

Akkor mi az, amit jelenleg elemeztek?

Próbáljuk értelmezni azt a problémát, amit a fókuszba helyezünk: a megértési folyamatot írjuk le és elemezzük mindazt, amit a fiatalokkal együtt végzünk előadás közben. Például, hogy az adott osztály reakciói mit mondanak el a pedagógiai kultúráról, ahonnan a gyerekek érkeznek. Örülnék, ha lennének más fajta, más típusú kutatások, a mi érdeklődésünk, lehetőségeink, kapcsolataink azonban egyelőre ezeket teszik számunkra lehetővé. Így is született kilenc könyv, amiből bárki megtudhatja, mi történik az előadásainkon.

Említetted a pedagógusokat és a meggyőzést. Hogyan sikerült a pedagógusokkal elfogadtatni a kezdetekkor, hogy innen nem konkrét tudást visz haza a gyerek, hanem valami egészen mást?

Egyrészt tizenöt-húsz évvel ezelőtt nem volt ekkora nyomás a pedagógusokon, hogy milyen típusú és mennyiségű tudást kell belegyömöszölni a gyerekek fejébe ahhoz, hogy majd jó középiskolába, aztán jó egyetemre kerülhessen. Másrészt azoknak a pedagógusoknak a zöme, akik megnéznek egy ilyen előadást, nagyon gyorsan megértik, hogy az adatokon és információkon alapuló tudás, ami az iskolai oktatás nagy részét kiteszi, nem minden.

Ugyanis, ha nagy szavakat használunk, akkor itt magával az emberrel foglalkozunk – azzal, hogy mitől vagyunk azok, akik és milyen emberré válunk. Amikor azt kérdezem egy fiataltól, hogy mi a viszonya egy adott helyzethez, akkor tulajdonképpen arra kérdezek rá, hogy milyen embernek látja magát és hogyan gondolkodik egy adott dologról. Illetve ha hallja a többiek véleményét, változta- e bármit a gondolatain. Azok az intézmények, akik elengedik a diákjaikat, elfogadták, szeretik, tudomásul vették, hogy ez is egy érvényes módja a tanulásnak.

Bori Viktor és Takács Gábor a Lady Lear előadásában (fotó: Meister Natália Nóra)

A fiataloknál ugyanúgy lecsapódnak azok a társadalmi problémák, amelyek minket, felnőtteket is érintenek, és az iskola feladata lenne ezekkel is foglalkozni, viszont erre, az iskolai keretek szűkössége miatt szinte semmilyen lehetősége nincsen. A családok legtöbbjében szintén nincsen közös platform beszélni ezekről a problémákról. Ha anyagilag fent tudunk maradni, mindig lesz munkánk, ugyanis nincs az az ideális társadalom, ami ne termelne ki annyi problémát, amivel egy ilyen típusú színház foglalkozni tud.

Köszönet Hegedűs Katának a cikkhez nyújtott segítségért.

Török Ákos