Képtelenség abbahagyni - Julie Shanahannal találkoztunk

Pina Bausch táncosa a Sweet Mamboval járt Budapesten

2011. szeptember 6. kedd, 07:32

"Számomra a munka túlmutat a táncon és a színházon, az emberi természetről szól. Az előadásaink során valóban intim viszonyba kerülünk a nézőkkel, a szívükkel, a lelkükkel" - mondja Julie Shanahan táncos, aki a Tanztheater Wuppertallal, Pina Bausch társulatával járt Magyarországon, a nyár elején, amikor Sweet Mambo című előadásukat mutatták be a Nemzeti Színházban. Abban az időben került a mozikba a Wim Wendersszel forgatott Pina című film is, amely szeptemberben, már DVD-n is elérhető. Ennek kapcsán beszélgettünk Julie-vel.

julienurduNur du

 

1994-ben ismertem meg a Tanztheater Wuppertalt, amikor a Szegfűkkel érkeztetek Magyarországra. Meghatározó találkozás volt számomra, különösen veled, Julie…

Julie Shanahan: Valóban?

 

Igen. Anyukám ölében ültem, te futottál, egyenesen felém a Vígszínházban, és megszólítottál.

Julie Shanahan: Ó... Erre emlékszem! Igen, emlékszem! Megkérdeztelek, hogy hívnak... Annyira édesen mondtad a neved: Berta! Hát te voltál? Fantasztikus! Hihetetlen!

 

A tánc rendkívül intim pillanatok átélését teheti lehetővé...

Julie Shanahan: Számomra a munka túlmutat a táncon és a színházon, az emberről, a humánumról szól. Az előadásaink során valóban intim viszonyba kerülünk a nézőkkel, a szívükkel, a lelkükkel. Pina módszere tette lehetővé, hogy ezt megtapasztaljuk. Számára nem valaminek a felmutatása, hanem a jelenlét, valaminek a megélése volt a fontos. Ez óriási különbség. Amikor a színpadról leszaladok a közönséghez és beszélek valakivel, azt nem rendezői utasításra teszem. Az adott pillanatban teljes mértékben hiszek abban, amit csinálok: a valóságos kommunikáció pillanatát élem. Szerintem Pina munkái azért érintik meg a nézőket, mert érzik, hogy minden szó és mozdulat nekik szól.

 

Hogy ismerkedtél meg a társulattal?

Julie Shanahan: Otthon, Ausztráliában, tizennyolc éves koromban láttam őket először. Azonnal tudtam, hogy részt akarok venni ebben a rendkívüli dologban. Még ma is emlékszem arra az előadásra, óriási hatással volt a közönségre! Még most is fel tudom idézni a táncosok levegővételének hangját. Nagyon erősen átéreztem, hogy mindannyiunk lelkében közös érzések, vágyak munkálnak.

 

julie_1980

1980

 

Ausztrália elég messze van Németországtól...

Julie Shanahan: Soha nem gondoltam arra, hogy elhagyjam a hazámat. Egyszer azonban Németországba utaztam vakációra. Elkísértem az egyik ismerősömet egy tánckurzusra. A tanfolyam végén a vezető tanár megkérdezte, nem csatlakoznék-e a csapatukhoz, de nemet mondtam. A barátom bátorított, hogy töltsek el a társulattal egy-két évet. Akkor már 27 éves voltam. Négy évig maradtam, s ez alatt figyelemmel kísértem Pina munkásságát is, majd egyszer összeszedtem a bátorságomat, s jelentkeztem nála. Korábban, számomra rendkívül merész dolognak tűnt elmenni hozzá egy válogatásra. Pina társulatának tagjai rendszeresen megnézték a mi produkcióinkat, s ők javasolták, hogy próbálkozzak. 23 éve hozzájuk tartozom.

 

Sokat változtál az évek során?

Julie Shanahan: Bizonyos értelemben igen. A tánc olyan, mint az élet. Minél idősebb az ember, annál többet ért a világból, de testi ereje folyamatosan csökken. Egy fiatal táncos legtöbbször a fizikalitását tudja felajánlani a színpadon, az idő múlásával azonban a test állapota lassan megváltozik, és a fizikai képességek helyett a jelenlét, a tudás, a bölcsesség és a művészi kifejezőerő válik fontossá. Ez különös és olykor szomorú folyamat, mert sok táncos harmincöt évesen már visszavonul. Az is óriási dolog, hogy Pina társulatában hosszú-hosszú évekig színpadra léphettünk, s mindeközben ő hihetetlen mennyiségű tudást adott át nekünk. Pina egyszerűen megunhatatlan személyiség volt! És ami szintén kivételes dolog: ő sem unt meg bennünket soha. (Nevet.)

 

julieviktor

 

Mi a titka annak, hogy évtizedekig együtt maradtatok?

Julie Shanahan: Mindaz a sok különleges pillanat, amit időről időre együtt átéltünk. Nem mindenki volt képes hosszú ideig maradni, hisz nem könnyű pálya ez, egy bizonyos idő után meg különösen nem az. Nagyon-nagyon sok nehéz pillanat adódik. Például amikor ez ember ráébred, hogy már nem tud úgy mozogni, mint azelőtt, már fáj egy-egy mozdulat. Ugyanolyan küzdelmes időszakok adódnak, mint a hétköznapi életben. Újra és újra felül kell vizsgálni magunkat.

 

Egy táncostársad azt mondta, a Pinával való munka függőséget okozott.

Julie Shanahan: Pina folyamatosan rákérdezett a világra. Lenyűgöző erejű művész volt, ezért az iránta érzett tiszteletünk egyre csak erősödött. Az ember a nehézségek ellenére ott tudott maradni. Pina rendkívüli táncnyelvet hozott létre, s noha törekedett a technikai tökéletességre, számára mégsem a technika volt az elsődleges. A mozdulatainkkal kérdéseket válaszolunk meg. Minden gesztusnak megvan a maga története, olykor egy-egy szót írunk le vele. Lehet, hogy ezt nézőként nem tudod megfejteni, de érzékeled, hogy nem véletlenül születnek. Pina lehetőséget adott arra, hogy megtaláljuk saját nyelvezetünket. A Sweet Mambo szinte magától, szavak nélkül jött létre, mivel nagyon jól ismertük egymást. Ez az utolsó Pina-koreográfia, amelyben szerepeltem; a társulat régi tagjainak szánta. Valahogy éreztük, sőt, ő talán tudta is, hogy ez lesz az utolsó közös munka. Ebben a darabban nem csak bemutatkoznak a szereplők, de azt is hozzá teszik: „Ne felejts el!”

 

Miből érezhettétek, hogy ez lesz az utolsó közös munka?

Julie Shanahan: Akkoriban ez nem jutott eszünkbe. Mindenesetre az egyértelműen látszott, hogy Pina ereje fogyatkozik. A Sweet Mambót megelőző koreográfiájában az összes új emberrel számolt, rengeteg energiát mozgósított. Pina halála után nem született új előadás, s ez frusztrálhatta a társulat néhány fiatal tagját. De most is sokat dolgozunk: tíz órakor találkozunk, több órát próbálunk, egészen este tízig. Ez a szezon pedig őrületesen alakult, többször léptünk fel, mint valaha. Minden időnket együtt töltöttük.

 

mamboSweet Mambo

 

Az évek alatt jutott idő a magánéletedre?

Julie Shanahan: A turnék minden táncos életét bonyolítják, az enyémet is, sőt, a 9 éves fiamét és a 4 éves lányomét is. A budapesti vendégszereplés volt az első alkalom, amikor nélkülük indultam el. Ez szokatlan, de jó érzés, hiszen sosem vagyok egyedül, ami nagyon fárasztó. A gyerekeim már sokat láttak a világból, a fiam négyszer járt Japánban, jól ismeri az országot, két nyelven beszél. Nagy öröm, hogy a gyerekeink több kultúrát ismernek, ám alkalmazkodniuk kell a mi ritmusunkhoz.

 

Nem féltél a gyerekszüléstől? 

Julie Shanahan: De! Én nagyon későn szültem. 40 éves voltam a fiam, 45 a lányom érkezésekor, akkorra már sok időt szenteltem az életemből magamra. A gyermekszülés tökéletesen megváltoztatta a világlátásomat, a tánc ajándékká vált számomra. A fellépések szinte nyaralásnak számítanak; munka után néha azt mondom: „Na, most kipihenhetem magam”. (Nevet.) A gyerekek elterelik a figyelmemet magamról, ami nagyon jó, mert egy művésznek olykor nagyon elege van saját magából. Az bizony nem valami vidám dolog, amikor reggel arra ébredsz, hogy sajog a tested, aztán látod a fiatalok ugrásait, és rájössz, hogy te már soha sem fogsz úgy ugrani, mert amikor legutóbb megpróbáltad, megsérültél.

 

Ezek a fizikai problémák a néző számára nem érzékelhetők.

Julie Shanahan: Elég vicces, de a 20 évvel ezelőtti darabokat ugyanúgy el tudom táncolni. Annyira rögzültek már az elmémben, a testemben. Azt tapasztalom, ahogy idősödik az ember, egyre hitelesebbé válik a játéka.

 

julie_ballonok_masurcaMasurca Fogo

 

Amikor Pina meghalt, egyértelmű volt, hogy együtt marad a társulat?

Julie Shanahan: Oly sok szeretetet táplált belénk, a munka iránt is… Lehetetlen csak úgy abbahagyni. Egyszerűen nem megy. Pina darabjai annyira speciálisak. Mostanában újranézem őket, és egyre különlegesebb élményt jelentenek. Pina lényének esszenciája velünk maradt. Az alkotásai elvesznek, ha nem tartjuk őket műsoron, mert nem ruházhatók át másra, hisz személyes történeteinket rejtik magukban, belső rétegeinket mozgósítjuk értük, belőlünk is születtek. Ha valaki átvenné a táncot, csak a vázuk maradna. Pina munkáit nem feltétlenül a színpadon történő események teszik speciálissá, hanem azok a szereplők, akik által ezek az események megtörténnek. Olykor egészen apró gesztusokkal dolgozunk. Ha valaki az utcán hasonló mozdulatokat tenne, talán észre sem vennéd, de ha a színpadon találkozol velük, lehet, hogy azt mondod: „milyen gyönyörűek”, mert a tánc annak láttatja őket, amik valójában. Pina azt mondta: „figyeld meg azt a virágot!”; és végül el sem tudtad képzelni, hogy létezhet ilyen gyönyörűség a világon. Neki köszönhetően újra megtanultunk rácsodálkozni az életre. Az ő munkáit nézve mindenki érzi, mit jelent embernek lenni. Pina minden egyes műve a béke, az ember és annak harmóniavágya mellett áll ki. Pina az összhangot kereste. Ezért mutatott rá sok konfliktusra.

 

Előfordult, hogy konfliktusba keveredtél magaddal a munkád során? Adódtak különösen kemény helyzetek, amiket meg kellett élned?

Julie Shanahan: Rendszeresen adódtak ilyen szituációk, de rá kellett vennünk magunkat arra, hogy túllépjünk rajtuk. Fantasztikusan sok tapasztalatot szereztem. Amikor valakinek magadatik, hogy többet tehet, mint gondolná, akkor ne panaszkodjon, hanem mondjon köszönetet érte. Rendkívül hálás vagyok Pinának, amiért hatni tudtunk az emberekre. Azt hiszem, minden előadóművész ezért áll színpadra.

 

julie_bandoneonBandoneon

 

Ebben nem vagyok biztos.

Julie Shanahan: Én sem, de ennek így kellene lennie. (Nevet.) Pina tudatában volt ennek, és ezt is átadta nekünk. Valójában mindent odaadott, nem tudott volna többet megosztani. Tőlünk is ugyanezt kérte.

 

Mit gondolsz, meddig tudtok tovább haladni együtt?

Julie Shanahan: Nem tudom. Reméljük, sokáig. Addig megyünk tovább, amíg a társulat fennáll. Meglehetősen nehéz lenne egy csapat új embert bevezetni. Ezt már most el kellene kezdeni, hiszen minden táncos már legalább 6-7 éve tag. Az „újak” még a legáldottabb időszakban érkeztek, amikor megállíthatatlanul bontakoztak ki az ötletek.

 

Azt mondtad, nehéz lenne átadni a darabokat másoknak...

Julie Shanahan: Ha a nagyszülők továbbadják az unokáknak mindazt, amiért egész életükben munkálkodtak, akkor ennek a generációnak nem kell a ’vagyonért’ megdolgoznia. A kedvezményezettek gyakran nem becsülik az örökölt javakat, elherdálják, ellustulnak. Ez elgondolkodtat bennünket, vajon átruházható-e valaki másra a mi művészi örökségünk. Előadásaink saját vérünkből, verejtékünkből születtek meg, de nem várhatjuk el, hogy az utánunk jövő generáció ugyanazt tegye, mint mi. E törvényszerűségre gondolva azt remélem, hogy saját gyerekeim nem herdálják el a vagyonukat. Nem az anyagiakra gondolok, inkább a lehetőségeikre, amik nekem nem feltétlenül adattak meg. Mi hatan voltunk testvérek, a vadonban, teljesen más foglalkoztatott minket, mint őket.

 

julie_aguaAgua

 

Mi jelentett számotokra a Pina című film elkészítése?

Julie Shanahan: Wim Wenders frissességet hozott, feladatot adott. Pina halála után hiányzott az a fajta erő, amellyel ő fellépett. A filmforgatás érdekes tapasztalatokat hozott, de alapvetően a saját dolgunkat csináltuk.

 

Milyen élmény volt látni magatokat a vásznon?

Julie Shanahan: Az mindig sokkoló! Szívesen néztem a kollégáimat. Mulatságos volt végigvonulni a vörös szőnyegen a berlini filmfesztiválon, nem nagyon szoktunk részt venni ilyen rendezvényeken. De azért jól szórakoztunk! Szörnyű lehet egy igazi filmsztár élete..!

 

Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

Julie Shanahan: Már nem foglalkozunk az olyan aggasztó kérdésekkel, hogy meddig marad fenn a társulat, mihez fogunk azután kezdeni… Valójában azonban mindenkit nagyon erősen érint ez a helyzet; ki-ki felteszi magának a kérdést, hogy mi lesz vele. Ha megszűnne a társulat, a mi feladatunk akkor is Pinához kötődne, mert a tőle kapott tudásunkat át kell adnunk. De még mindannyian színpadon akarunk maradni. Ez az életünk.

 

Köszönöm a beszélgetést...

Julie Shanahan: Én is köszönöm... Tudod, valóban emlékszem a találkozásunkra. Néhány évvel ezelőtt megemlítettem a történetünket az egyik barátnőmnek, aki a Berta nevet szánta a kislányának. Azt meséltem neki, hogy sosem felejtem el a pillanatot, amikor Budapesten lementem a nézőtérre, és a közönség soraiban megpillantottam egy kislányt. Megkérdeztem tőle, „hogy hívnak?”, mire azt felelte, „Bertának”. Szerettem, ahogy mondtad. Hát ez hihetetlen! Annyira meghatódtam, hiszen számomra is emlékezetes pillanat maradt!

 

vorosmmmm

Wiesenland

 

Elképesztő!

Julie Shanahan: Igen! Azt hiszem, megfogtam a kezed… tágra nyitott szemmel néztél, nagyon éberen figyeltél, nem csak úgy ültél a helyeden. Ez az, ami csodálatos a gyerekekben. A felnőttek nagyon félnek, tőlük nem kap az ember ilyen visszajelzést. Mindketten éreztük a kapcsolódást. Ezt most azonnal el kell mondanom valakinek!

 

Tóth Berta/ színház.hu

 

 

A Pina című filmet itt lehet megrendelni.

További információ a filmről.

 

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a Színház.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.