Peremartoni Krisztina: Tavaszi szél vizet áraszt

nyertes pályázat  nyertes pályázat  nyertes pályázat

14 éves voltam, amikor a szüleim  kezelhetetlen viselkedésem miatt száműztek . Egész nyáron ültek Magyarország térképe fölött, hogy megtaláljak a legtávolabbi települést a szülővárosomtól, Veszprémtől, és hurrá sikerült nekik.  

Így Augusztus 28-an két nappal az iskolakezdés előtt feltettek egy vonatra, ahol közölték velem, hogy mostantól a Sárospataki Református Gimnáziumban folytatom a tanulmányaimat. Sosem hagytak el egyszerre a távolba robogó vonatunk fülkéjét, nehogy kiugorjak az ablakon, vagy ki tudja meg mire lettem volna képes, szerintük!. Választásukat az  a tény is támogatta hogy ezredesként nyugalmazott  nagyapám is ott lakott aki reményük szerint majd gatyába ráz.

Fordítva sikerült. Megérkeztem új „börtönömbe”, ami egy rossz alomnak tetszett akkor. Nagyapám (aki egyébkent egy áldott jó lélek volt de tényleg) végigkalauzolt a városon megmutatott minden fontos középületet, mint a könyvtár fagyizó, presszó, kocsma, kocsmák. Ahogy sétáltunk le a varos egyetlen hídjához megállt egy pillanatra és egy szűk kanyargó utcára mutatott, ami meredeken vette útját a Bodrog part irányába, és nagyon szigorúan azt mondta:

- Kisunokám! Mindenhova mehetsz de ebbe az utcába, eszedbe ne jusson bemenni, mert nagyon veszélyes!

- Miért? -  kérdeztem.

- Mert ebben a sikátorban laknak a cigányok! - válaszolta. (Nagyapámat egyébként Jónásnak hívták, mindig gyanús volt nekem a név alapján hátha ő is az! Azaz veszélyes!)

- Ühüm! - mondtam és innentől valahányszor matek óra helyett, leszöktem a híd  túloldalán lévő tavacskához meztelenül fürdeni óvatosan bekukkantottam a titkos utcába és reméltem, hogy ellátok a fenekéig, ahol azok a “veszélyesek” laknak.

Nagyapám nem tudta hogy anyukám gyermekágyi depresszióban szenvedett  nem volt teje, így a bejárónőnk, Ilonka néni szoptatott, aki cigányasszony volt 6 gyerekkel az oldalán.

Egy év alatt az anyatejjel szívtam magamba a soha el nem múló hálámat és érdeklődésemet a cigányok iránt! Ilonka néni mindig a szívem közepén marad! 

Nagyapám mint nyugdíjas a városi tanácsnak dolgozott akkoriban az árvízkárosultaknak tervezett házakat! Mondanom sem kell hogy leginkább cigányoknak!

Történt egy délután ahogy jöttem visszafele a titkos fürdőzésemről bekukkantva a tiltott sikátorba, gyönyörű hegedűszót hallok. Figyelmesen körülnéztem, és hopp már be is illantam a tiltott zónába, a falhoz támaszkodva behunyt szemmel elveztem a muzsikát. A szürkület is segített nem féltem annyira hogy valaki meglát és beköp a nagyapámnak, így szép lassan óvatosan elindultam a lejtőn lefelé, én a szőke, kék szemű angyalarcú “ördöglány”- ahogy a szüleim mondták -, hogy felfedezzem az egyetlen tiltott helyet, akárcsak a mesékben a királylányok. 

Ami a Bodrog parton fogadott az megdöbbentett. Talán először láttam igazi szegénységet. Hullámkartonnal, műanyag darabokkal lefedett viskókat a sárban, a viskók között szaladgáló, csillogó szemű meztelen gyerekekkel, temérdek kutyával macskával és csirkével.

Amennyire én megdöbbentem úgy a gyerekek is, ahogy megláttak, és sikongatva rohantak az otthonukba. Egy percen belül minden felnőtt kint volt, a muzsika elhallgatott, és minden szem engem nézett!

- Mit keresel itt? -kérdezte egy öregasszony?

- Én azt a gyönyörű hegedűszót, amit a hídról jövet hallottam! Azt keresem!!! Nagy nevetés tört ki, majd kézen fogtak és nagy nevetgélés közepette  bevezettek az egyik földes kunyhóba. Leültettek egy sámlira és egy középkorú férfi elkezdett hegedülni!  Rövidesen másik ketto is csatlakozott hozzá. Hamarosan megtelt a helyiség és mindenki engem figyelt hogy mit szólok hozzá! Mit szólhattam volna! 

Ilyen gyönyörű koncerten meg sosem vettem részt! El is sírtam magam meghatottságomban, tapsoltam, táncra perdültem a lányokkal, és egyszerűen  boldog voltam!! Így kezdődött az én titkos kapcsolatom a Bodrog parti cigányokkal. Nem múlt el hét hogy nem látogassak el hozzájuk. Lassacskán minden jobb ruhámat lesírtak rólam a kamaszlányok, nem bántam! Úgy éreztem, tartozom nekik! Talán a tejért nem tudom!

Persze jól kikérdeztek mindenről, így derült ki, hogy a nagyapám az árvízkárosultaknak tervezi a házakat! Na hat itt kezdődik valójában az én titkom. Ugyanis a helyzet az volt, hogy a tanács minden évben  kiutalt házakat - persze korlátozott számban - az árvízkárosultak számára. Csak egy volt a fontos hogy árvízkárosult legyen az illető, azaz mossa el az otthonát a Bodrog. Én szépen kifaggattam a nagyapámat, hogy mikor jön az árvíz, mert az változó volt, és neki mindig megmondtak hogy mikorra várható az ár levonulása. Így amikor az árvíz  2 napra volt Sárospataktól akkor én szépen lerohantam és megmondtam a cigánysoron, hogy; na most!

És akkor az egész cigánytábor megmozdult, mint az erdő a Macbeth-ben, és a cigánytábor “lecsurgott” egészen a Bodrog partra. Másnap az ár szerencsére elmosta őket és már lehetett is menni igényelni az új házakat amiket a nagyapám tervezett! Soha annyian nem igenyeltek házat, mint azon a tavaszon, amikor a cigányok nekem húztak a Bodrog parton! Csak nekem! 

pere foto01  

 

a pályázatok értékelése itt olvasható