"A szenvedély az idők során transzformálódik" - Interjú Megyes Melindával

2016. augusztus 27. szombat, 07:01

Az idei Színházak Éjszakája hívószava a "játék" és a "szenvedély" - többek közt erről faggatjuk az eseményen részt vevő Kolibri Színház egy képviselőjét, Megyes Melinda színésznőt, akivel többek közt arról is beszélgettünk, a szerencse és a játékkedv miként alakította az életét.

szej

 

Mikor fogalmazódott meg benned, hogy színésznő szeretnél lenni?

 

Emlegethetnék anyák napi műsort, versmondóversenyt, színjátszószakkört, hegedű vizsgát, de valójában soha nem merült fel, hogy mással is foglalkozhatnék, annyira egyértelmű volt, hogy a játék az, ami örömet okoz. Nem emlékszem meghatározó gyerekkori előadásra vagy arra, mikor kristályosodott ki a gondolat, hogy a színészettel van dolgom. Nemcsak azért, mert az egész teljesen természetesen alakult, hanem azért is, mert iszonyú lukacsos a memóriám.

 

Ez lehetséges volna?

 

Csak a hosszútávú memóriámról van szó! Évszámokat, fordulópontokat egyszerűen képtelen vagyok rögzíteni. Te vissza tudod idézni, hogy mikor döntöttél a színház és az újságírás mellett?

 

Arra határozottan emlékszem, hogy kilenc évesen, a Szegfűk című Pina Bausch előadás közben odaszaladt hozzám egy táncosnő a Vígszínházban, megfogta a kezem, beszélgetett velem és ez nagyon nagy hatást gyakorolt rám. 16 évvel később, amikor újra Budapesten járt, megkerestem és kiderült, hogy ő sem felejtett el. Biztos vagyok benne, hogy általa történt bennem valami lényeges. Te őrzöl ilyen fontos momentumokat Szentesről, ahol drámatagozatot végeztél?

 

Nehéz volna egyet kiemelni közülük, ugyanis Szentesen rengeteg pozitív impulzust kaptam. Sokat köszönhetek az ottani tanároknak (Bácskai Miska bácsi, Keserű Imre, László Zoltán) mert megmutatták, hogy a színház mennyi kreatív energiát mozgósít és milyen bensőséges kapcsolatot teremt az emberek között. Mindezt egy olyan közegben tapasztalhattam meg, ami a felnőttéválás küszöbén folyamatosan megerősített abban, hogy a helyemen vagyok. A gimnáziumi éveket egy szüntelen bulinak, egy felhőtlen alkotói együttlétnek éltem meg.

 

haromnegyed

 

Több egykori iskolatársad mesélte, hogy Szentesen döbbent rá: a színészet sokkal inkább való az őt körülvevő tehetséges osztálytársaknak, mint neki. Előfordult, hogy te is elbizonytalanodtál?

 

Állandó élményem volt, hogy valaki tehetségesebb nálam vagy jobban tud érvényesülni, de engem ez nem tántoríthatott el a színészettől. Persze irigykedtem, hogy a sikertelen főiskolai felvételink után, Fekete Kata osztálytársnőmet Babarczy László azonnal elhívta Kaposvárra játszani, de sikerült elengednem ezt az érzést. Arra koncentráltam, hogy megtaláljam a saját szerencsém.

 

Végül te is Kaposvárra kerültél, ahol hét évig csoportos szereplő voltál...

 

Ezért az időszakért Pogány Juditnak tartozom hálával. A Szélkötő Kalamona című előadást készült megrendezni, amikor megüresedett egy státusz. A felvételin engem választott a jelentkezők közül és ezzel elindított a pályán. Már az első darabban olyan  jól éreztem magam, hogy nem akartam többet jelentkezni a Színművészetire és megkockáztatni, hogy megint kirostálnak. Akkoriban annyira intenzív műhelymunka zajlott Kaposváron, hogy az egész életünket kitöltötte, senki nem akart hazamenni, ha egy jelenet közepén ért véget a próbaidő. Olyan volt, mintha egy színházi edzőtáborban élnénk: szoros közelségben, premiertől premierig, éjt nappallá téve, lelkesen próbáltunk. A büfében ebédeltünk, a színészházban vagy az öltözőben aludtunk, a szabadidőnkben is a kollegákkal beszélgettünk, csak nyáron szabadultunk el egy kicsit.

 

Fiatal színésznőként hogy élted meg az első lányod születését?

 

Tudtam, hogy egy-két évig kimaradok a bemutatókból, de rettenetesen boldoggá tett a várandósság. Határozottan megváltoztatott: sokkal bátrabb lettem, még nagyobb kedvvel próbáltam, jobban éreztem magam a bőrömben, tényleg áldott állapotba kerültem. 22 évesen különösebb kérdőjelek nélkül, egészségesen ösztönösen váltam anyává. Valószínűleg, ha idősebben vállaltam volna gyereket, sokkal többet töprengtem volna a részleteken, azon, mit, hogyan kell csinálnom, miből fogunk megélni, hogy alakul a sorsom. Hamar szembesültem azzal, hogy úgy kell libikókáznom az anyaság és a hivatás között, hogy néha egyiket sem tudom ezerrel csinálni. De az egyensúly megtartásában sokat segített, hogy ezt idővel természetesnek tekintettem és rájöttem, minden szülőnek okoz lelkiismeretfurdalást, hogy meg kell osztania magát. Az is számított, hogy biztosan tudtam, visszavár a színház.

 

IMG 7302.foto szlovakjuditfoto szlovakjudit 1

 

Mit adott neked Kaposvár?

 

Ehhez a szakmához ott születtem meg színészileg és emberileg. Megértettem, mit jelent egy összetartó közösségben létezni, ahol a színház szívügy és megtanultam dolgozni. Soha nem gondoltam azt, hogy holmi töltelék vagyok, mert ugyanazt a figyelmet kaptam, mint bárki más. Így csoportos szereplőként is óriási öröm volt jelen lenni. Ránk is maximálisan számítottak az előadások létrehozásában, ezért mindig lázasan kutattuk, mivel járulhatunk hozzá egy-egy produkcióhoz. Tulajdonképpen az a fajta viszonyrendszer, amit Mohácsi János felépített a darabjaiban, a társulat működését is jellemezte: mindenki teljes életet élt a színpadon, attól függetlenül, hogy mennyi szöveget mondott. Nyilván nekünk, akik érettségi után csatlakoztunk a színészi gárdához, rengeteg tanulnivalónk akadt. De talán az az elhivatottság és szenvedély, amit hoztunk, némiképp kompenzálta a szakmai hiányosságainkat. Ráadásul az első pillanattól kezdve akkora bizalommal fordultak felénk, hogy esténként úgy éreztük, mindenképpen jól fogjuk csinálni a dolgunkat. A színházba és az egymásba vetett hit valahogy az egész csapatot fanatizálta.

 

Szerinted mennyit lehet megőrizni abból a hitből és szenvedélyből, ami kezdetben motivál a pályán?

 

Azt hiszem, hogy a szenvedély az idők során transzformálódik, de legalábbis nem állandó jelenség. Nekem ma már sokszor elkötelezettséget jelent, de ugyanolyan mélyről fakad, mint a lángolás, ami eleinte hajtott. Számomra a társulatban való létezés minősége a fontos. Nem szeretem magam megméretni, színpadi versenyhelyzetekben nem teljesítek jól, viszont arra törekszem, hogy odaadóan szolgáljam a közösséget, amelynek része vagyok. Egyrészt azért, mert ennek látom értelmét, másrészt azért, mert az a lelki alkat vagyok, aki állandóan a komfortzóna megteremtésén fáradozik. 

 

Azok, akik megélték a színház fénykorát, mind úgy vélekednek, hogy Kaposváron valami megismételhetetlen történt. Te vágyod még azt a kivételes helyzetet, amiben ott fejlődhettél, vagy úgy gondolsz rá, mint egy páratlan lehetőségre, ami egyszer megadatott?

 

Kaposvár bennem örök hiányérzetet hagyott maga után, de már akkor elfogadtam, hogy ez ellen nem tudok tenni, amikor a Kolibri Színházba szerződtem. Meghozni a döntést, hogy Budapesten folytatom, olyan volt, mint amikor elbúcsúzol a családtól, amelyben felnőttél, azoktól a végletesen jó élményektől, amik formáltak és ráébredsz, hogy ezeket nem lehet reprodukálni, mert egy teljesen új fejezet kezdődik. Ha nincs Novák János és az a szerelem, ami elhív, akkor nem tudtam volna magam mögött hagyni Kaposvárt és megküzdeni a ténnyel, hogy az igazgató feleségeként nem könnyű beilleszkedni egy társulatba.

 

bors

 

Azon eltöprengtél a váltás után, hogy egy gyerekszínházban másfajta sikerek várnak rád, mint egy prózai színházban?

 

Világos volt számomra, hogy a gyerek- és bábszínházi alkotók egy sajátos, szűk területét képviselik a színházi életnek, ezért kevesebb figyelmet kapnak a sajtóban, kevesebb díjat nyerhetnek, kevesebb lehetőséghez juthatnak. De ez hidegen hagyott, mert otthonra leltem a Kolibriben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem piszkálnak az előítéletek, amelyek a gyerekszínházhoz kötődnek, de úgy látom, ezek szorosan összefüggnek azokkal a sztereotípiákkal, amelyek ma a gyereknevelésben vagy az oktatásban érvényesülnek. Magyarországon kis felnőttként, gyurmázni való anyagként kezelik a gyerekeket, olyan terheket raknak a vállukra, amelyeket nem tudnak cipelni, ugyanakkor nem tisztelik és nem fordítanak elég figyelmet az igényeikre, a képességeikre. A gyerekszínházra pedig sokan úgy gondolnak, mint egy dühöngőre, ahol a színész egy szkafanderben lenyomja a számára kiszabott büntető köröket kétszer 45 percben. A Kolibriben sokat teszünk azért, hogy ez a kép kikopjon az emberek fejéből. Ezért választunk olyan témákat és darabokat, amelyek az egyes korosztályok kérdéseit, problémáit vizsgálják. Ezért tartunk évente 300 drámapedagógiai foglalkozást, ezért szervez Novák János gyermek- és ifjúsági színházi biennálét, Kolibri Fesztivált, amelyek reprezentálják azt a gazdagságot, ami minket is lenyűgöz a saját szakmánkban.

 

Novák Jánossal a Bors néni kaposvári próbái közben találkoztatok. A legendás budapesti előadásban a mai napig te játszod Lackót...

 

A Bors nénit Molnár Piroskának köszönhetem, Kaposváron ő ajánlott erre a szerepre. Nagy szerencsém volt, feltárult előttem egy ismeretlen világ, amiben rettenetesen jól éreztem magam és ahol a gyermeki énem végre felszínre törhetett. Fantasztikus, ahogy ez az előadás bánik a gyerekekkel, és ahogy együttlétté varázsol egy színházi produkciót. Nem csak az a titka, hogy a zene vezeti a kicsiket, hogy bevonjuk őket a történésekbe, kézen fogjuk őket és följöhetnek a színpadra, megtanulhatnak egy-egy dalt. Azért működik zseniálisan az összes játék, amit János kitalált, mert a közös készülődésről szól, arról, hogy köszöntsük föl Bors nénit a nyolcvanadik születésnapján, így minden interakciónak valódi tétje van.

 

Az első Kolibris Bors néni Dajka Margit volt, 20 éve Molnár Piroska alakítja ezt a szerepet. Azóta több mint 400 előadást játszottatok együtt a Vizimolnárral, azaz Mult Istvánnal, Titillával, azaz Gazdag Lászlóval, akitől idén vette át a stafétát Ruszina Szabolcs és a Játékmesterrel, Novák Jánossal, akit időnként Fehér Dániel helyettesít. Neked mennyit változott az előadáshoz való viszonyod az évek alatt?

 

Ugyanúgy elememben vagyok, amikor műsorra kerül, mint régen, nem tudom megunni. Valószínűleg azért, mert a Bors nénit nemcsak a zsigereinkben, a szívünkben is őrizzük és nem tudunk ellenállni a hangulatnak, amikor több tucat gyerek együtt harsogja velünk, hogy „ami jó van, a világon, születésnapján kívánom”. Remélem, azért könnyű lesz majd megválnom Lackótól, ha eljön az idő, hogy egy fiatalabb színésznő bújjon a bőrébe.

 

2014 maraton 1

 

Az, hogy már több mint 20 évet töltöttél a szakmában, ad egyfajta magabiztosságot?

 

Hidd el, hogy nem. Aki a pályája elején tart, ugyanakkora eséllyel lehet hiteles és meggyőző, mint az idősebbek. Ha van benne tehetség, felkészültség, szorgalom, állhatatosság, kisugárzás, jó ízlés, önbizalom, akkor már csak a szerencse hiányzik. A tapasztalat önmagában nem elegendő, ráadásul én bizonyos értelemben a mai napig amatőr vagyok. Sokszor eszembe jut, mennyi véletlen fordulat vezetett odáig, hogy színésznő lettem, és alig hiszem el, hogy ez megadatott nekem. Ahogy Nagy Mari mondta: „azt érzem, nem vagyok annyira exhibicionista, hogy ezt akarjam csinálni, miközben csak ezt akarom csinálni”. Szintén Marihoz fűződik a gondolat, hogy aki egyszer csoportos szereplő volt Kaposváron, az - történjék bármi – ezzel az attitűddel fog élni, aminek része az alázat, a munkabírás, de az állandó kétkedés is.

 

A kétkedésnek szerepe volt abban, hogy 40 évesen újra jelentkeztél a Színművészetire, drámainstruktor szakra?

 

Biztosan. És egy pillanatig sem bántam meg, hogy elvégeztem, csak azt sajnálom, hogy a munka miatt sokat lógtam. Vicces és sajátos helyzet volt, amikor mi, felnőtt színészek egy-egy vizsgaidőszakban gyakorlatilag összebútoroztunk az egyetemen, nagyon élveztem! De az osztályfőnökeim, tanáraim, köztük Molnár Piroska, Kocsis Gergő (a Katona József Színház színésze, a szerk.), Szőcs Artúr (színész-rendező, a szerk.) és a szaktársaim annyira kitágították az univerzumot, amiben keringek, hogy az elképesztő! Felkeltették bennem a vágyat, hogy más utakat, új lehetőségeket is keressek. A diplomához még el kell készítenem egy önálló estet – ehhez Andrusko Marcellát (színésznő, a szerk.) és Gimesi Dóra dramaturgot hívtam segítségül. Marcella talált nekem egy szuper könyvet, A vágyakozás enciklopédiája címmel, a norvég Hilde Østby-től, ezt adaptáljuk színpadra. A főhős, Liv Vestby úgy dönt, hogy könyvet ír arról, létezik-e szerelem első látásra, és az A-tól Z-ig terjedő szócikkeiben a világtörténelem leghíresebb szerelmespárjairól mesél szórakoztatóan torz fordulatokkal, miközben a saját története is kirajzolódik.

 

Miért indította be a fantáziád ez a kötet?

 

Gyereket, lányt, kamaszt és anyát már sokszor játszottam, ezért olyan produkciót képzeltem el, amelyben nőként, egyes szám első személyben tudok beszélni, olyan színpadi helyzetet, amiben humorral és őszintén lehet nőként létezni. És A vágyakozás enciklopédiája ilyen szempontból telitalálat. Sőt…

 

A “sőt” a magánéletedre vonatkozik?

 

Voltaképpen sorsszerű, hogy pont ezzel a könyvvel találtam szembe magam. Biztos voltam benne, hogy az előadásomban nem akarok magamutogatón kitárulkozni és a választás során tudatosan kerülni fogom azokat az anyagokat, amelyekben a saját magánéletem köszön vissza. Aztán persze a végén mi másról beszélne az ember, mint magáról. Meglepő módon az osztáytársaim is hasonló tapasztalatokról számoltak be, amikor összerakták a maguk diplomamunkáját.

             

Az, hogy szenvedélyesen futsz mennyire támogat a munkában és abban, hogy szellemileg, fizikailag, emberileg, színészileg egyensúlyban tartsd magad?

 

Rengeteget számít. Az biztos, hogy ha nem sportolnék, bizonyos előadásokat kevésbé bírnék szusszal. Fontos a színészi kondíció megőrzése, de persze én nem csak emiatt kezdtem el futni. Alkalmanként már jártam a szigetre, amikor inzulin rezisztenciával diagnosztizáltak. Heti háromszor fél óra mozgást ajánlottak, ezért kezdtem rendszeresen kocogni. Bár először csak azt élveztem a szigetkörben, amikor befejeztem az edzést, később már nem akartam lemondani a futásról, mert nem csak elfújta a betegségnek még a gyanúját is, de függő lettem.

 

melinda

 

Miért?

 

Azért, mert rájöttem, mennyire megéri végigkínlódni egy szigetkört a boldogsághormonokért, amik felszabadulnak a testemben, a büszkeségért, hogy „megcsináltam” és a jóleső fáradtságért. Azóta a maratoni táv okoz olyasfajta örömet, amit mások elmélyült meditáció közben élnek át. Megváltozik az érzékelésem, a fölösleges gondolatok sorra potyognak ki a fejemből, megmarad pár eldöntendő kérdés és sokkal élesebben látom, mi lényeges, mi nem. 

 

Bagossy László (rendező, a szerk.) egyszer beszélt nekem arról, hogy a hosszú kilométerek után milyen érzés a gyümölcs íze...

 

Lacival bármikor tudunk beszélgetni a futásról, mert ő is mániákus...

 

Neked mit jelent egy szelet narancs?

 

A Spar Maraton 35. kilométerénél, a Jászai Mari téren van egy sarok, ahol mindig áll egy család: ők nyújtják a kezünkbe azt a bizonyos gerezdet. Abban a pillanatban benne van mindaz a támogatás, amire szükséged van és az az érzés, amiért elindultál. Nemcsak azért felemelő élmény elfogadni és beleharapni a narancsba, mert addigra már kitikkad az ember és a szétáradó íz meg a nedvesség a megváltással egyenlő, hanem azért is, mert aki adja egy vadidegen. Csak azért vár rád, mert tudja, hogy a kanyarban szükséged lesz egy narancsra és szó nélkül a kezedbe nyomja. A legjobb pillanatban, a legjobb helyen, a legjobbat adja. Annyi hálát érzek ezért a gesztusért, hogy az elmondhatatlan, és a hála nagyon jó érzés, érdemes magaddal vinni mindenhová.

 

Tóth Berta / Színház.hu

 

Az idei Színházak Éjszakáján a Kolibri Színház nyílt próbával, vetélkedővel, kézműves foglalkozással, dráma foglalkozással, kulisszajárással, A medve, akit Vasárnapnak hívtak c. darab előadásával és egy Kolibri Show-val várja a családokat!

 

 

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a Színház.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.