Verebes

2002-04-21 07:13 ATV

Nap kelte - ATV



Mv.: - A vasárnapi egyes vendégemet köszöntöm. Hívták már vasárnapi egyesnek?

Verebes István: - Hogy?

Mv.: - Hívták már vasárnapi egyesnek?

Verebes István: - Nem.

Mv.: - Nem is csodálom. De egyeskének, ketteskének vagy hármaskának már hívták.

Verebes István: - Biztos, igen. Kórházban.

Mv.: - Amikor kórházba kellett mennie.

Verebes István: - Akkor, igen.

Mv.: - Igen. Azt tudja, hogy ma politikáról nem beszélhetünk.

Verebes István: - Örömömre szolgál, édes Ilona. Örömömre szolgál.

Mv.: - Igen? És az én producerem azt mondta, hogy szexről sem beszélgethetünk. De ezt nem tudom, hogy mért mondta.

Verebes István: - Szeretett volna velem?

Mv.: - Abszolút. Tudja, hogy mire készültem? Hogyha előbb tudom, hogy jön, akkor lenövesztem a hajamat, kifestem a körmömet, és egy kicsit megvárom, hogy letöredezzen róla a lakk. Egy közös barátnőnk azt mondta, hogy imádja azokat a nőket, akik eredetileg szőkék, de barnára festik a hajukat, és hagyják, hogy egy kicsit lenőjön...

Verebes István: - Fordítva.

Mv.: - ..., hogy látszódjon már a szőke. Fordítva?

Verebes István: - Fordítva.

Mv.: - Barnák, és fessék szőkére a hajukat.

Verebes István: - Tehát festett szőke legyen.

Mv.: - Lógjon ki a barna.

Verebes István: - Hát, azt nem, nem, tehát nem azt mondom, hogy unszoanyírt legyen, de jó közönséges legyen. Nagyon sokat...

Mv.: - Igen. Az, az hány centi, a jó közönséges?

Verebes István: - Sokat kéne dolgoznia, Ilona, nagyon sokat kéne dolgoznia.

Mv.: - Az a baj, hogy akkor először vissza kéne, szóval, ezt nem tudom, de a körmömet kifesthettem volna.

Verebes István: - De nincs, nincs ebben, nem vagyok dogmatikus, tehát, én, énnekem nincs külön nőtípusom. Hogyha a négy feleségemet végignézi, mind a négy teljesen más, és nekem teljesen mindegy, hogy alacsony, magas, szilfid, piknikus...

Mv.: - Le van nőve a haja, nincs lenőve a haja.

Verebes István: - Az, igen, az, az speciel nem, de a festett szőke, az jó. Az nagyon jó.

Mv.: - És ezt hogy viselték el? Én például a Kánya Katát csak barnának láttam.

Verebes István: - Nem, a, a, ez a feleségeimre nem vonatkozik.

Mv.: - Ja, ez csak a nőkre vonatkozik.

Verebes István: - Ez csak a, akikre, akik után nézek. Tehát minden feleségem azt mondja, hogy: "Ez után nézel?!" És akkor rájön arra, hogy mindig valamilyen borzalom után nézek.

Mv.: - Hogy mindig milyen nagyon jó, ugye? Azt mondta egyszer, mert hogy egy kicsit olvasgattam, hogy mit mondott a nőkről. Hogy a kudarcélmény, az egy férfibaromság.

Verebes István: - Persze.

Mv.: - És miért?

Verebes István: - Hát, mert a férfiak, mondjuk, elkezdenek udvarolni egy hölgynek, és nem kellenek. És akkor halálba sértődnek. Azt, az, egyszerűen nem tudják elképzelni, hogy ők ne, nem kellhetnek. De hát, ugye...

Mv.: - És ez az, nem tudják felfogni, szerintem, hogy nem kellhetnek.

Verebes István: - Igen. De hát miért kellenék én minden nőnek? Szóval, hogy jövök én ahhoz, feltételezni, hogy, hogy én kellek egy nőnek? És, és akkor megsértődnek, és akkor rettenetesen gyerekesen tudnak, nagyon buták a férfiak, többnyire. Szóval, hát, hogyha a nők nem lennének a párkapcsolatban, akkor ez egy nagyon ostoba találmány lenne.

Mv.: - Miért? Miért, mitől butábbak a férfiak, szerintem is butábbak a férfiak egy kapcsolatban egyébként.

Verebes István: - Abszolút. Abszolút.

Mv.: - De miért?

Verebes István: - Mert mind, minden rossz tulajdonság sokkal erősebben érvényesül...

Mv.: - Mint ha egyedül lennének?

Verebes István: - Hiúbbak, agresszívebbek, figyelmetlenebbek, belterjesebbek, nem, nem...

Mv.: - Csak magukkal foglalkoznak?

Verebes István: - Igen, introveltáltabbak.

Mv.: - Rám nézett a nő, és nem én néztem rá a nőre?

Verebes István: - Igen. Egyszer Bonnban voltam, négy hónapig kimentem egyszer nyugatra, és nagyon sokat voltam egyedül. És akkor nagyon érzékennyé válik az ember, és Bonnban ültem egy teraszon, a Rathausnak a, a, a, a terén, ilyen idő volt körülbelül, ilyen, kora tavasz, illetve koranyár, és olyan öt-hat asztalnál ültek párok. És valami nem stimmelt nekem. Nem, nem értettem, hogy valami, valami, mondom, itten, néztem a párocskákat, és a következőt vettem észre: a férfiak így poharat, pohárral a kezükben így néztek így a levegőbe, és hallgatták, ahogy a nők, rájuk célozva, halálosan udvaroltak a férfiaknak. Mondom, megbolondult a világ! Az európai lovagi kultúra, az arról szól, hogy mindent, amit teszek, azt a nő fölemeléséért teszem, azért teszem, hogy a nő, nőnek áldozzak, vagy hogy a nő, azért háborúzom, azért írok regényt, hogy a nőnek tessek. Szóval, ez, a nemeknek a, a, a prioritása borult meg. De, mondom, nem most, már húsz évvel ezelőtt.

Mv.: - A nők, illetve a férfiak buták, azt mondja. A színészekre mondta, hogy a színészek buták. Függetlenül attól, hogy férfiak, vagy nők. A színésznők nem azok? Csak a férfi színészek?

Verebes István: - Ott is, ott is sokkal okosabbak a nők.

Mv.: - Mitől? Pedig egy nőnek sokkal rosszabb, adott esetben, színésznek lenni, gondolnám.

Verebes István: - Az nem jelenti azt, épp azért, mert sokkal rosszabb, azért sokkal okosabbá válnak. Mert, mert, mert szükségük van több készségre. Beterel engem most egy olyan utcába, amiben már botrányom volt.

Mv.: - Nem muszáj belemenni.

Verebes István: - De, belemegyek én, belemegyek. A színészek, a színészek elvesztették az elmúlt ötven évben a, a saját méltóságukat, az önállóságukat, és ezért elbutultak.

Mv.: - Nem akarom terelni igazából, hogyha nincs kedve...

Verebes István: - De van.

Mv.: - ... belemenni ebbe. Csak olyan szíven ütő volt nekem, amikor egyszer azt mondta, hogy a színésznek, a férfinek, nemcsak a férfinek, egy művészembernek előre meg kell terveznie a saját elmúlását. És hogyha egy művészember előre megtervezi a saját elmúlását, egyrészt kérdés, hogy mikor kezd el rajta gondolkodni, aztán lehet, hogy kiderül, hogy még feltámad néhányszor, és nem is volt szó az ő elmúlásáról, csak azt gondolta, hogy ezt be kell jelenteni, de hogy ezt meg tudja-e csinálni. Meg tudja-e csinálni egy színészember, akinek az az élete, hogy mindig ott legyen.

Verebes István: - Én azt gondolom, hogy minden felnőtt embernek, legalábbis az európai civilizáció normái szerint, a kultúrájához hozzá tartozik, hogy az elmúlással miként békél meg. És főleg, hogyha gyerekei vannak, akkor, akkor, akkor azt, azt, azt be kell kalibrálni, hogy mi az, mi az, amit el kell végeznem, ahhoz, hogy teljesítsem a, azt a feladatot, amit rám szabott a Teremtő. Én meg nagyon boldog ember vagyok, mert én most a nyáron, végül is, mindent teljesítek. Tehát, amit kitűztem, azt teljesítem.

Mv.: - Az nem jó. Az nem jó.

Verebes István: - De.

Mv.: - De nem! Hát azt akarja mondani, hogy, mi ez, most a nyáron mindent teljesít, akkor vége van, le lehet húzni a rolót?

Verebes István: - Én azt mondom, hogy én most már, amit vállaltam, a gyermekeim irányában, azt teljesítettem.

Mv.: - És mit teljesít a nyáron?

Verebes István: - A fiam megkapja a diplomáját.

Mv.: - A fia, aki Londonban él, ugye?

Verebes István: - Aki Londonban filmrendező szakon...

Mv.: - És színházzal, filmmel foglalkozik.

Verebes István: - Igen. Ez volt az ígéretem, ez volt a, amit ígértem, és ezt most teljesítettem, és iszonyatosan büszke vagyok rá.

Mv.: - A fiúra, vagy magára?

Verebes István: - A fiúra is, de, de, de magamra is. Magamra is. Nagyon büszke vagyok.

Mv.: - Hogy sikerült?

Verebes István: - Igen. Ebben nagyon sok munkám van. Nagyon sok munkám van.

Mv.: - Micsoda?

Verebes István: - Harminckét év.

Mv.: - A fiú harminckét éves.

Verebes István: - Igen, az elmúlt harminckét év, vagy az elmúlt harminc évnek az a, az a munk, az a áldozata, ami, ami megtérül most, abban, hogy én egy ilyen tetemes összeget képes voltam megkeresni, azért, és, és ezzel vége is van, és én le is állok szépen most, június 15-én, takarékra van csavarva.

Mv.: - Teljesen egyedül fizette a fia kinti taníttatását?

Verebes István: - Igen, miután kampánycsend van, mondhatom, hogy senki más nem fizette.

Mv.: - Azt viszont én megkérdezhetem, hogy miért nem a budapesti Színház és Filmművészeti Főiskolára járatta a kisdedet, ami valószínűleg egy kicsit olcsóbb lett volna.

Verebes István: - Egyrészt azért, mert a fiam úgy gondolta, hogy az én nevem prekoncepciókra ad alkalmat.

Mv.: - Ja, hogy nem tud ettől megszabadulni.

Verebes István: - Mert hogy a lányomat se vették föl a főiskolára, három, harmad, háromszor sem, ami lehetséges, hogy értékítélet, de ha, mindig a harmadikon rúgták ki. És, bár jóban vagyok sok-sok kollegámmal, akik ott tanítanak, ez a, külön-külön mind elmondta, hogy hú, hát nagyon tehetséges a te lányod, nagyon tehetséges, csak úgy együtt hangzott úgy, hogy Barabbás.

Mv.: - Kicsit beteszünk a Verebesnek, és nem vesszük föl a lányát.

Verebes István: - Élek a gyanúperrel, hogy, hogy azért, hogy azért a testületi, a testület olyan különösen nem, nem rokonszenvez velem, mint ahogy én sem, természetesen, velük. Ugye, külön-külön semmi bajom nincs ezekkel az urakkal, sőt, dolgoztam is velük. A Huszti Péterrel, aki a rektor volt akkor, a minap dolgoztam együtt. A fiam azt mondta, hogy evvel a névvel ő nem szeretne itt, más iránt, ő kinézett magának egy bizonyos főiskolát, ahol olyan tanárok vannak, és olyan a képzés, a, a, ami ahhoz jó, hogy ő milyen filmeket szeretne csinálni. És meg kell mondanom, hogy nagyon jól, nagyon jól nézte ki. Egy olyan iskola, ahol a struggle for life, a, a, a, az élet harcaira tanítják meg, tehát, képzelje el, hogy, csak egyet mondok, hogy neki kell szervezni a stábját, és aki meg tud győzni négy évfolyamtársát, hogy operatőr legyen, világítson, hangot csináljon, az csinál filmet. Tehát akiben van annyi szervezőerő és annyi muníció...

Mv.: - És akkora ötlete, hogy arra odajöjjenek.

Verebes István: - ..., és az elhozza azoknak a pénzét is.

Mv.: - Igen, hát, azt szokták mondani, hogy a kelet-európai filmesek, sőt, a kelet-európai újságírók is azért olyan ügyesek, és azért sokkal életképesebbek, mint a kollégáik, mert nekik mindent a semmiről kell megteremteniük. Tehát az, ami megvan, mondjuk, egy nyugat-európai riporternek, például, az itt, Magyarországon nincs meg, ezért neki sokkal jobbnak kell lenni, sokkal tehetségesebbnek kell lenni, hogy egyáltalán valamit adni tudjon, mert nincsen semmije.

Verebes István: - De ugyanakkor ezen a főiskolán, ahol, tényleg, ez nemzetközi főiskola, tehát Japántól Mexikóig, arabtól a legkülönfélébbek járnak, azt mondják, hogy a közép-európainak a látása, az olyan mérték, olyan mérvűen különbözik, hogy azok viszont, azok viszont az iskola, tehát a románok, a, a cseh, a fiam első, ötven éves iskolában az első magyar egyébként. De hogy, de hogy, az, azt nagyon szeretik a tanárok, és nagyon becsülik, a magyar filmet. Úgy, képzelje el, és már, már be is fejezem, mikor az évnyitó volt, akkor a rektor azt mondta: "És köszöntjük Verebes Zoltánt, aki abból az országból jött, ahol Szabó István, Jancsó Miklós csinálta a filmjeit." Még arra is volt figyelmük, hogy, hogy...

Mv.: - Hogy elmondják, hogy kit ismernek.

Verebes István: - Hogy elmondják, igen. És amikor hozzák le a filmeket, a filmtáros akkor mondja, hogy na, hoztam egy Sándor Pál-filmet. Mert ők tudják, ők pontosan tudják, hogy...

Mv.: - Lehet, hogy a Szabó István filmjét, például, az utolsót, amit nálunk is bemutattak, tiszta csendben, szinte nem is lehet tudni, azt külföldön sokkal jobban ismerik, mint itt.

Verebes István: - Nagyon könnyen meglehet, de hát, legalábbis abban a körben, ott, ott, ott nagyon, ott nagyon. Szóval, azt mondta a fiam, hogy két hónapig azt nézte, hogy ki az, aki ellensége, ki az, aki berak neki. És két hónap kellett, mire rájött, hogy senki.

Mv.: - És ez nagyon meglepte, mi?

Verebes István: - Mert ő ezt, ezt ő, ő Magyarországról ezt viszi, hogy ki fog elgáncsolni. És két hónap után jött rá, hogy senki nem akarja elgáncsolni.

Mv.: - Ezt az apjától tanulta, vagy a gimnáziumban?

Verebes István: - Én azt gondolom, az, az, a, a, a, az egész életben. Az egész, a, amit leélt. Ez, ezek bennünk vannak. Ez az a létező, igen, amit hozunk magunkkal, igen.

Mv.: - Három pont, igen. Hiszen ma nem beszélünk a fehér elefántról.

Verebes István: - Nem.

Mv.: - De folytatjuk mindjárt.

Verebes István: - Rendben.