A fény mûvésze

"Hogy melyik darabot fotóztam elõször, már nem tudom felidézni, de a hatvanas évek magyar színészbölényei közül sokakkal sikerült találkoznom. Nem állítom, hogy mindegyikükrõl remek képeket készítettem, de nagyon jó volt színpadon látni Pécsi Sándort, Kiss Manyit, Greguss Zoltánt, Básti Lajost" - mondja Koncz Zsuzsa, aki bár eredetileg sportfotós akart lenni, majdnem harminc évig dolgozott a Film Színház Muzsikánál, 1999 óta pedig a Színház címû folyóirat képszerkesztõje. Halász Tamás írása

Ez a cikk a Pécsi Országos Színházi Találkozó újságjában, a Hívóban jelent meg. További Hívó cikkek >>
A teljes fesztiválprogram >>
kapcsolódó fórum >>
A színházi fotózáshoz - Koncz Zsuzsa szerint - nincs szükség speciális látásmódra. De jó, ha van egyéni. A szakma magyar nagyjainak - például Escher Károly vagy André Kertész - nem változott a képalkotó készsége, bármilyen témát fotóztak is, mindig ugyanúgy gondolkodtak a hivatásukról. Koncz Zsuzsa hozzáteszi: "A színészek, táncosok mozdulatai begyakoroltak, de mivel én fotózáskor látom őket először, gesztusaikat spontán kell megörökítenem."

Koncz Zsuzsa - fotó: Schiller Kata

Szinte pontosan tudja, megérzi: a következő pillanatban a nézőtérnek melyik pontján kell állnia. Szerinte a korábbi pillanatra épülve, abból következik a "látványos reakció." A gép általában az egész főpróba alatt a szeme előtt van, ám érzi, mikor pihentetheti a kezét: "Talán kiérlelődött bennem valamiféle dramaturgiai reflex. Figyelem a színpadi szöveget, és minden idegszálammal rajta vagyok a mozdulatokon. Érdekes és érdemes fülelni a fotós főpróbákon: a kollégák többsége olyankor exponál, amikor hangsúlyos szó, mondat hangzik el. Pedig abban a pillanatban vizuálisan nem történik semmi. A kimondott szó készít fel arra a mozdulatra, amelyikre érdemes várnom."

Maurice Béjart társulata járt Budapesten is, a Vígszínházban tartottak előadássorozatot. Koncz Zsuzsa végig fotózta a produkciót. Pedig a mester nem látta szívesen a fotósokat, s a szervezők mindent megtettek, hogy munkájukat akadályozzák. "Woody Allen azt mondta, kezdés után ő már nem megy be a filmre. Én meg nem hagyom ott az előadást, még akkor sem, ha néha nehezemre esik maradni" - mondja. Rosszul érintené, ha egy-egy különleges pillanatról, mozdulatról vagy szcenikai megoldásról csak azért maradna le, mert türelmetlen volt. Lehet, hogy az utolsó másodpercben történik meg az, amiért igazán érdemes várni.

Koncz Zsuzsának a táncfotózás nagyobb izgalmat jelent, mint a színházi, mert az még újdonság neki. Alig tíz éve kezdte, prózai előadásokat pedig már sokszor tíz éve fényképez. Táncot nem volt bátorsága fotózni, azt gondolta, ha nem ért ehhez, akkor fényképezni sem tudja. Első táncfotói Ladányi Andreáról készültek, amikor parkban táncolt. Sötét volt, kedvezőtlen körülmények, mégis akkor kapott gusztust a műfajhoz. Rájött, elég a mozdulatok szépségét, a látványt észrevenni. Akárcsak a színházban, itt is meg kell látni a sajátos kifejezési formát.

Fotóművészet és színház együttműködéséről kérdezem, és ő hangsúlyozza: tudomásul kell venni, hogy a színházban elsősorban maga a produkció és nem a leképezése a legfontosabb. Sosem gondolta, hogy munkája előrevalóbb, mint maga az előadás. Csak az szomorítja el, ha a fényt nem garantálják kellően -legalább a fotózáskor. Ettől bizonyos jelenetek fényképezhetetlenné válnak. Ilyenkor sokkal több filmet használ, feleslegesen, mert a lehetetlennek látszót is megpróbálja: "Az előadásokból úgysem sok marad az utókorra, a fényképek és talán néhány videófelvétel."

süti beállítások módosítása