Egy szabad fogalmazás

Parti Nagy Lajos

Úgy látszik, tízévente, majd öregedvén egyre gyakrabban megírom ezt a homályos, rövidke amatõrfilmet, ezt a percegést, amit a bõrömön érzek nyári délelõttökön, nem is film ez, hanem egy összekaristolt lehelet, isten áldja a képzavart, egy hosszú befutófilm tulajdonképpen, mire elkezdõdne, vége van.

A PREMIER magazin szeptemberi számából.


Épp elkezdődött a vetítés, a fád és lompos gépész még törülgeti a le-csópiros száját, tompán villog a félhomályban a magyarezüst ételhordó, egy esztéká alapú mamutfog a gépház szájüregében. Skutella, suttogja már a filmből a kisfiú, lánykori nevén így hívták hajdan az ételhordót, erős szó, mint valami színésznő, sőt, mellőzött primadonna, aki ugyan lenézi ezeket az üzemi konyhai szerepeket, de élni kell, s ha kihúzza magát, bárónő lesz minden konyhalány. De ez egy másik film, sok film fut át az ember bőrén.

A gépész tehát most fejezte be az evést, a vásznon még a fényes semmi suhog, a befutófilm halszálkás, lüktető fénye, ecsetvont ikszek, arab számok, maszatok poroszkálnak, majd fölsejlik, mondanom sem kell, hogy szigorú fekete-fehérben egy konyhaasztal cikkelye, maszatos, kövér gyerekkéz a viaszosvásznon, továbbá egy vonalas irka, egy nem patronos töltőtoll, szivattyús, még a szaga is fekete, és hallani az iparkodó, csüggedt szuszogását. Lóbálja a lábát, ahogy kell.

Odakinn nyárszag, dinnyeszag, csúszdáznak az égben az angyalok.

"Írj legnagyobb szünidei élményedről szabadon választott fogalmazást! Ügyelj a választékosságra! A szóismétléseket ne ismételd! Ne használj tőt vagy hiányosat! Amenynyiben mégis, azok ne legyenek több fogalmazásod kétötödénél!"

A kétötöd undok egy szó, bizony, eszébe jutnak róla a törtek, számláló, nevező, nevezőlapát, már szépen tud evezni nagyapja vasladikjában a nehéz evezőkkel, csobban a Holt-Duna, film a filmben, ablak nyit ablakot, ó, az emlékezés Matrjoskái!

De hagyján a törtek, hanem a nyomukban jön a frász. A gondosan felnyírt, kerek koponya mélyén, a hátsó falánál, ahová salétromért és csakis salétromért merészkedik az ember, vagy ha muszáj, mert beesik oda a labda, és ahová a fáskamrák mögött vezet homályos, mokaszin ösvény, melyen se partizán, se indián, de még egy bujdosó kuruc sem jár, csak ha muszáj, szóval ott, a tudat fáskamrái mögött mocorogni kezd egy ritka agyafúrt képződmény, a szeme véreres, medvemamut pongyolában jár, s mosolyog, mint a franciakulcs. A szöveges példa.

"Zoli édesapja traktoros a téeszben. Munkatársaival fölszántottak öthatod."

Na de milyen Zoli, hányadikos, esetleg milyen traktor, gondolja, de hiába akar időt nyerni, elfutni a következő szó elől, ki kell olvasnia a borzalmak borzalmát, azt, hogy "hektár". A hektár félelmetesebb, mint a lódarázs. Annyira, hogy rögtön két dével írja a szabadon-t, s mered csak aztán a papírra dühösen, pedig a számtan délutánra marad. Számtan, micsoda baljós, hülye név ez is, a számtan villogó arany szemüveget hord, sziszeg, nyújtogatja a nyakát, és ábrándos, kövér kisfiúkat eszik, s ezt akkor is tudni kell, ha délelőtt van.

Gojko Mitic hányas volt számtanból?

Hogy lehet, gondolja azon a filmen, hogy lehet szabaddon választott tárgyról muszájni? Előhalássza a tintaradírt, s dörzsöli vadul az egyik d-t, de rámegy az egész szaba. Közelkép az irkalapról, ahogy nyüszít és vékonyodik, végül feladja és kilukad, szabálytalan lila hámlás. Egy szem: Carpenter, a nagy bokszoló szeme, miután kiütötte a csaló norvégot, akinek gipsszel volt kiöntve a kesztyűje, gipsszel, mely ott benn megkötött, s kemény volt mint a kő. S mégis, anno dacára. Carpenter még a fáskamrák mögött se ijedne meg.

Járógipsszel még focizni is tilos.

Pöszmögsz csak ezzel az írással, és nem lyukadsz ki sehova, mondom magamnak, illetve a kisfiúnak. Sehova, csak a papírra, feleli, s nyomogatja a tintaradírt. Továbbá azt morogja, hogy szabadon választott tárgyam én vagyok. S hogy csak én tudok versemnek hőség lenni, bocsánat.

"Használj a dolgozó nép ajkáról vett kifejezéseket!"

"Hangulatfestő szavakért ne menj a szomszédba!"

"Szőjél bele mondandódba a témába vágó szép idézeteket!"

Sej, Zoli édesapja a téeszben "kopott kabátú, de nekem új ruhát veszen". Ha öthatod hektárt délelőtt, Pista bácsi mennyi lucernát délután?

A gépész tátott szájjal alszik, a filmen átüt a délelőtti hőség, átvérzik, mint a géz Kocsubej homlokán, aranyat olvad a vajas kenyér, telik az idő, a Rózsapeti mindjárt lehozza az ötös fociját, ő meg csak ül a szabad tárgyán és nem jut az eszébe semmi.

Most már írd a tárgyalást, mondom a kisfiúnak, találj ki valamit, lehet hazugság is.

Erre fellelkesül, akkoriban hoszszú, véres-harcos történeteket mesél az udvar gyerekeinek, indiánost, partizánost, s ezek kombinációit, Nagy Medve a brjanszki erdőben stb. Ül ott a farakáson, a gyerekek köréje gyűlnek, mind nagyobb nála, olvasni tudnak is, nem is, mindenesetre nem jellemző, tévé még nincs, neki meg van ez a mesélő képessége, mindenki tud valamit, van, aki legyet enni, van, aki mesélni.

Legyet enni nagyobb kunszt, naná.

Történeteket talál ki fejben, nem csoda, hogy éjszaka fél, nem mer egyedül aludni.

"Amikor már egyedül voltam és bátor, betértem egy sötét tisztásra, ahol nagy, tűlevelű medvék gyűléseztek, csupa Komora Imre. Nápolyit ettek, piros nyelvük lángolt az éjszaka boltján. Dacára nem téptek szét, bevettek focizni, igaz, kapusnak. Az ott egy nagy, több. hektáros pálya volt, és mindig a másik tizenhatosnál támadtak, és a föld hajlása miatt nem is látszottak, csak a hegyük kis bokornak. És ahogy ott egyedül ácsorgok, egyszer csak beleakadt a hálómba a dorkóm, és húzott le, és csupa temető volt a rét meg atomcsapás, és langyos víz se volt vegyvédelmi célból, és belefúrtam a fejemet a parkba."

Egy idő után kézen fogja az apám, beülteti a Moszkvicsba, viszi pszichológushoz, nagy park mélyén a pavilon, pizsamás katonák szegélyezik az utakat seprűvel, furcsa félmosollyal. Zuhanyozzon naponta langyos vízzel a gyerek, mondja a pszichológus, meg talán jobb lenne, százados elvtárs, ha nem nagyon írná ezeket a verseket az atomháborúról. A hatvanas években az atomháború a mindennapok része, egy jobb szocialista brigád hetente megfenyegeti Amerikát.

Persze, írhatsz hazugságot is, csak higgyem el.

Fellelkesül, de hamar lelohad, a szabad beszélés a farakáson eleve más, a szó elszáll, viszont a tintával vigyázni kell. Verba volent, tinta manent. Pacázik, bevezetése van, tárgyalása: a fogalmazás lecke.

Legnagyobb nyári élményemben apukámmal egy nagy parkban kéz a kézben a világ zajától, pontosjé, nem gólya, papagáj, egy nagy parkban leállíttatta a Moszkvicsát, mely drap színű, azalatt a kiskatona alutt, tintaradír, majd fogta és evett. Szép és hasznos madarak, úgy mint fecske, veréb, kakukk, sas, búbos blanka csivitelése és trilálya töltötte be a fák koronáját és lonbjait. Bambit ittunk, nápolyit ettünk, vidáman ropogtattunk a csizmájával s szandálommal a kavicsos utak során. "Csak a cinegének szomorú a sorsa." Sokat nevettünk egymással, aztán kissé elkanyarodtunk. A fű zöld volt, az ég kék volt. A keze meleg volt. "Te Kárpátoknak csillámló bérce."

Elege volt, nem folytatja. Felnéz ezen a filmen a holdvilág képével, hallgat, szuszog, legörbül kicsit a szája. Dühösen néz rám, majd a kétvégű, piros-kék ceruzával elkezdi körmölni a díszsort, szív, pötty, lapát.

Hallod-e, nincs befejezés, mondom neki.

Nincs, mondja a filmen a szeme, és sokkal jobban tudja nálam, hogy az írás mi minden - minden? -, és mire kevés mégis, mi az, amit nem lehet írással lekövetni, van egy tisztás, ahol elpacásodik, sötét lesz és kusza, tisztázza, tisztázza, és tényleg jó, ha egy rövid amatőrfilmre elég ez a pár évtizednyi, szabadon választott muszáj-fogalmazás, szív, pötty, lapát.







süti beállítások módosítása