Hogyan játsszunk színházat?

Színházainkban nem árutermelés folyik (hiszünk ugyanis abban, hogy a mûvészeti alkotás elsõsorban nem áru), mégis üzemszerûen mûködnek. A darabok elõirányzott megmunkálási ideje egyforma, a futószalagról hathetenként legördül egy elõadás. Nem biztos, hogy elkészült elõadás. Van olyan premier, amelyik tehetségesen vall arról, hogy milyen stádiumban kell lennie egy produkciónak a rendelkezõpróbák végén. A nézõ szívesen biztatná a rendezõt, hogy most már fogjon hozzá a rendezéshez is. Egy félig kész cipõ nem kerülhet piacra. Egy félig kész bemutató igen. Legalább annyit kívánjunk meg egy mûvészeti alkotástól, amennyit egy iparcikktõl megkívánunk. Hogy használható legyen.

Népszabadság - 2003. október 31. - Szerzõ: Koltai Tamás

(kép: Népszabadság - Kovács Bence) Vagy kész elképzelésekkel érkezik a rendező, és ezeket kívánja mindenáron megvalósítani, vagy semmiféle elgondolása sincs, és mindent a véletlenre bíz. Elemzésre, vitára, többféle megoldás kipróbálására egyik esetben sem marad sem idő, sem türelem. A bemutató határideje fenyegetően közeledik, és hacsak haláleset nem jön közbe, a függönynek föl kell mennie. Akkor is, ha nincs kész az előadás. Akkor is, ha senki nem hisz benne. Akkor is, ha a szereplők fele nem tudja, hogy mit kell játszania. És akkor is, ha maga a rendező sem érti a darabot.

"Van dekoratív színházunk, térérzékelő színházunk, irodalmi színházunk. De egyik sem igazi színház. A színház nem itt kezdődik. Hanem ennél a képletnél: dramaturgia = filozófia. Ennek híján, London vagy Párizs utánjátszásából, pozícióféltésből, tervteljesítés-koncepcióból, Kossuth-díjra várásból csak unalmasan másodlagos epigonszínház születhet."

(kép: Népszabadság - Kovács Bence) A fentieket nem ma írtam, hanem harminc évvel ezelőtt. Idézetek egy cikkből, amely 1973-ban az Új Írásban jelent meg, Hogyan játsszunk színházat a Royal Shakespeare Company vendégszereplése után? címmel. Szelet vetettem, vihart arattam, működésbe lépett a színházi hitbizományukat veszélyeztetve érzők érdekképviselete, de ez most nem érdekes. Érdekesebb, hogy a cikk lényege ugyanúgy érvényes, mint harminc éve, nyugodtan idemásolhatnám, már föl sem háborodnának rajta. Megszokták, hogy minden olyan, amilyen. A cikkek is, a színház is. Harminc évvel ezelőtt sikerült megtalálni a varázsszót. Hogyan játszszunk színházat? Ahogy eddig.

(kép: Népszabadság - Kovács Bence) Azt írtam, a lényeg ma is érvényes. Mert azért sok minden változott. Van, ami jobbra, van, ami rosszabbra.
A tájkép ma nem olyan sivár, mint harminc éve volt. Akkor nem volt társulat, ma van, a Katona. Akkor nem volt nemzetközi mércével mérhető színházunk, ma van, a Katona és a Krétakör. Akkor nem volt nemzetközi mércével mérhető rendezőnk, ma van, Ascher, Zsámbéki, Zsótér, Schilling, Vidnyánszky, sőt Alföldi, Szász, Eszenyi, Sopsits, Gothár, és nem biztos, hogy a végére jutottam. Akkor végtelen lapály volt, amerre a szem ellátott, néhány elszánt vakondtúrás látszott Kaposváron, Szolnokon, Kecskeméten; ma hepehupás a felszín a tektonikus mozgástól, mély gödrök húzódnak, és időnként felgyűrődik egy-egy csúcs.

(kép: Népszabadság - Kovács Bence) Az ipari termelés azonban fokozódott. Többszörösére nőtt az árudömping (le kellett mondanunk arról, hogy a művészeti alkotás nem áru), elöntötte a piacot a kultúrbóvli. A színházak soha nem látott mennyiségben állítanak elő értéktelen holmit. A leértékelődés általános folyamat, mert minden darabot a műsorrendben raktároznak, havonta egyszer-kétszer veszik elő, így holt anyaggá válik, szép lassan megrohad. (Ha már életében meg nem volt rohadva, ahogy Shakespeare sírásója mondaná.) A repertoárok jelentős része ócskapiac. Fölújító próbákra nincs elég idő. Az új darabok próbáira is csak a kiváltságos nagyszínházakban. Mindenki rohan mindenhová, mert mindenki játszik mindenütt, ahol csak (pénzt) tud (keresni). A jövedelmek rendezetlenek, van sztárgázsi, és van koldusgázsi, de akik az utóbbit kapják, gyakran jobb színészek, mint a sztárok, mert a gázsikat nem az érték, hanem a piac határozza meg. Kevés kiváltságos meg nem érdemelt jövedelemhez jut (kurzusszínházban, kurzusfilmen), sok kiváló művésznek fölkopik az álla. Értéktermelésből húzott mellékjövedelem alig van, a tévéjáték mint olyan megszűnt, nemcsak a kereskedelmi televíziók ellenérdekeltek a kultúra terjesztésében, hanem a közszolgálati csatorna is, amely a népszerűség érdekében és a minőség ellenében különös előszeretettel pénzeli a sekélyeset minden területen (beleértve a színházat).

(kép: Népszabadság - Kovács Bence) Hihetetlenül sokat romlott harminc év alatt a közízlés. Vurstlizálódott a kultúra. A piac a vásáriasságot preferálja, még a legkomolyabb(nak látszó) kulturális intézmények, könyvkiadók, színházak is a legolcsóbb marketingfogásokat alkalmazzák, bulit, banzájt, dzsemborit rendeznek, mindent idétlen jópofasággal próbálnak eladni. A televíziós hírműsor show-műsorként akar megélni; kétszer építenek föl egyenként hat-nyolc millióért egy ízléstelen díszletet ott, ahol egyszerű székeken kellene értelmes arcú embereknek ülni, és hókuszpókusz helyett a gondolataikkal traktálni. A reklám, a "külsőség" fölülírja a tartalmat; bohózatba illő, ahogy címadó lobbik izzadt küzdelmet folytatnak, míg szerény külföldi filmcímek magyar változataiban elhelyezik a "pokoli", "gyilkos", "halálos" szavakat. Kínosabb, amikor a csiricsáré palifogás megkísérli elhitetni, hogy belül tartós érték jöhet létre. Fölépítettünk egy immár nemzetközi hírű Nemzeti Színházat: Mélanie van der Hoorn holland kulturális antropológus ideutazott, hogy készülő disszertációjában szerepeltesse. A disszertáció címe: Kikerülhetetlen szembántalmak: a nemkívánatos építészet antropológiája (Indispensable Eyesores. An Anthropology of Undesired Architecture). A tartós esztétikai szembántalom maradandó ízléskárosodást okoz. A kitűnő Jordán Tamás a védhetetlent védve az utóbbi idők leglehangolóbb esztétikai állítását tette közzé kérdés formájában: "a keret-e az érdekes egy Van Gogh-képnél, vagy a Van Gogh-kép?" Kérdezném: nem minden forma "keret", amelyben a művészi tartalom megjelenik? Nem kerete a nyomtatott könyv a regénynek, az előadás Euripidész tragédiájának, a természeti és épített környezet egy köztéri szobornak? Mindegy volna, milyen a "keret", amelyben a műalkotásokat közzétesszük? Minden prezentáció keretbe foglalás, ha tetszik, adjusztálás, "csomagolás". Shakespeare persze WC-papírra írva (vagy hogy ne pejoráló, hanem a Nemzetihez méltó példát mondjak, aranycérnával ezüstbrokátra hímezve, ami semmivel se jobb) is Shakespeare önmagában, de már nem az, mire ilyen közvetítéssel jut el a címzetthez. A kulturális züllés legszemléletesebb mutatója éppen az, hogy Van Goghot pimf keretben prezentáljuk, és észre sem vesszük, sőt rendjén levőnek találjuk.


(kép: Népszabadság - Kovács Bence) A színházi szakmának a minőség védelmét illetően ma éppoly csekély az érdekérvényesítő képessége, mint harminc évvel ezelőtt, ami arra int, hogy nem lehet a felelősséget mindenért a pártállamra hárítani. A régi (muzeális, szívünkhöz nőtt, korszerű játékra alkalmatlan) Nemzeti Színházat a hatalom rombolta le a diktatúrában; az új (infernális, szemfájdító, korszerű játékra alkalmatlan) Nemzeti Színházat a hatalom építette föl a demokráciában. A szakma mint testület mindkét alkalommal hallgatott. Ugyanez a szakma a rendszerváltás óta eredményként könyveli el a színházi struktúra változatlan átmentését, amely azáltal, hogy a minőségre, az innovációra, a színházi karakterre való tekintet nélkül nivellálja a finanszírozást, és művészettámogatás helyett intézménytámogatásra rendezkedik be, nem az esztétikai érték létrejöttét, hanem a birtokon belül lévők egyéni érdekét szolgálja. Harminc évvel ezelőtt Zsámbékinak, Székelynek, Aschernak, Rusztnak, Babarczynak, Paálnak kellett partizán módon áttörniük a struktúra falát, ma Zsótérnak, Schillingnek, Vidnyánszkynak, Goda Gábornak és egy sor névtelen fiatalnak kell ugyanezt tennie. Mondhatnánk, ez a dolgok rendje, a várostromlókból lesznek idővel a várvédők, akiknek új ostromlókkal kell megküzdeniük. Szépen hangzik, de nem igaz. Nem kézitusáról van szó, a védők nem szurokkal fogadják a támadókat, alkalomadtán be is hívják őket a várukba - van, aki megy, mert meg akar élni, van, aki nem megy, mert a saját csapatával akar dolgozni -, a probléma az, hogy a pályakezdés, az innováció, az új tehetség akadályoztatása be van építve a struktúra falába.


Schillingéknek, Vidnyánszkyéknak - egy-egy színházi csapatról, a Krétakörről és a beregszászi társulatról van szó - nincs fedél a fejük fölött, "struktúrán kívüliek", ezért koldulni kényszerülnek, nem kaphatnak intézményi ("fenntartási") támogatást. A struktúra viszont fenntartásra nem érdemes színházakat is fenntart. Ahhoz, hogy létezz, nem jónak kell lenned, hanem belül kell lenned. A kívül levőket alternatívoknak hívják, és az úgynevezett színházi szakma utálja őket. Az alternatívok támogatására külön (minimális) pénzügyi keret létezik, de a "szakma" még ezt is sokallja, mert "tőlünk veszik el a pénzt". Nemrégiben a színház négymilliárd forint globális támogatást kapott (úgy felszívta látható eredmény nélkül, mint homok a vizet), ennek egyhatodát át kellett volna nyomni az alternatívok napi gondjainak megoldására - nem volt rá készség. (Egy-két felvilágosult politikus részéről inkább volt, mint a "szakma" részéről.) Alternatívokról beszélünk, de tudni kell, hogy ilyen a világon nincs, egyedül nálunk. Máshol színház van és nem színház, nagyot néznek, ha magyarázni próbáljuk, mi az, hogy alternatív. Szükségből használjuk a szót, a kritikusok azért, hogy több címen tudjanak díjat adni (ez menthető), a "szakma" azért, hogy legyen kit kirekeszteni (ez menthetetlen). El kéne törölni a szót is, hogy eltöröljük a megkülönböztetést. Nem az "alternatívok" és pláne nem a „kiemelt alternatívok” problémáját kellene megoldani - például épületet adni a Krétakörnek, és elégedetten visszavonulni -, hanem jókora rést ütni a struktúra falán, beemelni minden létező értéket, és szabályozórendszerrel preferálni a még nem létező, éppen születő értéket: az innovációt. A mihaszna Erzsébet téri gödörre elpazarolt milliárdokból létre lehetett volna hozni egy színházi "inkubátorházat" (a Nemzetiből többet is), amely normális, emberi léptékű viszonyok között befogadója és kezdeményezője az új kortárs törekvéseknek, világra segítője és fölcseperítője a kockázatos színházi újszülötteknek. Még most sem késő, még meg lehetne csinálni. Az értékcentrikus finanszírozási (kuratóriumi) rendszert is ki lehetne alakítani, egy-két hatalmi ember (politikus, közgazdász, hivatalnok) most hajlandó közösen közrejárni a színház érdekében; ilyen se volt még. Ehhez partnerként meg kellene nyerniük a "szakmát", ami nehéz lesz - máris nagy a csend -, mert a szakmának nem érdeke a szakma érdekét képviselni, az embernek az az érzése, hogy a Színházi Társaság is azért állította le magát, mert ha működne, olyan közös érdekről kellene állást foglalnia, amely ellentétben áll a benn (birtokon belül) levők egyéni érdekeivel.

Újabban megszépítő hazugságok olvashatók a "rendszerváltó színház" (?) múltbeli és jelenlegi érdemeiről. Ezzel szemben az igazság az, hogy a fősodor nálunk mindig az udvari, kincstári színház volt és maradt; régen is, ma is a nonkonform kevesek vívták/vívják harcukat a megfelelni vágyó többség ellenében. Jelenleg ez nem nemzedéki harc; vannak vajúdva újjászülető öregek és simulékony ócskaságokkal sikeres ifjak is. A felszínes fiatal rendezőket beszippantja és felröpíti a struktúra; a kellemetlenül valamit akarókat kilöki. A beérkezetteknek sem jobb: Zsótér Sándor nem jókedvéből házal egyszemélyes műhelyével mindig máshol, hanem azért, mert nincs egyetlen színház sem, ahol társulatépítőként lenne rá szükség. Innovatív előadásait, amelyek általában díjakat kapnak, "elviseli" a repertoár a legnagyobb színházakban is (például a Vígben), de - ne hazudjunk magunknak - míg a díjakat a szakma a sznob elitnek járó engedménynyel a kirakatba rakja, ugyanennek a szakmának az alantas többsége méla undorral fogadja. Ez a többség manapság olyan előadásokat készít, amelyek legfőbb rendezői instrukciója, hogy "színész járás közben nem beszél". (Nem tréfálok, meg tudom nevezni.) A minőség számottevő irigységet és utálatot vált ki, de az egymást szakmai halottnak nyilvánító és szívósan mérgező színházi emberek tömegesen barátkoznak télen-nyáron az erre szolgáló teátrális rendezvényeken.

Vezérmotívum a tömegesség, a nagy méret, az akciódús és céltalan közönségmozgatás. Ahol viszont kis helyi kultúra jön létre, és nemzetközi értéket teremt, mint a Zsámbéki Nyári Színházban, ott meg akarja fojtani a provincia. A látványos semmitmondásra van pénz, közösségteremtő színházra, ha az a közösség kicsi, de valódi - nincs. Egy alkotóközösségeket befogadó független hely pénzt kért egy politikustól. Majd ha tömeget tudsz felmutatni - hangzott a válasz. A politikus ma sem fenékig tejfel.

"A színházak még mindig hitbizományok, ami a kockázatok elkerülésére készteti a színházi vezetőket... Gyakoriak a szórakoztatóipari termékek, az öncélú művészkedések, a szépelgő lelkigyakorlatok... Csak akkor újulhat meg a magyar színház, ha elszakad a szakmai beltenyészet önmarcangoló torzsalkodásaitól, és megpróbál feljutni társadalmi feladatának magaslatára..."

Ezt is harminc éve írtam, és ma, ha olyan a kedvem, jót mulatok rajta.

Népszabadság - 2003. október 31. - Szerző: Koltai Tamás

Ön szerint igaza van Koltai Tamásnak a magyar színházi helyzettel kapcsolatban? Mondja el Ön is véleményét a Színházi Portál vitafórumában!

süti beállítások módosítása