Színházasdi I.

Tandori Dezsõ


És színészesdi benne minden
férfiesdi és nõesdi.
(Shakespeare után, szabadulva)

Színházasdi I.

Tandori Dezső


És színészesdi benne minden
férfiesdi és nőesdi.
(Shakespeare után, szabadulva)



Férfiesdi és nőesdi: nem léha tréfa. Amikor lezuhansz a repülőgéppel, amikor palacsintává lapít egy konténeres autó a Clarkon, mondjuk, nem az a kérdés, hogy férfiként mely vágyaid voltak - nem csupán nemekre vonatkozóan, sőt! -, nőként melyek, igen, a világot így hogyan akartad...

Sőt, még csak a világ se számít...

Meg az se, mivel kanalazzák fel az ily életszínpadosdiról, mint amilyen, nekem, mondjuk a Clark Ádám tér, a tűzoltókocsi alól a két lábam maradványait, holott közben még, úgymond, élek...

Az számít, az valódi életesdi, hogy mi ez az élet, melybe beleszülettél, akaratodtól teljesen függetlenül, s mire. Vagy mit akarsz csinálni belőle, hogy itt vagy.

Jó hétvégét kívánok, mondja bölcsen az EMNID német közvélemény-kutató intézet éretten pittyedett szájú, nekem nem rokonszenves alakja, "csináljanak belőle maguknak valamit".

Na, ez az, mit csinálhatsz e világot nem jelentő deszkákon. Melyeknek együttese a világ. Hogyan lehetne ez színpada bárminek is, ha nem hiszünk a földön túliban! Ha meg hiszünk, hát ahhoz a Nagy Bármihez képest nem mindegy, a deszkákon mit teszünk? Nem mindegy.

***

Szerethetnék itt két igen nagyképűt mondani.

1. A színház az irodalom dzsessze.

A dzsessznek volt régen ez a baja. Máig van, jórészt. Hogy levételből élt. Levett operettmelódiákat, slágereket, cigányzenéket, indiai, burundi-maródi, futykelpákelezdei dallamokat, amiket a górék, a porék, lőre mellett a dőrék etc. énekeltek, húztak, húzattak maguknak, bedobta a hájbabaribát reája, vagy az elnyuuuuhej-bájj-bébit, vagy amiért a mai álzenét ebben az álkorban, amikor a tőke olyannyira rájött, hogy akár mindent is megtarthatna magának, bizony, nem járna becsesebb bajban, mint az utcán bárki, ha nem akarná, hogy kétsarkonként lejmolják, igen, ha élvet nem nyújtó, olcsó egyénekké a csavargók nem züllöttek volna, kéroőködőjükkel. Mi is ilyenek vagyunk ebben az álkorban az egyetlen valódi lények, a tőkések mellett.

Hát ebben az álkorban a dzsessz minimum semlegességi rangig emelkedett a közízlési zene nótadzsungelében. Mégis, ahogy a Katóka, a Csendes Óceán, a Lallabulla Jóisten és egyéb daljellegek átdolgozása a dzsessz által, olyan lett mára a (korántsem avantgárd, korántsem hagyományos) színház az irodalmi művek által. Oltsunk egy kis Hamletet mekdonáldszba, keféltessük meg Phaedrát egy párizsi diáklázadásra készülő óceániai paragon által, s a többi, öltözzünk bádogembernek vagy meztelenkedjük ki magunkat, s aránylag fix támaszt ad mindehhez az irodalmi mű.

Semmi hibáztatás. Ugyanilyen képtelenség lenne, ha magam megvalósíthatnám - ma már nem!, mert embert nem akarok látni, jószerén! kocsmába is ezért fogok nem járni, már győz az embertávoliság a primerebb vágyon nálam! -, meg olyképp, hogy még akár a Vörös és fekete, netán a(z) Julisszesz teljes szövegét is játszatnám... miféle szavak ezek, hogy alázat, a nagyság keresése, a maiság kényszere... akkor ötöljek ki ám én valami Othellónak, Learnek megfelelőt, megérkeztünk a szappanhoz, de hagyjam hülyeségem és középszerem szerencsemosdatását azzal, hogy én mégis Cidet játszom, Oidiposzt.

Vagy azt játszom, rendben, de akkor a teljes (Berkeley püspököt überoló Tandori-féle!) szubjektív idealizmus országa jött el: mindegy, adjanak valamit a színpadon, legyen hagyományunk olyasmi, hogy Hamlet, Kalmár, Akárki - ki tudja, van-e? Ha nem biztos, hogy van tényleg, körébe lehet kreálni valamit, amit mi képzelénk nékije (annak).

Nagyon érdekes, amire Doderer, Karl Kraus, Musil (osztrák-félék! jobbra használták a magyar-osztrák monarchiát, kivéve a mi Szép Ernőnket, olykor Kosztolányinkat, ők különbre?), igen, csak ez a három úr is a gondolkozásról, a gondolatról mond. "Ha egyáltalán gondolkozás volt az, amit az ifjú/öreg/középkorú F. W. B., netán G. M., csakígy Dr. Koucheta etc. hagyományosan gondolkodásnak hitt." S valaki épp a halála előtt végre mintha eljutott volna egyetlen tényleges gondolatig. Már címzetes igazgató korában... Nem jön az az irodalmi, írói, színházasdi, színészi, rendezői, műfordítói, zenészi stb. gondolat oly hamar. Lehet, hogy csak ha a cirkófűtéssel a szomszéd ránk robbantja a lakást, akkor még... vagy ki tudja, a sínek közé s a tűzoltóautó alá esni v. majdnem esni, milyen?

***

Az alábbi kis sorozatot (még egy darabja lesz, nem kell egyelőre rémüldözni), íme, az az elképzelt, részben meg is élt utcaszínpadosdim ihlette. Át akartam menni az említett Clark téren. Hajnali hét volt, bennem színjózanság. De vajon? A Kosztolányi-féle hajnali részegség nem épp azt jelenti-e, hogy a költő szeme ég és föld közt villog, s a légi semmit a maga képzelete szerint nevezi el? Nem részletezem, a közeledő sok tonnás tűzoltóautót magam így képzeltem elébb felém, majd mégis inkább a körforgalom érintője felé jönni, azaz menni. Szerencsére már-semmit-nem-nagyon-akarásom nem engedte lépteimet szökkenésekké változni. Mert a sok tonnás vöröslés mégis felém jött, kerekeire rácáfolt az autótest forduláslátszata. Fél méter volt köztünk? Nem ez a lényeg.



A lényeg a költő, a színházi átalakító és alakító ember elképzelésvilága. Ennek az elképzelésnek egyáltalán a lehetősége is. Hogy az van. Már befejezhette volna úgynevezett művészi pályámat ez az autó, főleg úgy - akkor is botrányosan! "64 éve helylakó író palacsintaként a Clark aszfaltján!" szalagcím, s tényleg mivel kotortak volna össze? mi lenne bármiféle életfelfogásom utólagos gúnyhíre? "na, ezért kellett úgy elvonulnia, mindentol fanyalognia? tessék!" -, úgy tehát, ha megölt volna. S nem egy Tűz Testcsonkot (leendő kisregény címe!) hagy hátra, mely még "magához" tér... és ki tudja, mi van ilyenkor. Vagy megkérdezem, boncasztalának színpadán miket szokott így látni az Igazságügyi Orvostan jó baráti igazgatója, dr. S. P., vagy nem; talán perverz lenne, ha megkérdezném. De épp ez az! Mi az, hogy perverz, öcsi? Inkább a mondataidat fejezd be, ha nem is alanyod-állítmányod, de határozód-jelződ?! Hogy?! Ennyire ellenfele volnál minden színháznak, hogy még ezt a kis - megismétlem- utcaszínházat is sajnálnád embertársaidtól?

Hát.

Ismétlem, a színházasdi (1999-2000 táján, már akkor is csak külhoni éh alatt) számomra egyszer s mindenkorra véget ért. A presszók és kocsmák, mint agorák, értsd, nem agora nyuszik (sic!), hanem mint minimális érintkezések színhelyei, is megszűnnek számomra. Hazudás lenne, ha így akár vonatra ülnék, kupét dalolnék, lóversenyre járnék (lóul dalolnék, ld. W. s.), bárhogy zengedeznék.

A világot, mint jelentő deszkákat, én jelentem, én mondom meg, ki-mi deszka nekem, ki nem, s ehhez még csak illetők sem kellenek! Na, szép jelszó, mondhatná valaki. De nem színház ez is? Cirkusz inkább?

Mielőtt most már - szubjektív idealizmusomat, semmi sincsenemet egy-két pillanatra feladva - tényleges "színházasdim" történettöredékeit elmesélném, legyen ennyi elég. Elég lett, legyen ennyi elég! Még mindig jobb mondás ez, mint a nem következetes "never say never", mert ott akkor már az első never se lenne mondható, s hogy vegyek komolyan egy ilyen hapsit?

Na ja, világol. Goethe azt mondta: több fényt! De a fény: világít, világol. A tűzoltó alatt nekem poklolt volna!

S mint racionális lény, ezt kérdezem: nem jobb így (nekem)? Hogy a színházasdit abbahagytam, de visszatekinthetek rá. Mintha folytattam volna, s netán az események láncolatának különös törvényszerűségei folytán akkor ott (itt) a Nagy Gépjármu alá lépek? De hát ezt ismerjük: ha... és amennyiben.

Hagyjuk itt, hihetetlen várakozások közepette, annyiban.

(Bef.: a szerző színházazósdija a világolósdiban.)

süti beállítások módosítása