Idõnként elveszítjük barátainkat, akik a könnyebb utat választják

Beszélgetés Zsámbéki Gáboral

Spirót az acsarkodó, fáradt idegzetû ország képe foglalkoztatja a Koccanásban. Ehhez választotta színpadi helyzetnek a közlekedési dugót. - A be- és összeszorultság alkalmas arra, hogy a feszültségeket, acsarkodásokat, a szemét áradását megmutassa - mondja Zsámbéki Gábor, akit új rendezése apropóján a színház hazai és nemzetközi helyzetérõl is kérdeztünk.

Forrás: Observer

-Holnap este mutatják be az Ön rendezésében a Koccanás című tragikomédiát. Mondhatjuk, hogy a premierrel Spiró György hazatér a Katona József Színház színpadára?

-Az előzményeknek természetesen van szerepük abban, hogy nálunk készül a Koccanás. A színház két emlékezetes produkciója volt a korábbi két Spiró-bemutató, Az imposztor és a Csirkefej. A Koccanás azonban eredetileg nem nekünk, hanem a Vígszínháznak íródott, amely tudtommal hezitált a bemutatásán. Én Fodor Gézától kaptam a darabot, és úgy találtam, szívesen foglalkoznék vele. Marton László rendkívül gálánsan átengedte, így került hozzánk a Koccanás.

-Ez a Spiró-darab kellett ahhoz, hogy újra rendezzen Magyarországon? Legutóbbi rendezése, Weöres Sándor művének színpadra állítása színháztörténeti fordulópontnak nevezhető a költői játék teátrumi pályafutását tekintve, de a Szent György és a Sárkány óta nem volt saját bemutatója a Katonában.

-Nem, mindenképpen rendeztem volna. Az előző szezont azért hagytam ki itthon is, külföldön is, mert előtte harminckét éven át évadonként több produkciót csináltam. Köze volt az egy év kihagyáshoz a Szent György és a Sárkány 2001-es bemutatójának is. Weöres drámájának színrevitele régi harcom volt. Újra meg újra elővettem különböző formákban, megcsináltam főiskolán, rádióban, de egyszerűen nem hagyott nyugodni. Nyugtalanított, hogy van egy kivételes értékű színpadi mű, és mi nem tudjuk megfelelően életre kelteni. Most, hogy a darab színpadi előadhatóságához nem férhet kétség, úgy gondoltam, tarthatok szünetet.

-Egy korábbi Spiró-rendezése, a Csirkefej a maga idején botrányos siker volt, pontosabban: siker és botrány. Igen sokat jelentett, robbanásszerűen hatott a magyar szellemi életben, akkori divatos szóval: cselekvés értékű vállalás volt. Ugyanakkor finoman szólva meglehetősen idegessé tette a kultúrpolitika diktálóit. A mai korban elképzelhető-e ilyen robbanó színházi siker?

-Mindketten jól tudjuk a választ. Ma egészen más helyzetben van a színház. Jelen pillanatban semmilyen színházi előadás nem tartalmaz annyi gyúanyagot, mint amennyit valamikor tartalmazott. A művészeteknek ma más a helyzetük a társadalomban. A színház is elvesztette egykori privilegizált helyzetét.

-A társadalmi feszültség nyilván ma is termékeny táptalaja lehet a művészeteknek?

-Társadalmilag a helyzet valóban rendkívül feszült. Spirót az acsarkodó, fáradt idegzetű ország képe foglalkoztatja a Koccanásban. Ehhez választotta színpadi helyzetnek a közlekedési dugót. A be- és összeszorultság alkalmas arra, hogy a feszültségeket, acsarkodásokat, a szemét áradását megmutassa. Ugyanakkor nem biztos, hogy mindannyiunkat egyformán tölt el rettenettel a szemét, a vacakság, az ócskaság, a butaság áradása: ez a legijesztőbb a darabban, s egyben a legmulatságosabb is. Ahogy a színpadot az ócska tárgyak, úgy lepi el a világunkat is az ócska, a vacak. A cselekmény igazi mozgatórugója egy vállalkozó, aki azonnal felismeri a lehetőségeket és büfét igyekszik összeütni a torlódás kellős közepén. A legocsmányabb eszközökkel, a leggagyibb módon. Ő és az emberei képviselik azt, ami egyre jobban belepi mindennapjainkat. Az élet azonban tovább burjánzik, még ha lehetetlen formákban is. Mindaz, ami szörnyűségnek látszik, ugyanakkor szervező erő is.

-A szó szoros értelmében nevezhetjük tragikomédiának a darabot?

-Talán inkább komédiának szánta a szerző, de már a tárgyánál fogva is időnként borzongatóvá válik.

-A művészetek mennyire tudják védeni magukat a gagyiáradattól?

-A válasz közismert. A kommersz néha még nemes kifejezés is arra, ami elönti a színpadokat. Nem csak Magyarországon, másutt is. A könnyű giccsek nem kártékonyak, az azonban, ami szándékoltan butít, ami hozzájárul a világszerte zajló általános butuláshoz, igazán ártalmas.

-Mi az, amivel Ön mégis meg tudja védeni színházát a gagyi agresszív támadásától?

-Nyakasság.

-És mi a nyakasság ára?

-Az, hogy az ember időnként elveszít barátokat, kollegákat, tanítványokat, akik esetleg könnyebb utat akarnak választani. Az emberek döntéseket hoznak, ki erre, ki arra megy. Ha valaki színházat akar csinálni és azt igazán odaadással, szakmailag a tőle telhető legjobb színvonalon akarja csinálni, akkor tudomásul kell vennie, hogy ezzel a döntésével sok mindenről lemond. Aki másik utat választ, híres akar lenni, sok pénzt akar keresni, annak nem sok keresni valója van a nem kommerciális színházak tájékán. Nálunk általános hiedelem, hogy mindig mindent lehet egyszerre csinálni, hogy megy együtt ez az út is, az az út is. Nem megy. Ha valaki hosszú időn keresztül csak színvonaltalan ügyekben vesz részt, akkor megváltozik a személyisége. Ha valaki reggeltől-estig megállás nélkül iszonyatos ostobaságokban szerepel, el fog butulni, leépül, elsekélyesedik. Ez ilyen egyszerű.

-Miben látja a mai európai színház meghatározó kifejezési formáját?

-Nincsen egyetlen uralkodó trend. Ma az európai színházi életben az egymással homlokegyenest ellentétes irányzatok együttes létezése a leginkább jellemző. Formalista színházat éppúgy látunk, mint realista színházat, színészközpontú színházat éppúgy, mint zenei, képzőművészeti primátussal elgondolt színházat. Ugyanez vonatkozik a szinházcsinálók személyére is. Nem egy vagy két nagy egyéniség szabja meg az európai színházi életet. Természetesen most is dolgoznak nagyhatású mesterek, akiket számosan követnek, tehetségesen vagy csapnivalóan.

-A hazai színházi társulatok korábbi röghözkötöttsége az elmúlt évtizedben fellazult. A művészek szabad mozgása mennyire termékenyítette meg a hazai előadásokat?

- Kétségtelen, hogy valamikor nagyon merev volt a magyar társulati rendszer, mikor végre ez a merevség megtört, igen jót tett a megkövült társulatoknak. Most a másik végletben vagyunk, mindenki mindenhol látható, s ettől a profilok összemosódnak. Nem azt akarom sugallni, hogy mindenki legyen bezárva a saját színházába, mint egy börtönbe, de ha ugyanazok a rendezők rendeznek minden pesti színházban, s ugyanazokat a vezető színészeket lehet öt-hat helyen is látni, akkor nemcsak az a riasztó kép alakul ki, hogy mindig ugyanazok állják körül a zsírosbödönt, hanem valóban elveszik a színházak karakteres különbözősége.

-Akár csak a könyv, vagy a film felett, a színház felett is meg-megkondítják a vészharangot. Ön szerint ma van mitől félteni a színházat?

- Mindig van valami baj, mindig lehet valamitől rettegni, csak éppen leírni nem lehet a színházat, mert ha valami fenyegeti, olyanná alakul, ahogyan képes tovább élni. Ha az egyik formában nem tud már hatékonyan működni, akkor másik formát ölt.

- Például?

-Néha eltűnődöm azon, hogy a társadalom kis közösségeinek erősödésével talán a színház is egyre kisebb egységekre fog lebontódni, egyre kisebb embercsoportokat fog kiszolgálni. Nemcsak a helyileg összetartozó közösségeknek, hanem mindazoknak a csoportoknak, amelyeket valamilyen meghatározható azonosság formál közönséggé saját színházuk lesz. A folyamat napjainkban mindenképpen érzékelhető. Azok a hatalmas színházépületek, amelyek az ötvenes években még világszerte megteltek a nagy klasszikus darabokra, ma már többnyire musicelekkel tölthetők csak meg, illetve olyan produkciókkal, amelyek színházi mértékkel mérve egykor szóba sem jöhettek volna. Kisebb helyekre megy a színház, de ezt nem tartom egyértelmű menekülésnek.

-A magyar színészek mozgáskultúráját, beszédkultúráját gyakran éri kritika. Ön a színművészeti egyetem ismeretében hogyan látja ezt?

-A mozgásra ez ma már egyáltalán nem áll. Erősen megváltozott a szemlélet, változott az igény magukban a színházakban is. A fiatal generáció kifejezetten ügyes, a főiskolán remek eredménnyel működik a mozgás-tanszak. A beszédben egyértelmű romlás tapasztalható. Ha évtizedekkel korábbi színielőadás rádiófelvételét hallgatja, a színészi beszéd valóságos zenei gyönyörűséget kelt. Ma nem pusztán a színészek beszéde romlik, az emberek beszéde romlik általában. Ha egy Shakespeare-kori dráma teli van pompás szótekerésekkel, az azért van, mert értékelték az emberek. Ma kódokkal működő nyelvet használunk. Hiába van a magyar nyelvben valami kifejezésére félszáz változat, azt az egyet használjuk, amely állítólag valamennyit helyettesítheti, nem bíbelődünk azzal, hogy megkeressük a legpontosabb árnyalatot. Nem csak a beszédnek, hanem a beszélni tudásnak és a beszélni akarás igényének az elsilányulásáról van szó. A színésznek az a dolga, hogy mindenkor érthetően közvetítse a szöveget. Nem így történik. Évtizedek óta tanítva a főiskolán azt tapasztalom, hogy még a kevésbé bonyolult mondatoknak is nemhogy a megjelenítése, de már a puszta felfogása kemény gondot okoz. Ez riasztó. Még nagyobb a baj, hogy az igény, s főleg a gyakorlási lehetőség minimális. A Katonában emiatt indultak rendszeres mozgás- és beszédstúdiumok, amelyeken a fiatal színészeknek bizony kötelezően részt kell venniük.

-A helyi védelmi lépéseken túl lát-e valami biztatót? A nap huszonnégy órájában sok tucat rádió- és tévécsatornából ömlik ránk a roncsolt nyelv.

-A nyelv védelmének erősödését várom, ide értve a beszéd kultúrájának védelmét is. Éppen az Európai Unióba való belépés miatt. Hirtelen fel fog erősödni annak a védelme, amit mi a legsajátabb tulajdonunknak érzünk. És érezhetünk-e bármit sajátabbnak, mint a nyelvünket? Az önvédelmi láncreakció beindulását várom, ami azzal fog járni, hogy a színházak egykor fontos feladata, a nyelv gazdagodásának szolgálata ismét időszerű és megkerülhetetlen kötelességgé lesz.

-Mint az Európai Színházak Uniója egyik alapító tagja és öt éve elnöke milyennek látja a magyar színház jövőjét az Európai Unióba lépés után?

-A legfontosabbnak azt tartom, hogy a kultúra a nemzeti önrendelkezés körében marad az unióban is. Sem szerkezetileg, sem más vonatkozásban nincsenek és nem is lesznek európai előírások. Tehát mindazokra a kérdéseke, amelyek arra vonatkoznak, hogy magyar színházak struktúrája változik-e az Európai Unióba való belépéssel, nagyon határozottan azt kell mondanom, hogy nem. Először is nincsenek kötelező előírások, másodsorban a különböző országok színházi struktúrája egyáltalán nem hasonlít egymásra, egymás mellett igen eltérő szisztémák működnek. A változást az jelenti, hogy több színház pályázhat európai pénzekre, több színház utazhat külföldre, mint ahogyan egyre több próbál ide jönni, Magyarországra. Sok olyan produkció lesz, amelyben nem kizárólag magyar színészek dolgoznak, ahogy már voltak és vannak is ilyen produkciók. Ezek néha nagyon jó eredménnyel járnak, már csak azért is, mert a színésznek távolról sem az egyetlen közlési eszköze a nyelv. Az ember a világ bármely táján bemegy egy színházba és elkezd nézni egy előadást, amelyből egy kukkot sem ért, öt perc múlva halálos biztonsággal meg tudja mondani, hogy csapnivaló vagy szikrázóan tehetséges előadást lát. Tehát a színházi kifejező eszközök együttes fejlődését segítheti egy többnyelvű előadás.

-Nem kell tartanunk az europuddingtól? A különbözőségek elmosódásától?

-Fájdalmas lenne, ha bármely nép színházművészete föloldódnék valami általános európaiban. Az európai színházi uniónak alapítása pillanatától egyik fő elve az, hogy a különbözőséget segítse és a különbözőséget mutassa föl. Tehát nem egységesíteni akar, hanem csak megmutatni az újat, az egymástól tökéletesen eltérőt. Én inkább a művészet iparosodásától tartok.

-Ezen mit kell értenünk?

- Számomra riasztó, hogy egyre több színházi produkció pont úgy készül Európában, ahogy egy új ipari terméket dobnak piacra. Az alkotók még a produkció kigondolásával foglalkoznak, már beindul a gépezet. Még egyetlen próba sem volt, de erre szakosodott menedzserek eldöntik, hol, mettől meddig, kinek, és főként milyen kampánnyal adják majd el a produkciót. Eldöntik, hány sztár kell hozzá, ki legyen a nagynevű rendező, melyik fesztiválra adják el. A teljes piaci stratégia kész, mielőtt egyetlen színész megszólalt volna a próbán. Az európai egyenkultúrától, egyenszabályoktól nem kell félni. A művészet eliparosításában van a veszély.


Zsámbéki Gábor

Jászai Mari- és Kossuth-díjas, Érdemes művész

1968-ban diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakán. 1968-tól a kaposvári Csíky Gergely Színház rendezője, főrendezője, majd igazgatója. Ezután a Nemzeti Színház vezető rendezője, majd 1982-től a Katona József Színház művészeti vezetője, 1989-től igazgató-főrendezője.

1979 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán (ma: Színház- és Filmművészeti Egyetem).

1989 óta tagja az Európai színházak Uniója alapító bizottságának, 1998 óta a szervezet elnöke.

Rendszeresen rendez külföldön, többek között dolgozott Kubában, Csehszlovákiában, Finnországban, Németországban, Izraelben és Norvégiában.

Rendezésében a Katona József Színház előadásai számos külföldi elismerést kaptak. Fontosabb díjai: A revizor 1989-ben elnyerte a BITEF Nagydíjat, 1990-ben Caracasban a Legjobb külföldi előadás díját. Az Übü király 1990-ben megkapta a legjobb külföldi előadásnak ítélt Francia kritikusok díját.

Bársony Éva Népszava

Forrás: Observer