Hasonmások

Lendvay Kamilló: A tisztességtudó utcalány

Kérchy Vera

Olyat már láttunk, hogy operaénekest jóképû, tátogó színész helyettesít egy tévéfilm erejéig, vagy hogy egy-egy történetet pantomimfigurák illusztrálnak a háttérben megduplázva a jelenetet. A Budapesti Õszi Fesztivál alkalmából operarendezõvé avanzsált filmes, Mundruczó Kornél azonban mindkét megoldást alkalmazza egyszerre. A Lendvay Kamilló által "átoperált" Sartre-drámának, A tisztességtudó utcalánynak az Átrium moziban színre vitt elõadásában az operisták saját testükkel, arcukkal legalább olyan erõsen vannak jelen, mint a Mundruczó-filmekbõl ismert, karakteres vonású, szinte már ikonná vált színészek.

Lendvay Kamilló: A tisztességtudó utcalány

Kérchy Vera


Olyat már láttunk, hogy operaénekest jóképű, tátogó színész helyettesít egy tévéfilm erejéig, vagy hogy egy-egy történetet pantomimfigurák illusztrálnak a háttérben megduplázva a jelenetet. A Budapesti Őszi Fesztivál alkalmából operarendezővé avanzsált filmes, Mundruczó Kornél azonban mindkét megoldást alkalmazza egyszerre. A Lendvay Kamilló által "átoperált" Sartre-drámának, A tisztességtudó utcalánynak az Átrium moziban színre vitt előadásában az operisták saját testükkel, arcukkal legalább olyan erősen vannak jelen, mint a Mundruczó-filmekből ismert, karakteres vonású, szinte már ikonná vált színészek.

Hogy nem csak szükség szülte megkettőződésről van szó, arra a díszlet, a tér elrendezése enged következtetni. A földszintre és emeletre kettéosztott teret tovább tagolja az alsó szint virtuális kettészelése a levegőbe emelt kanapéval. Az énekesek lent, a színészek fent játszanak, párhuzamos történetmondásra, két külön világsík kibontakozására adva lehetőséget. Az alsó szint szereplői - mivel hanggal, beszéddel, nyelvvel rendelkeznek - úgy is értelmezhetőek, mint a külvilág felé megmutatkozó, a társadalmilag rendezett világban biztosan mozgó énünk megjelenítői. Ennek megfelelően az emelet figurái a néma, szóhoz sosem jutó, feltárulkozni képtelen tudattalanunk metaforikus kivetülései. A tér horizontális kettészelése így (az én felosztására vonatkozó freudi téries retorikát követve) a földön biztos lábakon járó, öntudatos embert és a lebegő, a megmutatkozáshoz talajt nem találó ösztönént ábrázolja.

Ugyanakkor a szinteket összekötő építkezési állványon föl-le rohangálva, illetve a lebegő ülőalkalmatosság köztes helyzetét elfoglalva a (néma) próza, illetve az opera szintjének szereplői folyamatosan keresztezik egymás útját, behatolnak egymás terébe, minek következtében a két világ nincs mereven szétválasztva. Bár tudattalanunk, artikulálatlan félelmeink és vágyaink elfojtva megbújnak a külvilág elől, hátulról észrevétlenül mégis befolyásolják, alattomban irányítják lépteinket. Az Átrium mozi előcsarnokának tükrös oszlopai és mennyezete, valamint a zenekarra irányított kamera kivetített felvételei széttördelik a valóságos koordinátákat, tovább bonyolítva az egyszerű kettéválasztást. Ezzel a kubista ábrázolással feltárulkoznak a felszínes érzékelés három dimenzióján túli, közvetlenül nem látható belső síkok is; a rendezés a tudattalan logikus nyelvet szétbombázó struktúráját, az álom térköltészetét beszéli el. Lendvay Kamilló diszharmonikus zenéje ugyancsak ellenében hat a mindennek koherens értelmet tulajdonító olvasási mechanizmusnak.



{kozep} Kétszintes jelenet - Felvégi Andrea felvétele {/kozep}


A darab kezdetekor még zene nélkül, némán vonulnak föl az énekes-színész szereplőpárok: Valter Ferenc és Rába Roland (Néger) farkasszemet néz, Gulyás Dénes és Kasvinszky Attila (Fred), mint két jó cimbora, egymás vállát átölelve merengőn pillant a nézőtér felé. Az emelővel a levegőben tartott kanapén Lizzie nyújtózik kecsesen: Tóth Orsolya hullámzó fekete domborulatokba olvadva fekszik az oldalán, a nézőtér felé fordulva. A kompozíció hirtelen megbomlik, a szőke nő sötét párnáiból női csípő, váll bontakozik ki: az énekes Lizzie, Fodor Gabriella emelkedik fel szereptársa mellé. Az együttes megmutatkozás után az énekesek színészpárjai, mint falon osonó árnyékok kúsznak föl a homályba vezető állványzaton. Ezek után mindaz, ami lent az opera és a történet illemszabályai szerint megy végbe, a fenti tátogó árnyvilágban mindig egy fokkal vadabbul, gúnnyal, ironizálón van ábrázolva. A valóság e nyersebb bugyrának folyamatos szem előtt lebegése egyfajta kettős látást enged a nézőnek. Az elénk tartott képen megcsúszva mindig egy kicsit mélyebbre hatol a tekintet, hogy az impresszionista festmény vonalai között felfedezze ugyanazon kép expresszionista variánsát.

Sartre drámája a bűn, az egyénileg vállalható lelkiismeret kérdése körül forog. Lizzie-t megzsarolják, hogy tanúskodjon egy ártatlan néger ellen. A hatalmasok és gazdagok világát tisztára mosandó kell a gyilkosságot (egy másik néger megölését) áthárítani egy kiszolgáltatott szerencsétlenre. Az erkölcsös utcalány nehezen törik be, boldogságosztó ágyában minden férfi egyenlő. A szenátor csúszó-mászó közeledése ("maga nagyon rokonszenvesnek látszik!") az emeletiek játékában visszataszítón lecsupaszított. Az alsó szinten Jekl László behízelgő nyomulása megmarad a jó modor szabályain belül: a kanapén ülve, tisztes távolságból, pusztán szavakkal győzködi az úrinőként viselkedő Lizzie-t. Míg az operaénekes szenátor hétköznapi ruhába öltözve (mellény, baseball-sapka) próbál elvegyülni a kisemberek világában, az emeleten Somody Kálmán hatalmának minden szimbolikus jelölőjét kihangsúlyozva, zsinóros díszegyenruhában rohamozza meg a vád leendő tanúját. Tóth Orsolya köntösét letépve az említett mondatot a lány elé térdelve, annak meztelen mellébe lihegi. Amikor pedig a tisztességtudóbb szenátor a lány kezéért nyúl, hogy egy kézfogással pecsételjék meg a paktumot, alteregója a megragadott lánykezet a nadrágjába erőltetve Lizzie abszolút alárendeltségének (szexrabszolgaságának) hangsúlyozásával nyomatékosítja az ígéret megszeghetetlenségét.

Egyszerre látjuk az embert tisztes, szocializált, fékekkel terhes mindennapi valójában és háborgó bensőjének letagadott, megtagadott árnyaként. Az énnek képzelt biztos váz, amit magunkra erőltetünk, sosem képes teljesen hátrahagyni hűtlenséggel sújtott, idegen, félelmetes önmagát. A szereplők összekeverednek. Hol egy valóságost látunk valóságossal beszélgetni (hasonmást hasonmással), hol pedig valóságos tárgyal hasonmással. Az egyik legszebb jelenetben Lizzie az ablakon kitekintve a kellemes időben gyönyörködik, Fodor Gabriella a nem létező üvegre támasztja kezét, amely valójában Tóth Orsolya kezével találkozik, és így néz egymás szemébe a merengő lány és annak az ablaküvegről visszatükröződő képmása. Hasonlóan hatnak az olyan sóhajok, mint a "de egyedül vagyok!", ha két tátogó női szájból hangzanak el.

Így történik aztán, hogy a Négert a tanúk manipulálásába beleunt hatalmasoknak kétszer kell megölniük: egyszer valódi önmagával, egyszer pedig hasonmásával végeznek. A "néma" Négert sötét sikátorok mélyén rugdossák halálra; alteregóját, az énekest pedig Lizzie lakásán lövi le énekes Fred, aki a gyilkosság után idegességében egy rezzenésre hirtelen felriad, és Lizzie-hez rohan, ahol két nő simogatja, vigasztalja. Valódi és árnykezek tapogatják, hűsítik izzadt homlokát. A gyilkosságtól felkavart lélek elveszíti korlátait, zaklatottságában őszintén megnyílik szerelme előtt. És amikor a meggyötört férfi meggyónja, hogy "őt öltem, de téged láttalak ringani", a két nő - mint akik már ismerik azt a működést, amely a rendezés szerkezetét előhívta - összemosolyog a magát egy(séges)nek hívő férfi feje fölött. Ez a mosolyváltás a nő különbözőségét jelzi: ő inkább tisztában van árnyvoltunk állandó jelenvalóságával, mint a renden, egységességen uralkodni vágyó férfi; a nő eszerint mindig közelebb áll az ösztönök, a megragadhatatlan vágyak rendezetlen világához, és így adott esetben azt is tudja, hol kell keresnie a megtört Fred valódi, elkendőzött énjét, és megkettőzöttségében egyszerre fordul hátra, oda, ahol a kontrollt vesztett férfi meztelen valója feltárulkozik. Azé a férfié, akinek minden tettét, így a gyilkolást is szexuális vágyai, nemi gerjedelme mozgatják. Kasvinszky Attila csupasz teste diadalmasan boltozódik az összeesett, pityergő férfimaradvány fölé. A nő pedig heterogeneitásának harmonikus nyugalmában mosolyogva nyugtázza a tudatcentrikus férfivilágkép egységillúziójának felfeslését.

Zene, szöveg, színészi alakítás, rendezői szövegjáték egyszerre, egymás mellett van jelen az előadásban. Egyik sem rendelődik alá a másiknak, hogy magyarázója legyen egy nála fontosabb szövegszintnek. Mundruczó egy kanonizált műfajt gondol újra; a műfaj lehetőségeivel való izgalmas játék az élvezetek sokféleségének, összerendezetlenségének tárháza.


Lendvay Kamilló: A tisztességtudó utcalány
(Átrium mozi)

A szövegkönyvet Sartre drámája nyomán Benedek András fordításának felhasználásával írta: Lendvay Kamilló
Dramaturg: Petrányi Viktória
Díszlet: Menczel Róbert
Jelmez: Brekl János
Fény: Nagy András
Vezényel: Oberfrank Péter
Rendező: Mundruczó Kornél
Szereplők: Gulyás Dénes, Kasvinszky Attila, Fodor Gabriella, Tóth Orsolya, Valter Ferenc, Rába Roland, Jekl László, Somody Kálmán, Ambrus Imre, Oláh Géza, Bakó Antal, Oláh Gergely