Ember/homo/fóbia

- Koncz Zsuzsa felvétele -

Molière: Mizantróp

Tompa Andrea


Már a bemutató elõadás elõtt tudni lehetett - a színház igyekezett tudomásunkra hozni -, hogy Molière Mizantrópja homoszexuális környezetben fog játszódni. Ez a Krétakör Mizantróp-elõadásának újítása. És már elöljáróban szeretném leszögezni: én igen jól mulattam, egy percig sem unatkoztam e produkció alatt. Csak amikor átgondoltam és értelmezni próbáltam a látottakat, akkor keveredtem ellentmondásba. Mert a színpadon ábrázoltakkal szemben mégiscsak súlyos morális kifogásaim vannak.

Moličre: Mizantróp

Tompa Andrea





Már a bemutató előadás előtt tudni lehetett - a színház igyekezett tudomásunkra hozni -, hogy Moličre Mizantrópja homoszexuális környezetben fog játszódni. Ez a Krétakör Mizantróp-előadásának újítása. És már elöljáróban szeretném leszögezni: én igen jól mulattam, egy percig sem unatkoztam e produkció alatt. Csak amikor átgondoltam és értelmezni próbáltam a látottakat, akkor keveredtem ellentmondásba. Mert a színpadon ábrázoltakkal szemben mégiscsak súlyos morális kifogásaim vannak.

Azt már régóta tudjuk, hogy a Krétakör Színház létezik. Hogy van, és jó. Azt is tudjuk, hogy Schilling Árpád jó rendező, sőt, igen jó. És már nem kell a társulatot, a színházat, a rendezőt kesztyűs kézzel pátyolgatni és szeretgetni (oronte-i képzavar), hiszen az egyik legjelentősebb színházról van szó. Színházunkról. Tekintsük e színházat létezőnek és alkotóit felnőtteknek, és beszélgessünk, vitatkozzunk vele, velük. Azzal a gondolati tartalommal, szemlélettel, (ön)értelmezéssel, amelyet előadásaikban megfogalmaznak.


{kozep}Rába Roland (Célimčne) és Mucsi Zoltán (Alceste) - Koncz Zsuzsa felvétele{/kozep}

Merthogy a Krétakör mostani előadása is önértelmező jellegű, mint a korábbiak. Akár a W - munkáscirkuszra, akár a legutóbbira, a Sirájra gondolunk: ezek az előadások önreflexívek, a színház lelkiállapotát, morális és intézményi helyzetét értelmezik abban a kontextusban, amelyben létezniük kell (vagy muszáj), a magyar színházban. Az előadások tehát saját helyzetük felől is olvashatók, de - mint minden műalkotás, és a Krétakör előadásai, bizony, jelentősek, némelyikük egyenesen korszakalkotó - önmagukban, a Krétakör-kontextus ismerete nélkül is tökéletesen megállnak és értelmezhetőek. A Mizantróp rossz közérzet szülte előadás. A rossz közérzetnek ez a drámája szintén alkalmas arra, hogy akár egy konkrét színház helyzetét reflektálja. Amelyben egyre több düh és türelmetlenség fogalmazódik meg.

Nézzük a tiszta színházi konstrukciót. Színpadra és nézőtérre osztott térben ülünk, ami a Krétakör előadásait tekintve meglepő térszemlélet. Ezt nyújtja a játszóhely, most éppen a Vidám Színpad kisterme. Leeresztett függöny előtt zajlik az előadás első bő húsz perce. A dühösen fröcsögő Alceste körbejátssza a nézőket, velünk egy szinten van, míg a jámbor, kompromisszumkereső, egyezkedni akaró Philinte a színpadon, a függöny előtt áll. A térszemlélet, a nézőtér-színpad szembenállás ennek az előadásnak az egyik fő értelmezési tengelye. Alceste mellettünk, a nézőtér bal oldali fele mellett járkál, mint a ketrecbe zárt vad, s dühösen a szemünkbe vágja: "Együtt és külön gyűlölök minden embert." Mi vagyunk tehát a gyűlölet tárgyai.

Ebből az első jelenetből már látható: Mucsi Zoltán Alceste szerepében telitalálat. Színészi alkata, tömbszerű, egyszínű, korábbi szerepeiből áthozott háborgó lénye igazi Alceste-é teszi. Mucsit többször láthattuk filmen-színházban efféle mizantrópnak: a dolgokat megváltoztatni nem tudó, magában fortyogó, ember- és világgyűlölő lénynek. Kásásan, zártan beszél, ebben az első jelenetben különösebb színek nélkül, de hatalmas belső energiákkal (talán először hallom verset mondani) - mintha ezt a színházszerűtlen, csúnya, de kifejező beszédmódot, elrontott artikulációt is az indulat torzítaná el. Ennyi indulat és harag, testnyelvre és gesztusra lefordított utálat olyan emberben lakozik, akinek még fontos a külvilág, még nem mondott le róla.

Alceste, míg fel nem megy a függöny, a nézőtér szintjére és a megemelt színpad legszélére van rendezve. Nem így a költő Oronte, aki a színpad felől jelenik meg (a még mindig összehúzott függöny mögül), hogy tiszteletét tegye Alceste-nél, és felolvassa neki A remény című versét, majd ugyancsak a színpad felé távozzék, hosszan idétlenkedve a függönyréssel.

Az Oronte-jelenetben válik láthatóvá az előadás első - és legszerencsésebb - dramaturgiai beavatkozása a Petri György-féle Mizantróp-fordításba. A vers színházi és dramaturgiai értelemben igazi remekmű. Petri magyarításának a leggyengébb pontja a Szabó Lőrinctől átvett szonett: a vers irodalmi (tehát nem színházi) cizelláltsága, formai tökélye és tartalmi üressége miatt nem elég hatásos. A Krétakör versének szerzője ismeretlen. (Dramaturgként ugyan Ari-Nagy Barbara szerepel, de emlékszem egy pályázati felhívásra, amelyet a Krétakör tett közzé még a próbák alatt: Írj jobb verset Oronte-nál! címmel. Talán valami ismeretlen tehetség műve volna?)

A szonett - amely leveti a "forma nyűgét" - nem is szonett, hanem egy szabad futam, képzavarral, humorral, aktuálbikkfanyelven, reklám- és médiaízekből és -izékből, kortárs költészeti klisékből összerakva, összevissza-bogozott rímekkel. Parti Nagyból, Kukorelliből és dilettantizmusból mixelve. Így indít: "Ma úgy érzem, tollam könnyen fut a billentyűzeten." Így folytatja: "A szó nett, / s már nem formálódik szonett / e világvégi tájakon, / kietlen posztglobalizációs tálakon, / hol megkeseredik s porrá lesz / az ottfelejtett pilótakeksz." S így zár: "Bízni hát van jó okom, / ha te is velem bolyongsz a honlapon: / wéwéwé remeny pont kom / per Oronte."

Ilyen tehát a virtuális randivonallá átformált remény.

És nem csak a vers fergeteges. Hanem ahogy el van mondva, az is.

Scherer Péter Oronte szerepében nem kisebb telitaláltat, mint Mucsi Alceste-ként. Piperkőcöltönyben, gyűrűsen-zsabósan, fényesre borotvált pofával, rendezett göndör tincsekkel; úgy ejti ki a száján az "Én nem tudom megjátszani magamat" sort, hogy beszéde csupa hideg és nyugodt fenyegetés. Ez az Oronte a veszélyes hülyék fajtájából való, aki versét meggyőződéssel és önbizalommal adja elő. A Mucsi-Scherer kettősbe nem lehet nem belelátni azt, ahogy egy évtizede együtt játszanak-improvizálnak szerepeket és félig-meddig önmagukat, ahogy az alá-fölé rendelt viszonyt bonyolítják, mint egy modern bohócpáros. Kettősük ebben az előadásban új tartalommal telítődik. Oronte kétségtelen sikert könyvelhet el versével (a színpadról olvassa a nézőknek - egyértelmű jelzés), nyílt színi tapsot kap, biztos lehet benne, hogy ő a század zsenije. Persze kiröhögjük őt, egész lényét opusával együtt, de a siker hangos. Alceste pedig magában kurvaanyázik, és az ifjú reménységnek azt javasolja, hogy törölje ki a seggét A reményével. Még meg is ismétli a legszaftosabb sorokat, mintha nem hinne a fülének, hogy ezt az irodalomnak nevezett nyelvi torzszülöttet ekkora tetszés honorálja.

Az oronte-i vers és az alceste-i világ közötti feszültség talán sohasem volt ekkora. Soha nem tapsoltunk így az Oronte-oknak, nem nevettünk ilyen jóízűen rajtuk. Ennek az Alceste-nek még humorérzéke sincs? - kérdezem. Az időszerű, sikeres, felületes, tűzijátékszerű Oronte egy időszerűtlen, élet- és koridegen, sikergyűlölő, a felület csillogásától viszolygó Alceste-tel áll szemben. Eddig az expozíció, amely pontos és élvezetes, és elég absztrakt ahhoz, hogy a mostban bárhol, bárkire érvényes lehessen.

Schilling Árpád rendező csak egyetlen szerzői utasítást nem tart be, már a darab első sorától kezdve. "Szín: szoba Célimčne házában" - ahogy Mészöly Dezső fordítja, aki ennek az utasításnak egész esszét szentelt. Mert szerinte Alceste azért vagdalkozik a darab első sorától kezdve oly hevesen, mert ott van, szerelme házában: "ebben a szobában (...) mindig Alceste boldogtalan szerelme a lappangó főtéma" - írja.* Schilling Alceste-je nem a szerelemtől őrjöng, mert ez az Alceste nem ott van. Az ő haragja eleve adott. A világgal szembeni dühe, hányingere nem a szerelmi frusztrációból fakad, mint Mészölynél, hanem ab ovo létezik. Ahogy meglát egy nézőt, fröcsöghetnékje támad. Első pillanattól látni: Schillinget nem a szerelem érdekli, s ezért Alceste sokkal meggyőzőbb az előadás első jelenetében, mint később szerelmesként.

Felmegy a függöny. És belépünk Célimčne szobájába.

Röhögés.

Harsány, világoskék-rózsaszín csíkos szoba ez, a talkshow-k ízléstelen színvilága, vagy mint mindjárt kiderül, egy tenyérbe mászó buziszalon. A kopaszra borotvált Célimčne nyálas Judy Garland-slágert énekel mikrofonba, őszintén, hittel, jól a szemünkbe nézve. Az a kontraszt, amely Alceste és a világ közt feszül, most lesz csak igazán ordító: ahogy ez a nyúlánk, feketébe öltözött, mindenkori Alceste, akinek már görbe testtartása is befelé fordulást, zárkózottságot sugall, Célimčne szalonjában találja magát, egy olyan helyen, amely csöpög a rózsaszín amerikai zenétől és a Barbie-színektől. E két világnak semmi más érintkezési pontja nincs, csak Alceste szerelme. Ha ez elég erős és meggyőző lenne.

Már Petri is lebuzizta Célimčne rajongóit: "hogy folyton itt látom a kis buzik csapatát, / hogy minden jöttment utat talál szívedhez, / ezt nem bírom tovább" - mondta Alceste. Ez a sor ezúttal egész más megvilágításba kerül. Merthogy ténylegesen buzik vannak a színpadon. Nem melegek, nem homoszexuálisok, hanem buzik. Amíg fel nem megy a függöny, amíg be nem lépünk Célimčne szobájába, addig kívül vagyunk ezen a homoszexuális közegen, a függöny előtt semmiféle "közeg" nincs. Itt pedig kemény, nyers és undorítónak ábrázolt buzivilág van. Az összes klisé, amit a homoszexuálisokról ismerünk, ott van a színpadon: színek, bútorok, jelmezek, plüssmackók, sminkek (egyébként mind kiválóak: Ágh Márton díszlete, Nagy Fruzsina jelmezei).


{kozep}Mucsi Zoltán és Csálkányi Eszter (Arsinoé) - Koncz Zsuzsa felvétele{/kozep}

Néhány dramaturgiai műtétet kellett csupán végrehajtani ahhoz, hogy a darabot homoszexuális közegbe lehessen helyezni. Schilling egyetlen női szerepet oszt nőre: Arsinoé, a senkinek sem kellő, reménytelen és kielégítetlen erkölcscsősz szerepét, aki kívülről fogalmazza meg ítéletét, pontosabban előítéletét ezzel a zárt világgal szemben, amelyhez ő maga is dörgölőzik. "Elmúlik gyorsan ez a divat / Ami erkölcseinkre újabban kihat. / Ez a meddő férfiszerelem / beteges, parázna, kész fertelem! / Isten műve ellen való vétek, hogy ti egymással keféltek!" - írták bele keményen Moličre-be. "Nincs is méhed!" - csattan fel Arsinoé, mintha ebben a pillanatban ismerné fel, hogy micsoda árulás a férfiszerelem. Amikor Arsinoé kettesben marad Alceste-tel, azt vágja a fejéhez, hogy "ez a hajlamváltozás rossz irányba terel". Bár több szövegrész is átíródik - Célimčne egyik hódolója, Acaste például médiatoposzokat hoz (műsort vezet, megjelenik a címlapon) -, közvetlenül a homoszexuális közegre való szűkítéshez nem kell túlságosan beavatkozni, legalábbis a szöveg szintjén. Úgy tűnik, mintha a darab elbírná.

A legkiválóbb alakítás mostantól a Rába Rolandé, aki Célimčne-t alakítja. A vonzó hímringyót Rába finom, közhelymentes eszközökkel játssza, megszelídíti és elhiteti figuráját, arcait élesen váltogatja - hol édeskésen dallik, hol nyersen picsáz, udvarol és eltaszít, udvartartást vezet, és üres tekintettel néz, kelleti magát, miközben maga is unja az egészet. Olyan, mint egy unott sztár, aki nem tud lemondani a csillogásról. A zene külön életet él ebben az előadásban, végiggondolt dramaturgiai szerepe van, s ez a zenélés Célimčne játékában a legizgalmasabb. A szerelemről nyáladzó, szempillarebegtető amerikai nótákat Rába olyan szívszorítóan érzelmesen és őszintén adja elő, hogy éppen ezáltal lepleződik le e világ hazug, álságos volta. Egy olyan világé, amely kurvaságról, pillanatnyi sikerekről, a seggek bárkinek való odatartásáról szól. Mert Célimčne házának csengője Elvis Presley Only you-hangján szól. Azé a Célimčne-é, akit csak önmaga érdekel, csak ő létezik e világban, és azé a Célimčne-é, aki viszont mindenkinek odatartja.

A kép pontos. Ahogy pontosak benne az egyre elrajzoltabb és egysíkúbb figurák is: Éliante, Clitandre és Acaste (Bánki Gergely, Katona László, Tóth Attila) vagy a finoman megformált, emberire szabott Philinte (Gyabronka József). És ez a homoszexuális közeg azt is lehetővé teszi, hogy behatárolt férfi-nő viszonyok helyett itt a "mindenki mindenkivel" elve érvényesüljön, s a viszonyok így még jobban elbonyolódjanak. Mindenkinek elsősorban Célimčne kell, de ha ő nincs, hát elég a másik is, a szereplők sorban állnak egymásért, egymással vigasztalódnak.
Kiváló Arsinoé figurája: Csákányi Eszter a darab egyetlen, reménytelen nőjeként egészen új megvilágításba helyezi szerepét. Ő lesz az előítéletek szócsöve és célpontja: Célimčne nőgyűlöletének tárgya és a homofóbia hangadója. Ez az Arsinoé szánalmas és szánni való, nevetséges és drámai, visszataszító és esendően emberi. A Csákányi-Rába kettős produkciója az előadás azon remek pillanataihoz tartozik, amely a mindenféle szexuális orientációtól mentes, mindenkori emberi kapcsolatok poklait példázza.

Erre a világra mond Alceste nemet. Leveszi lábáról fekete, hegyes orrú, piros sarkú cipőjét, lemegy a színpadról, és a nézőtéren át kimegy a teremből. A színpadi világ pedig önmagába zárul, semmi sem változik meg benne. Célimčne mikrofont ragad, előbb csak halkan és hazug-megtörten dúdolja, majd egyre szenvedélyesebben énekli az I can't live without you kezdetű újabb amerikai szappant. Ő az, aki nagyon jól megvan Alceste és morális magasmércéje nélkül. A daloláshoz a többiek is csatlakoznak. A függöny lemegy, hogy többé soha ne menjen fel. A világ marad két részre osztva: az Alceste-ére és a Célimčne-ére.

Schilling Árpád pontosan elemezte és rendezte meg a darabot. Egyetlen mozzanat kivételével: "a" világ, a Mizantróp világa mégsem azonosítható egy homoszexuális közösséggel. Először is azért nem, mert amikor Alceste kilép belőle, és elutasítja azt, akkor gesztusa az én olvasatom szerint igenis homofób gesztus, a színpadon ábrázolt homoszexuális közösség elutasítása. Schilling Alceste-je nem "a" világot utasítja el, hanem ezt az adott homoszexuális világot: leveti magáról az egyetlen "jelet", a piros sarkú cipőt, amelyet kivétel nélkül mindenki visel, és amely őt ehhez a világhoz köti. Nem mezítlábra vetkőzik, nem meztelenre, nem ruháitól szabadul meg, amelyek őt e földi világhoz kötik. Pusztán ezt a cipőt veszi le. Csak emlékeztetni szeretnék: Arsinoé mondja Alceste-ről, hogy hajlamváltozáson ment keresztül, ez az Alceste tehát nem tartozik eleve a homoszexuális társadalomhoz, csupán "vendégeskedik" benne. Ezt jelzi a térbe való be és kilépése is: ő nem a színpad része (úgy, ahogy Philinte, Oronte és az összes többi szereplő kezdettől fogva). Alceste ezzel a gesztussal elutasítja a homoszexualitást, és arrafelé megy ki a térből, amerre majd a néző is kilép, a színpad pedig önmagába zárul. Fordítsuk le a "jeltől", azaz a piros sarkú cipőtől való megszabadulás gesztusát: mi lenne, ha a moličre-i Mizantróp nem homoszexuális közegben, hanem valamilyen más kisebbség, például zsidók között játszódna? Alceste levenné a kapedlijét, és kilépne? Mit is jelentene ez a mozdulat?


{kozep}Tóth Attila (Acaste), Rába Roland és Katona László (Clitandre) - Koncz Zsuzsa felvétele{/kozep}

Nem állítom, hogy ez a homofób gesztus egybeesik az előadás szándékával. Csak azt, hogy ez a végkicsengése. Az előadás homoszexuális közegben játszódik, ezért megítélésekor nem lehet eltekinteni attól a beszédmódtól, amely a homoszexualitást itt és most övezi. Nyíltan homofób országban élünk, ahol a verbális homofóbia megnyilatkozásait senki sem cenzúrázza, ahol a médiában a melegeket panelekben ábrázolják. (Egy jeles tévéműsor éppen ma este folytat emberjogi küzdelmet az előítélet ellen: strucctollas transzvesztitákat próbál elfogadtatni. Szerinte minden meleg flitteres ruhába bújik, és műszempillát ragaszt. A kamera meg úgy járkál a bárban, mintha állatkerti látogatáson lenne.) Úgy hiszem, hogy hatalmas ma a színház, a művészet morális felelőssége akkor, ha kisebbségekről beszél. Éppen emiatt ez az előadás nem ítélhető meg tisztán színházi konstrukcióként. Azért szerencsétlen választás a Mizantrópot bármilyen - etnikai, vallási, szexuális - kisebbségi közegben játszatni, mert Alceste elutasító gesztusa és kilépése a világból (=kisebbségből) óhatatlanul előítéletet, kirekesztést jelent. Képzeljünk el egy törpékkel, mozgássérültekkel, értelmi fogyatékosokkal, cigányokkal, kínaiakkal, román vendégmunkásokkal, vörös hajúakkal vagy bármilyen zárt, egynemű közösséggel játszatott hasonló Mizantróp-előadást. Alceste bárhonnan lépne ki, és bármilyen homogén közeg által reprezentált hazug világra mondana nemet, gesztusa nem egy absztrakt, mindenkori közösséget, hanem egy nagyon is konkrétat utasítana el. Éppen az az absztrakt és mindenkori világ szűkült le, amely az előadás elején olyan meggyőző volt. Olyannyira konkretizálódott és beszűkült, hogy a néző nem fedez fel semmiféle érintkezési pontot önmaga és a színpad miliője között. Csak röhögött egy jót a buzikon.

Ebben az évadban több olyan előadás is született, amely egyszerre szól általános emberi problémákról és egy szűk közösségről, kisebbségről: a Szkénében játszott Bozgorok vagy a kaposvári Csak egy szög. Ez utóbbi nem csupán a cigányságot kirekesztő beszédmódot és előítéletet, a panelábrázolást és a közhelyeket képes reflektálni és parodizálni, de szeretettel készült, és elfogadásra tanít. Ebben a Mizantrópban egyetlen rokonszenves ember sincs, Alceste is csak vendégeskedik e hazug buzivilágban, majd odébbáll. A kirekesztett Alceste pedig maga is kirekesztővé lett.

* Mészöly Dezső: Mennydörgő hódoló. In: Esszék és asszók. Budapest, 1978. 360. old.



Moličre: Mizantróp
(Krétakör Színház, Vidám Színpad)



Fordította: Petri György

Dramaturg: Ari-Nagy Barbara

Díszlet: Ágh Márton

Jelmez: Nagy Fruzsina

Rendezte: Schilling Árpád

Szereplők: Mucsi Zoltán, Rába Roland, Gyabronka József, Csákányi Eszter, Scherer Péter, Bánki Gergely, Katona László, Tóth Attila m. v.

süti beállítások módosítása