Elkezdõdött a SZASZSZ

Hajlamos lennék feltételezni, hogy a szervezõk ötlete volt a Szent István téri Víztorony oldalán az omlás- (mi több, élet-)veszélyre figyelmeztetõ tábla. Mindenesetre mindjárt a fesztivál elsõ napján ide invitálják azokat, akik a "hivatalos megnyitó elõtti rendhagyó megnyitón" akarnak részt venni. Délután négy óra. Kánikula. Az éppen száz éves épületbe lépve szembemosolyog Csongrádi Kata plakátja, pár centire tõle Arvisura - és Min Tanaka-plakát (mondtam, ugye, hogy viccelõdnek?).

A Víztorony falának belső körén viszont Korniss Péter erőteljes, drámaian, plasztikusságában mégis szinte hidegen kontrasztos fotókiállítása: Volt egyszer egy (25.) Színház. A hetvenes években alig-díszlettel, csaknem rituális egyszerűséggel, az akkori hivatalos színházpolitika ellenében születő előadások Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, Gyurkó László vonzáskörében. És fiatal arcok: Iglódi Istváné, Jobba Gabié, Jordán Tamásé, Sebő Ferencé - hogy csak néhányat említsek. Feketén-fehéren. Hozzájuk stílusosan fehér ingben, fekete (talált) sapkában a kiállításokat megnyitó Balog József. Ugyancsak jó érzékkel keveset és szellemesen beszél, majd Szögi Csaba hathatós közreműködésével elnyisszantja a kiállítást megnyitó filmszalagot. Azután elviharzik a következő helyszín felé. Mi pedig - kevesen, de igen kedélyesen - utána.



A városnézéssel egybekötött vernisszázsokat természetesen képtelen vagyok látogatásaink sorrendjében felidézni: a Grand Caféban Katkó Tamás képei az Artusról, a Bécsi Kávéházban Frank Yvette és Molnár Kata táncfotói, A Corso Caféban az idei veszprémi Összművészeti Fesztivál fotósainak közös kiállítása, az Átrium Music Caféban Révész Róbert jazzfotói (talán a húszas évek Amerikájának fényében). A Wagner Teaházban pedig empatikusan közeledünk a hétvégére való tekintettel zárt ajtóhoz - de hiába, Dusa Gábor fotói nem ütnek át a falon. Ide még visszajövünk.
Öttől rövid "hivatalos" megnyitó az előzőhöz hasonló hangnemben, ugyancsak Balog Józseftől. Az, aki velünk tartott ebben a két órában, egy időre nem fog bíbelődni az "alternatív" jelző értelmezésével. Aki nem volt ott, annak ajánlom az EX-STASIS fesztiválújság riportját, amelyben a versenyprogram válogatói - Kőváry Katalin, Halász Tamás, Hegedűs Sándor - teljes egyetértésben nyilatkoznak arról, hogy nem a színházi struktúrát, hanem az illető produkció másképp-láttató, másként-megszülető minőségét tekintették elsődlegesnek.

Este két előadás. Az egyik az Újvidéki Színházé, a másik Gergye Krisztiáné. Az első a THEALTER International Szabad Színházak XIV. Nemzetközi Találkozójának meghívottja (tehát: nemzetközi mezőny, seregszemle), a másik pedig a SZASZSZ - X. Alternatív Színházi Szemléé (tehát: hazai, előválogatott, versenyelőadás).



Az újvidéki Via Italiát Domonkos István műveiből Gyarmati Kata és Mezei Kinga dramatizálta, utóbbi rendezte. A felnőtté-válás-történet és a titokzatos, távoli Itália - amely minden vágyunknak, menekülhetnékünknek, de még halálunknak is titokzatos helye - keresése érzésem szerint ott szép és igaz, ahol nem magyaráz. Nem a lány kezében a bomba robbanása, hanem a halál, amely köpenyes mentősök vagy angyalok képében forgatja ki testét a reménytelenül szerelmes fiú kezéből. Nem az ok-okozatra fűződő helyenkénti magyarázatok, hanem az asszociáció: például az, ahogyan a kórházból meglógott nagypapa tőle soha nem látott fehér eleganciában, bőrönddel kezében felkaptat a lejtőre, a vékony fénycsíkkal megvilágított pászmát követve, pontosan ugyanott, ahol a halott lány teste csúszott ki végérvényesen az életből. Bár hasonlították hangulatát Dylan Thomas A mi erdőnk alján című opusához (két éve volt látható a Madách Kamarában), az újvidékiek előadása sötétebb tónusokkal, keserűbb felhangokkal dolgozik.



Végül este Gergye Krisztiántól a Barbara L (Anyámról), a régi Hungáriában, úgy, hogy az előadásba belekomponálták az omladozásában is fenséges egykori szálló két oszlopát. A tánc-mozgás erőterébe igen kényes egyensúllyal bevitt szövegfoszlányok, amelyeket előbb felvételről, majd az előadó szájából hallunk, pillanatokra megijesztenek. Azután újra átüt Zarnóczai Gizella jelenléte, amely gyakorlatilag minden egyebet lemos a színpadról. A teste és az arca oly módon végtelenül expresszív és mindenre képes, hogy ezenközben gyakran egyik a másik ellenében játszik: szörnyen szenvedő vonások, kihívó testtartás, álmosoly és rogyadozó végtagok árulkodnak a szenvedélybeteg anya belső és külső, szinte teljesen felmorzsolódott kapcsolatairól. A protagonista eleven húsának, zilált egójának fájdalmas kisugárzásától a körötte megjelenő testek, tárgyak, hangok elmosódnak - valahogy úgy, ahogy a megtépett tudatú nő körül átrajzolódik a világ.

Sebestyén Rita, Szeged, 2004 07 14

fotók: Katkó Tamás