Másként született (SZASZSZ Fesztiválnapló 04)


A fesztivált kísérõ szakmai programok egyik adu-ásza, hogy megszervezték - Magyarországon elõször - a Színházi Kritikusok Nemzetközi Szervezetének (IATC) szemináriumát, francia és angol nyelven, Margareta Sörenson (az IATC szemináriumok igazgatója), illetve Halász Tamás (színházi szakíró) vezetésével.


A műhelymunka-szerűen, délelőttönként megtartott beszélgetések messze nem tűnnek olyan rigurózusnak és hivatalosnak, mint fentebbi mondatom - ennek jelzéséül a program a játékos "Cerka" nevet kapta. A tárgyra irányuló figyelmet azonban nagyon is komolyan veszik, így például ma délelőtt többek között összehasonlító elemzések születtek a Barbara L. és a Hárfeusz színházi nyelve, valamint a Via Italiában és az Arabeszkben felvetett generációs konfliktusok kapcsán. Nem fogok (untató, politically correct-gesztussal) elméleti mélységekbe bocsátkozni a nemzetközi fórum előnyeiről; alighanem elegendő, ha elmondom, hogy például az orosz résztvevő rögvest olvashatóbbá tette a Hárfeuszt, amint hazája trubadúr-hagyományairól beszélt. Hozzáteszem még, hogy szintén egyik programpontként ma éppen a dél-koreai kritikus beszámolója következett hazája színházi kultúrájáról. Az előadás elméleti része a '90-es évek gazdasági kríziséről, a színészek lehetetlenné vált helyzetéről szólt (már akiket nem szippantott be a televíziózás és a filmgyártás) - ez eddig félelmetesen ismerős. A kortárs színházi tendenciák közt a hétköznapi életet visszaadó (gondolom, realista), a teatralitást szándékoltan eltúlzó, valamint a tradicionális színházat-rítusokat feldolgozó irányzatokat említette az előadó (ez sem ismeretlen a számunkra).

A beszámolót vetítés követte: Karma címmel egy, az emberi létet ciklikus újjászületésben reprezentáló előadás, és a Keleti Hamlet (Shakespeare után nagyon szabadon) részleteit láttuk. A japán és a kínai hagyományos színjátszással rokon, lassú, életidőn át tanult, jelentésteli mozdulatok, az élő zenei kíséret (dobok, fémesen hangzó ütősök), a teljességgel értelmezhető, olvasható helyzetek és rituális gesztusok ágyazódnak a mai "átiratokba".

A "Hűsítő" - amely egyébként egyre élénkebbé, egyre több vitapartnert megmozgatóvá lett - utolsó pontján, az alternatív színház/színjátszás meghatározásánál megrekedt. Illetve, megint csak a tágasság fogalmában állapodtunk meg, amely szerint a megnevezés minden, az illető színházi kultúrában másként született előadásokra vonatkoztatható.

És éppen ez az a nap, amikor három olyan előadást látunk, amely a meghatározhatatlant paradox módon mégiscsak érzékletesen felvillantja.



A Hólyagcirkusz Társulat Szemétre a vénasszonnyal anarchista cirkuszi operája az első. A Régi Zsinagógában felállított színpadon fekete kulisszafüggönnyel szándékoltan hányavetin elkerített játéktér, amelynek nézői balján a zenekart külön ketrecbe zárták (nem tudom, tilos-e etetni, de fölösleges, mert amikor a helyemre ülök, a zenekar egyik tagja már jóízűen falatozik kopottas láboskájából). Dario Fo egyébként sem túlírt darabjairól híres - az előadás az ő darabját tekinti kanavásznak. A nagy alaphelyzet gyakorlatilag mindvégig megmarad: a cirkusz igazgatónője haldoklik, és halálán, illetve pozíciójának megöröklésén folyik a rekeszizom-szaggató Grand Guignol. Az ál-operai "danolás" és recitativo, a lazzik és a poénok jó ritmusban tartják az előadást és nevethetnékünket, még akkor is, ha a színésztechnikai hiányosságok ott is rajtakaphatók, ahol nem jópofaságot jeleznek. A színházi műfajok kevercse pedig összehangoltnak mondható - a zenével együtt, amely hangszerelésben a legtalálékonyabb (többek közt megtudjuk, hogyan lesz az ágyból ravatal, a ravatalból koporsó és a koporsóból meghatározhatatlan húros hangszer).



A minden ízében "másként született" előadás után az Andaxínház Belső hangok című produkciója következik, valóban kísérletező szándékkal, valóban egészen elütően a kőszínházi produkcióktól, amelynek kezdő, exteriorizált belső monológján még nevetni is lehet. A háromszereplős előadás sorjázó helyzetei olykor szöveggel, gyakran zenével és mozgással "megtámasztva" azonban úgy tűnik, megmaradnak az etűd-sorozatnál, a többé vagy kevésbé szellemes ötletek burjánzásánál.



Elismerem, hogy a mai nap után nagyon későinek tűnt az este tíz órás kezdés, hogy nagy elszántságot kellett tanúsítania annak, aki a JATE Klub szaunát megszégyenítő termébe beült, és hogy mindez rossz hatással van a nézői diszpozícióra. Mindezek beszámításával együtt is nehéz mit kezdenem az Utolsó Vonal Üvegfigurák című előadásával. Be kell vallanom, a Tennesse Williams-darabból inspirált (egyébként a szerzőhöz nagyon is hű) előadástól nem a főiskolai realizmus-vizsgákon megszokott, pszichologizáló szöszölést vártam. Az, hogy a színészek hősiesen végigvitték az előadást, nem gátolta meg a bennem feltoluló kérdéseket: miért ezt? Miért így?

Sebestyén Rita

2004.07.20.

fotók: Katkó Tamás

süti beállítások módosítása