Opera nyáron

- Ilovszky Béla felvétele -

ARTEMIS DIADALA

Péteri Lóránt



A színház persze nem az irodalom szolgálóleánya, s még csak nem is a zeneirodalomé, amivel csupán arra utalok, hogy a színlapokon jobbára fellelhetõ szerzõi név és mucím révén szembesíthetjük ugyan a színházi produkciót a papíron rögzített drámával vagy operával, ám e szembesítés végsõ soron mégsem lehet alapja az elõadás érvényességérõl formált véleményünknek. A mure való kritikai hivatkozás alapja tehát nem a hitelesség kergetése lenne, inkább az a kérdés: vajon sikerül-e az elõadásnak frappáns választ adnia a muben megfogalmazódó muvészi kihívásra. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ha a frappírozás elmarad, a kritikai zsebben mégiscsak ki szokott nyílni az autenticista bicska (mondván: ami nem muködik, az mindenképpen indokolatlan, pláne ha ráadásul valami muködõképesen élõsködik), addig a frappírozás fennáltakor ugyanezen bicska csukva marad (minthogy ami muködik, az szükségszeruen indokolt).

ARTEMIS DIADALA

Péteri Lóránt



A színház persze nem az irodalom szolgálóleánya, s még csak nem is a zeneirodalomé, amivel csupán arra utalok, hogy a színlapokon jobbára fellelhető szerzői név és mucím révén szembesíthetjük ugyan a színházi produkciót a papíron rögzített drámával vagy operával, ám e szembesítés végső soron mégsem lehet alapja az előadás érvényességéről formált véleményünknek. A mure való kritikai hivatkozás alapja tehát nem a hitelesség kergetése lenne, inkább az a kérdés: vajon sikerül-e az előadásnak frappáns választ adnia a muben megfogalmazódó muvészi kihívásra. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ha a frappírozás elmarad, a kritikai zsebben mégiscsak ki szokott nyílni az autenticista bicska (mondván: ami nem muködik, az mindenképpen indokolatlan, pláne ha ráadásul valami muködőképesen élősködik), addig a frappírozás fennáltakor ugyanezen bicska csukva marad (minthogy ami muködik, az szükségszeruen indokolt).

Mindez a fentieknél bizonyára jóval okosabban is át lett gondolva akkor, amikor a Zeneakadémia és a Szentendrei Teátrum előadásának - bármiféle "szerző" megjelölése nélkül - az Artemis diadala főcímet adták, az alcímben tüntetve csak fel a ténykörülményt, miszerint a produkció bizonyos Jean-Philippe Rameau (1683-1764) Hippolyte et Aricie címu, 1733-ban írt dalmuvén alapszik. Ez a diszkrét elhatárolódás lehetővé teszi, hogy diszkréten ne is bolygassuk, miként lett a prológból és öt felvonásból álló tragédie lyrique-ből körülbelül kétórányi játékideju, hat jelenetből álló, francia és magyar nyelvu egyfelvonásos, Varga Judit hangszerelésében. Zenebarátként és a zenetörténet iránt érdeklődőként azért titokban elmorzsolhatunk egy könnycseppet arra gondolva, hogy épp csak karnyújtásnyira volt a lehetősége annak, hogy Szentendrén színre vigyék Rameau operáját. Jelen írás első bekezdésének szerzője azonban a továbbiakban megembereli magát, s Rameau helyett az Artemis diadalára összpontosít. Az előadás ugyanis muködött, frappírozott. Volt atmoszférája.

A július eleji produkció helyszíne a szentendrei Muvészetmalom volt, énekes-előadói pedig a Liszt Ferenc Zenemuvészeti Egyetem végzős operaszakos hallgatói (avagy intézményi zsargonban szólva: növendékei). Tanáruk, Kovalik Balázs rendezte őket. A darab hat jelenetét hat különböző helyszínen adták elő. Diána ligete a Muvészetmalom előtti füves terület lett, Diána templomát az épület egyik csupasz falú földszinti termében rendezték be, a poklot a pince csőalagútjában találtuk meg, Phaedra hálótermébe alulnézetből pillanthattunk be, aztán Theseus palotájához már feljebb kellett másznunk, hogy végül ugyanezen térre a padlásról, tengernyi mécses lángján át lenézve láthassuk meg az égi világot. Mindebből logikusan következik, hogy az üldögélő-álldogáló közönség minden jelenet után felcihelődött, s követte az előadást a fényből le a sötétségbe, s onnan újra fel, a magasba és a fénybe. A nézők váltakozó terekben való elhelyezkedéséből ugyancsak adódott a bevonó-megszólító játék. Könnyu lenne tehát azt mondani: a produkció beavatási szertartás a javából. Ám a megteremtett színházi helyzet, azt hiszem, ennél összetettebb, sőt ambivalensebb volt. Részint mert az előadás, érzésem szerint, ironikusan, sőt kritikusan viszonyult a darabban megnyilvánuló világrendhez, ahelyett hogy abba mint magától értődőbe avatott volna be. Részint pedig azért, mert a közönségtől sem feltétlen átélést, hanem szemlélődő önállósága fenntartását várták el; sétálgatásra és nézelődésre lettünk felszólítva, nem pedig ájult figyelemre. Az előadás a maga törvényei szerint zajlott, s aki követni akarta, annak éppúgy számolnia kellett azzal, hogy nimfák omlanak a karjaiba, mint ahogy azzal is, hogy rosszul, bárha autonóm módon kiválasztott megfigyelő helyéről csak félig-meddig tud bepillantani a mennyekbő.


{kozep}Jelenet az Artemis diadalából {/kozep}

Az előadás legszebb és legerőteljesebb vonulata a két különböző szerelmi paradigma, talán az éginek és a földinek nevezhető szerelem reprezentációja. Hippolytos (Bucsi Annamária) és Aricia (Gál Gabriella) eleinte beteljesületlenségre ítélt, szuzies-testvéries viszonya légies, pantomimikus mozgásokban formálódik; Phaedra ugyancsak frusztrációra ítélt, holott micsoda ígérettel kiáradó erotikája stilizáltan pszichologizáló, hiteles és nagy alakításban jelenik meg előttünk (Mester Viktória). Hippolytos, tudjuk jól, nem áll választás előtt, ő Ariciát szereti, s ráadásul az az emésztő szerelem, mellyel nevelőanyja, Phaedra kecsegteti, úgynevezett bunös vonzalom. E jól tudásunkat azért kellőképpen elbizonyítalanítja az a halálra szánt fegyelem, amely mintha Hippolytos tehetetlenségét leplezné. Gyanús, hogy a lelke mélyén gyötrődik ez a fiú. Gyötrődésben éppenséggel apja, Theseus sem utolsó (Rezsnyák Róbert), csakhogy nála ezt tragikus cselekvési láz kompenzálja. ő, aki halott barátját az alvilágból is felhozná (persze hogy sikertelenül), gyanúba kevert fia elpusztításához egyenesen a nagypapától, Neptunustól kér segítséget (persze hogy időnek előtte).

Mitológiai irónia muködik a csodás jelenetekben. A kissé felelőtlen istenek, a lélek e mindenható, megszemélyesített tartalmai show-musort csinálnak az embereknek, magukat is szórakoztatva és hatalmukat demonstrálva. Az alvilági night clubban a Pluto nevu sztár vár minket, formátumos alakítóját (Bretz Gábor) később tengeri szörnyként látjuk viszont, zöldesre mázolt felsőtesttel és csinos sellőfarokkal. A szörny vidáman szivarozik, pezsgőzik s lubickol fürdőmedencéjében, Diánának és kísérőinek vidám társaságában. A nagy kamuflázsra készülnek, Hippolytos látszólagos elragadására. A megfelelő pillanatban a szörny pezsgőt tölt a csatornába, a folyadék sisteregve kap lángra. Így okád tüzet ő. (Díszlet: Horgas Péter) Jó mulatság, mely azonban Phaedra öngyilkosságához vezet. Őt ugyanis elmulasztották értesíteni arról, hogy Hyppolitos halálát csak eljátsszák. Kétségkívül Phaedra, az érzelmeire hallgató lázadó, a tragikus önmegvalósító az, aki semmiképpen sem illik a rendszerbe, melyet a sorsukat elszenvedő emberek s az ő elszabadult projekcióik, vagyis az istenek muködtetnek.


{kozep}Theseus palotája az Artemis diadalában theater.hu Ilovszky Béla felvétele {/kozep}

A háttérben a csalfa Ámor, e virgonc gyíkocska (Hajnóczy Júlia) és a nyugodt harmóniát sugárzó Diána istennő (Szabó Veronika) vetélkedése zajlik. Ám Diána olümposzi nyugalmának, természeti eleganciájának igazi ellenpólusa a túlontúl emberi, nyugtalan, szeszélyes és megalázott Phaedra. Ha úgy érezzük, hogy a játszmának végül is köztük kell eldőlnie, az tán azért is van, mert éneklésben és játékban kétségkívül Mester Viktória és Szabó Veronika a legemlékezetesebb.

A drámai konfliktus tétje az, vajon jut-e talpalatnyi föld a normalitásnak és a boldogságnak a tragikus emberi létezés glóbuszán. A darab válaszát bajosan nevezhetnénk megnyugtatónak, különösképpen abban a formában, ahogy azt a rendezés interpretálja. Mert ugyan hol is leljük meg Diána istennőnek azt a mennyei ligetét, ahol a szerelmesek, Hippolytos és Aricia végre egymásra találhatnak? Ha a szóban forgó kérdés a túlvilági boldogságot illetné, akkor nem volna feszélyező: az oda vezető utat mindenki ismeri. De hát az ígéret ezúttal arra vonatkozna, hogy a csodás haláltól csodásan megmenekült Hippolytos leli fel kedvesét - vagyis az utópia még ideát megvalósul. Kovalik, ahogy említettem már, mindenesetre nem enged be minket Diána képzetes birodalmába, annak csak külső szemlélői, kukkolói lehetünk. E birodalomban örökzöldeket (ha jól sejtem, tujákat) ültetnek a történet megbékéltnek látszó - akár eleven, akár holt - szereplői (vagy tán inkább már csak az őket játszó színészek). Ez lehetne ugyan a reménység jele, de a XVIII. századi francia szövegösszefüggésben óhatatlanul felidézi a candide-i imperativust, "de vár ám a munka a kertben", s ez nem jelentene kevesebbet, mint azt, hogy e világ mégsem a lehető világok legjobbika. Nem mellesleg, e zárójelenetben valódi növények gyökerén valódi földlabdát látunk. A szabad levegő, a víz és a tuz után így jelenik meg végül a negyedik őselem is a színpadon. Vagyis akár fordíthatunk a drámai tét megfogalmazásán: a kérdés talán mégis az, képes-e a vágyai és félelmei révén oly tragikus ember felnőni ahhoz a harmóniához, amit az őt körülvevő kozmosz oly magától értődően sugall.



Nem hozhatok itt szóba minden megoldást, ötletet, sziporkát, amelyek révén az egyes jelenetek színházi értelemben formát és jelentést kapnak. Legyen elég Diána papnőjéről említést tenni (Fodor Gabriella), akit istennője hirtelen személyes megjelenése szent őrületbe kerget, amelyben, úgy tunik, tyúknak képzeli magát. A jelenet komikus, miközben nagyon is baljósan vetíti előre azt a metamorfózist, amelyen a többi szereplőnek is át kell majd esnie. Az előadás jelrendszere általában eklektikus (amint Benedek Mari jelmezkollekciója is) és a reflexivitás különböző szintjein mozog. A tuz- és vízpróbának alávetett énekes-színészeket mindenesetre légtornászként is kipróbálja a rendezés: a nyitó kép hetyke falmászásától kezdve úgyszólván folyamatosan nyugtalanító - s korántsem csupán spirituális - mélységek fölött láttuk őket egyensúlyozni padkákon osonva, korlátokra csimpaszkodva, ablakok párkányán imbolyogva. S hogy miért? Gondolom, azért, mert az élet kockázatos vállalkozás; a muvészet meg veszélyes üzem.


{kozep}Konstantyn Gorny, az Attila címszereplője Felvégi Andrea felvétele {/kozep}

GIUSEPPE VERDI: ATTILA



Egyfelől: a Margitszigeti Szabadtéri Színpad a legteljesebb mértékben alkalmatlan úgynevezett komolyzenei produkciók befogadására. Akusztikai terének nincsenek határai, benne a hangok reménytelenül elvesznek. Viszont nagy az alapzaj, egy szép nyári estén, hála istennek, a Sziget nem kihalt hely, tücskök, bogarak, buszok és jókedvu emberek mocorognak rajta. A technikai segédlet, magyarán a kihangosítás mindemiatt elkerülhetetlen, bár aggályos. A technikai segédlet színvonala azonban nem egyszeruen aggályos, hanem turhetetlen. Torzított, bedobozolt hangok, enyhe fuvallatra dübörgés, hegeduk futamára zörgés, színpadi zajok komikus felerősítése. Ezt tudja a szerkó.

Másfelől: bevallom, nem vagyok benne biztos, hogy hic et nunc lehet-e jó előadást csinálni Verdi Attilájából. Alföldi Róbert etudje mindenesetre nem oszlatta el a kételyeimet. Alföldi a "csinálok egy hagyományosat, de jól megkommentálom" szinetári útján kereste a megoldást, azon meg csak olyat találhatott, amilyet.

A külsődleges, ráaggatós aktualizálás - s ennek észrevételéhez nem kell nagy pszichológusnak lenni - akkor válik a rendezők kényszerképzetévé, amikor éppen a darab voltaképpeni aktualitásával kapcsolatban vannak súlyos kétségeik. Kis extra rögtön a nyitány alatt: jellegzetes XX. századi üldözött család, a szülőket félelmetes fekete ruhások kapják el, a gyermek elmenekül. Fogja még ez a gyermek két jelenet közt az anyját keresni, sőt az arra alkalmas pillanatban keményen a zsarnok szemébe is néz. Mindezt nyilván azért, hogy eszünkbe jusson: miközben ezt a korának konvencióiban oly mélyen gyökerező 1846-os olasz dalmuvet hallgatjuk, bizony, rólunk van szó; hogy ez a világrontó hun király végül is volt akkora gazember a maga korában, mint a XX. század bajszos diktátorai és a XXI. posztmodern etnicista kalandorai a magu(n)kéban. Ha a párhuzam történelmileg esetleg meg állna is a lábán, esztétikai értelemben semmiképpen sem. Ha ugyanis elfogadjuk azt a tételt, hogy a bajszos diktátorok uralma és tevékenysége olyan következményekkel járt, amelyek az európai kultúra folyamatosságát, illetve az európai emberkép minemuségét illetően máig ható kételyeket ébresztettek, s még azt is elfogadjuk, hogy e változások döntően érintették azt a területet, amelyet muvészi kifejezésként szoktunk emlegetni, akkor elég világossá válik, hogy Verdi Attilája - legalábbis politice - nem rólunk szól. Annyit legalábbis elmondhatunk, hogy a tudati tartalomhoz, melyet bennünk a néma szereplők 1944-esre - vagy 1937-esre, nem ez itt a lényeg - fazonírozott öltözete felidéz, ahhoz Verdi zenéjének objektíve, s ismétlem, nem egyszeruen történeti, hanem esztétikai okokból, nem lehet semmi köze. A kettő összeházasítási kísérlete a színpadon tehát szükségképpen disszonáns, hiteltelen, érvénytelen.

Az előadás több kísérletet is tesz az opera mainapság kétségkívül csak fenntartással élvezhető történelmi heroizmusának dekonstrukciójára. Ám e kísérletek tétovák maradnak - ha el kell gondolkodnunk azon, vajon egy utalás ironikus-e vagy sem, akkor az az utalás szükségképpen elhibázott. Mintha nem lenne például eldöntve, ki is ez az Attila (Konstantin Gorny): Chaplin diktátora vagy Rettegett Iván, nevetséges pojáca vagy paranoid zsarnok, aki a lelke mélyén mégis gáncs nélküli lovag? Aztán, amikor a színpadon való ácsorgás már kezd kínossá válni, jönnek a díszlet falára vetített illusztrációk. Mert lássuk be, az alapvető kérdésre, hogy mi is történjen a színpadon az áriák, eme hosszúra nyúló felfüggesztett pillanatok alatt, a fent jelzett paradigma jegyében álló operarendezés sosem tudott érdemi választ adni. Itt és most például az történik, hogy ha Foresto (Kiss B. Atilla [SIC]) szerelmére, Odabellára gondol, vagyis róla énekel, akkor a háta mögé vetítve megjelenik Kolonits Klára, kibontott hajába belekap a szél. Kétségkívül Kolonits Klára alakítja Odabellát, de hát miért kell a nézőről azt feltételezni, hogy ezt máris elfelejtette? Mert azt nem szívesen gondolnám, hogy Alföldi e ponton tényleg az ária "tartalmát" tartotta szükségesnek multimédiásan megvilágítani. Hiszen az igazi rendezés és vele együtt az operaszínpadi karakterek valódi megformálása éppen ott kezdődik, ahol arra kérdeznek rá, hogy mit csinál a szerencsétlen hős, miközben szerelmére gondol. Cigarettára gyújt? Kardját élezi, vagy a falat kaparja? Esetleg újságot olvas?

Mikor ugyanezen szerelmesek szöveg s zene szerint egymáséi lesznek, a színpadon néhány suta-patetikus mozdulaton túl, illetve azok helyett nem történik semmi, ami, mondjuk, némi meghittséget fejezne ki Odabella és Foresto között - vagyis az történik, ami meg vagyon írva az operai imbecillitás ősi nagykönyvében. Nem a szerepükre alkatilag nagyon is alkalmas énekesekkel utálatoskodom, akik nyilván készségesen követtek volna árnyaltabb instrukciókat, ha lettek volna; sokkal inkább a rendezéssel, amely valamit megoldani vélt azzal, hogy szeretkezésben összefonódó testeket vetíttetett a hátsó falra. A kitömött sasról már nem is beszélek. Ezúttal Kentaur díszlete is csalódást okozott: a sötétszürke vár-crescent nem vált atmoszférateremtővé; a tömegjeleneteket inkább körülményessé, mintsem látványossá tette a lépcsőépítmények ki-be hurcolása. A helyszín alkalmatlansága, a technikai feltételek méltatlansága és a rendezés fiaskója annál is inkább fájlalható, mivel a főbb szerepeket jó formában levő, jeles énekesek adták, például a már említettek mellett az Eziót alakító Massányi Viktor. Kocsár Balázs vezényelt.



Artemis diadala (Jean-Philippe Rameau: Hyppolyte et Aricie) (Liszt Ferenc Zeneakadémia-Szentendrei Teátrum a Muvészetmalomban)

Hangszerelte: Varga Judit. Continuo: Rédai Csinszka. Közremuködik: a Zeneakadémia hangszereseiből alakult kamarazenekar.

Zenei vezető: Bartal László. Díszlet: Horgas Péter. Jelmez: Benedek Mari. Rendezte: Kovalik Balázs.

Szereplők: Bucsi Annamária, Gál Gabriella, Rezsnyák Róbert, Mester Viktória, Szabó Veronika, Hajnóczy Júlia, Bretz Gábor, Fodor Gabriella, Kálmán László, Miketz Kornél, Asztalos Bence.



Giuseppe Verdi: Attila (Szabad Tér Színház Kht.-Csokonai Színház, Debrecen)

Dramaturg: Vörös Róbert. Díszlet: Kentaur. Jelmez: Bartha Andrea

Koreográfus: Király Attila. Karigazgató: Pálinkás Péter. A Debreceni Csokonai Színház Szimfonikus Zenekarát és Énekkarát Kocsár Balázs vezényelte. Rendezte: Alföldi Róbert.

Szereplők: Konstantin Gorny, Massányi Viktor, Kiss B. Atilla [SIC], Kolonits Klára, Böjte Sándor, Ürmössy Imre.

süti beállítások módosítása