Tetemrehívás

- Katkó Tamás felvétele -

Komuna Otwock: Perechodnik/Bauman
Halász Tamás


"A történelem minden katasztrófája elõrevetíti az árnyékát; mindig van néhány égi jel, amely a vészre figyelmeztet. De csak nagyon kevés ember akad, aki hisz is nekik."

(Calel Perechodnik)


"Igen, könnyû szar emberré válni, / és nem feltétlenül kell a halálba kísérned a / feleséged és a gyereked" - skandálják a Thealter International (Szabad Színházak XIV. Nemzetközi Találkozója és a X. Szegedi Alternatív Színházi Szemle) megrázó elõadása, a lengyel kisvárosi gettó rendõrének történetérõl szóló Perechodnik/Bauman színpadán a lengyel Komuna Otwock színészei.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. októberi számában jelent megKomuna Otwock: Perechodnik/Bauman
Halász Tamás





"A történelem minden katasztrófája előrevetíti az árnyékát; mindig van néhány égi jel, amely a vészre figyelmeztet. De csak nagyon kevés ember akad, aki hisz is nekik."

(Calel Perechodnik)





"Igen, könnyű szar emberré válni, / és nem feltétlenül kell a halálba kísérned a / feleséged és a gyereked" - skandálják a Thealter International (Szabad Színházak XIV. Nemzetközi Találkozója és a X. Szegedi Alternatív Színházi Szemle) megrázó előadása, a lengyel kisvárosi gettó rendőrének történetéről szóló Perechodnik/Bauman színpadán a lengyel Komuna Otwock színészei.

Sajátos története van e formációnak, mely a rendszerváltás idején, 1989-ben kezdte tevékenységét. A Varsótól alig több mint húsz kilométerre fekvő kisváros, Otwock anarchista szellemiség megérintette fiataljai eleinte nem akartak színházat csinálni. Szociális munkába fogtak a rendszerváltó tisztaság illuzórikus napjaiban. Természetet védtek, utcai akciókon hívták fel a figyelmet a környezetpusztítás okozta, megállíthatatlannak tűnő változásokra. A Szejm épülete előtt sajátos, emlékezetes performanszot adtak elő: fejükre kartondobozokat húztak, melyekre akkori lengyel politikai vezetők arcmásait ragasztották. A politizáló utcaszínház tagjai rendezvényeket szerveztek, kiállításokat hoztak létre, miközben - akárcsak napjainkban - civil foglalkozásukat is gyakorolták. Otwock, a kisváros "szűk" lett számukra, ma már szinte mindegyikük a közeli Varsóban él, ahol a társulat próbaterme található. Társadalompolitikai szerepvállalásuk mára eljelentéktelenedett: energiájukat a színházcsinálásra fordítják, pedig első előadásukat csak a megalakulásukat követő hetedik évben hozták létre.

A Perechodnik/Bauman t megelőző bemutatójuk Walter Gropiusról és a Bauhausról szólt, a következőben a Baader-Meinhof csoporttal, a Vörös Hadsereg Frakcióval (RAF) foglalkoznak majd. A társulati tagok között alig létezik hierarchia. A kettős fesztivál újságjában, egy az előadás keletkezéséről Deutsch Andornak adott interjúban az otwockiak "szóvivője", Grzegorz Laszuk így válaszol a "Most rendező voltál?" kérdésre: "Talán igen. De volt olyan, amikor más volt az. Ez a téma (ti.: a holokauszt) engem foglalkoztatott a leginkább. Én választottam ki az alapszöveget, ami az előadás kiindulópontja."

A lengyel alkotók két nevet választottak negyvenöt perces művük címéül: Perechodnik/Bauman. A főhős, Calel Perechodnik (1916-1944) Otwockban élt, egyszerű, fiatal, zsidó kisember, aki huszonöt évesen a helyben felállított gettórendőrségen vállalt munkát, miután biztosították arról, hogy ezzel megmentheti családját: azt ígérték, a testület tagjainak rokonai mentesülnek a deportálás alól. Ez természetesen hazugságnak bizonyult: 1942 augusztusában Perechodniknak magának kellett a treblinkai haláltáborba induló szerelvényhez kísérnie szeretteit: feleségét és kétéves kislányát. Ezt megelőzően a németek egy vérfürdő során - testvéreik, vagyis a gettórendőrök szeme láttára - kétezer helyi zsidóval végeztek. A zsidórendőrség megvezetett, testvéreik kirablásában, megalázásában, majd halálba küldésében a németek asszisztenciájává lett tagjai azonban végül nem élveztek semmiféle mentességet. A város zsidóságának elszállítását követően Perechodnik a gettórendőrség más tagjaival Otwockban maradt, feladata az elrejtett értékek, bujkáló zsidók felkutatása lett. Egy hónap után megszökött, majd bujdosott: 1943 májusában egy lengyel nő lakásában talált menedéket a közeli fővárosban. Egy évvel később, a varsói felkelés napjaiban, mindössze huszonnyolc évesen pusztult el: benn égett egy pincében. Perechodnik varsói menedékén írta meg visszaemlékezéseit: emlékeivel, lelkiismeretével, tehetetlenségével, ha úgy tetszik, "szar emberségével" viaskodva. Ebből megtudjuk: egyik rendőrtársa a halálmenet indulásakor letépte egyenruháját, és csatlakozott a vasútállomásra induló tömegben meglelt családjához. De a napló szerzője nem.

Perechodnik visszaemlékezéseit 1993-ban adták ki először lengyelül, majd sorra a legtöbb világnyelven is. Méltatói kiemelik a mű autentikusságát, a rettenetes erkölcsi dilemmát, amely a szöveg egészét átitatja, valamint felhívják a figyelmet arra a plasztikusan ábrázolt ambivalenciára, amellyel Perechodnik saját zsidó gyökereit, származását kezeli. A kötet címe: Gyilkos vagyok?, (eredeti, lengyel) alcíme: Egy zsidó család története a német megszállás idején. Frank Fox, a szöveg angol fordítója és szerkesztője így ír: "Azt kívánjuk, bár soha ne csatlakozott volna Perechodnik a rendőri erőkhöz. Hogy bár hasonlított volna a jámbor Janusz Korczakhoz vagy barátjához (az egyenruháját letépő rendőrtárshoz - HT), Willendorfhoz. De a holokauszt áldozatait arra kényszerítették, hogy olyan választási lehetőségeket vegyenek fontolóra, amelyek elképzelhetetlenek voltak az emberiség korábbi tapasztalatai nyomán. Tudnánk-e kezeskedni viselkedésünkért hasonló körülmények között?"

Örkény remekműve, a Mikor van a háborúnak vége? jut eszembe Perechodnikról, a Perechodnik/Bauman ról. Nem sikerült kiderítenem, honnan, hogyan került elő a csak 1993-ban nyilvánossá lett, kötetté formált szöveg, mely a lengyel társulat figyelmét felkeltette. Úgy-e, mint Radnóti notesza Borban? Vagy mint a varsói gettólázadás tejeskannába rejtett (máig csak részben meglelt) dokumentumai, Emanuel Ringelblum jegyzetei? Vagy mint a jedwabnei mészárlás voltaképp soha "el nem rejtett" tényei? Mi lappanghat még ugyanígy? Meddig bővülhet még tudásunk? Előkerülhetnek-e még a holokauszt újabb "Holt-tengeri tekercsei"?

Perechodnik könyve magyarul nem jelent meg, így az otwockiak szegedi vendégjátéka alkalmával nem csupán a társulat, de az évtizede ismertté vált történet magyarországi bemutatkozásának, ősbemutatójának is részesei lehettünk. A Varsó közeli, hajdan békés hangulatú kisváros lakosságának egykor több mint felét kitevő (a deportálás idején nyolcezer lelket számláló, azelőtt tizenkétezres) zsidóság közös és Perechodnik egyéni tragédiáját merészen boncolgató előadást a Thealter egyik hagyományos játszóhelyén, a régi zsinagógában mutatta be a lengyel társulat. A puritán, hófehér térben, néhány apró részlettől eltekintve már nem látunk utalást annak eredeti funkciójára. Az 1843-ra felépült, a három közül sorrendben második szegedi zsidó imaház tóraszekrénye azonban szinte teljes épségben megmaradt. Az épületben játszott más előadások alkalmával - gyakorlati okokból - ezt el szokták takarni. Egyedül a lengyelek nem tettek így. A már idézett, fesztivállapbeli interjúban Grzegorz Laszuk így fogalmaz: "Játszottunk már templomban. Amikor először megláttuk a zsinagógát, kicsit megrémültünk. Remélem, a helyszín az előadás újabb rétegeit nyitja majd meg. A nézőknek. Mi csak tesszük a dolgunkat." Szegeden 1930-ban mintegy nyolcezer zsidó élt, ma legfeljebb kétszáz. Az elárvult, majd a Thealter vezetői által új, másmilyen életre keltett, szép templomban - mely a fesztiválfüzet állításával ellentétben soha nem volt ortodox imahely, hanem a nagyzsinagóga megépülte után a hétköznapi istentiszteleteket tartották benne - kezdetét vette az előadás.


{kozep}A Perechodnik/Bauman a Thealteren {/kozep}

A színpad két szélén levő állványokon vetítővásznak. A reájuk projektált, azonos mozgókép adatokat közöl, idézeteket citál (többek közt Rortytól, Arendttől), illetve arcokat mutat. Otwocki zsidók arcát. A szaggatott, töredezett, hiányos történetet-cselekménysort e portrék, csoportképek teszik némiképp személyessé. Némiképp - ugyanis az archív felvételek vadul vibrálnak, villódznak, egymásra helyeződnek, nincs idő rá, hogy egy-egy tekintetben elmélyülhessünk. A felvételek sokfélék: találunk köztük műtermi és privát felvételeket, arcképet és egész alakos fotót. Igazolványképet, melynek sarkán ott a bélyegző lila íve. Az egyik felvételen zsidó férfiak térdelnek esdeklő tekintettel meredve az optikába. Ki tudja, milyen pillanatot örökített meg a szenvedélyes fényképész szörnyeteg? A vetített képek peremén az "Akció előtt", az "Akció" és az "Akció után" felirat, illetve a jelenetek sorszáma látható. Az "Akció" a gettó kiürítését jelenti. Más felvételeken régi, elsárgult otwocki képeslapokat látunk vagy színes alapon zaklatottan szaladó, szálkás, fehér vonalakat.

A puszta dobogó a színpad, rajta három idom, egy fagerendaélű, áttört hasáb és két kocka. A játékosok - fiatal férfiak és nők - egyforma, pántos, fekete felsőben és nadrágban, szalmakalapban. Fülük előtt egy-egy vászonszalag lóg. Stilizált pajesz, a fürdő- és szanatóriumvároshoz illő, nyárias fejfedővel. A színészek játéka a mozgalmi színházakat idézi. Munkásszínpadot vagy a maói, Kim Ir Szen-i távol-keleti, partizántematikájú népoperákat. A Komuna Otwock játékosai recitálnak, felsorolnak, deklamálnak és deklarálnak. A lengyel nyelvű szöveget magyar és angol fordításban a kezünkbe adták. Játékuk kemény, indulatos, olykor sokkoló. Jelmezük, szerepük nincs, s ha nagy ritkán egy-egy karakterre rálelünk, az azonnal "elillan", megszűnik, átmegy valami másba. Csoportos narrátorként mondják fel a szöveget. Mozgásuk azonban színházi. Mozgásszínházi. Ám a Perechodnik/Bauman nem kategorizálható egykönnyen mégsem.

A játéktér hátsó határvonalát ritkás kerítésként neoncsövek jelölik ki. A térben ezeken és a gerendaidomokon kívül néhány szék és egy hatalmas farostlemez bukkan fel. Egyszerű kellékeiket pontosan, izgalmasan, tehetséggel stilizálva használják a játékosok. Az előadásban kevés, rövid - összesen huszonöt tételbe rendezett - szövegrészlet hangzik el. A kezünkbe adott kiadványokból nem derül ki, melyik fragmentum honnan származik. Ha az eredet tisztázott, és lényegesnek tartják azt közreadni, magából a szövegből, az idézet környezetéből tudhatjuk meg.

Mint korábban említettem, az előadás címét két személy családnevéből nyerte. A másik név tulajdonosa Zygmunt Bauman lengyelországi születésű szociológus (főművének címe: Modernitás és holokauszt ) , aki azt állítja: a soá azért történhetett meg, mert a tervezés, kivitelezés és adminisztráció modern metódusai - a modern civilizáció bázisai - erre módot adtak. A jó választásának hiánya azzal a következménnyel járt, hogy az emberek feladták erkölcsi kötelezettségeiket, így továbbra is az elbukás határán állunk. Az előadásban konkrét idézet is elhangzik (a forrás megjelölésével) Baumantól, imígyen szól: "Bauman azt állítja, hogy mindez (ti. a holokauszt) az állam meg a demokrácia hiánya miatt történt, és ma is megtörténhetne, mert az emberek és a bürokrácia ugyanolyan hatékonyan dolgozik a jó ügyekért, mint a rosszakért." Kemény szavak - jó helyen idézve, egy anarchista színtársulat előadásában.

A negyvenöt perces előadás nagyon-nagyon nyers felütéssel kezdődik. Nem tudni, ki szólal meg elsőként. A fejét a homokba dugó, egészében a múlttal nem szembesült, nem szembesített társadalom avagy annak egy konok, tudatosan elzárkózó része? A zsidóságában meghasonlott Perechodnik, aki ideig-óráig túlélő volt? "Rohadt zsidók, / Nincs hozzátok semmi közöm, / Hagyjatok békén a félelmeitekkel és a / haldoklásotokkal, / Mert akkor magamról is mindent tudni fogok." A következő kép már egyértelmű: "kórus-Perechodnik" és "kórus-narrátor" szólal meg egymást váltva: "Neki, Calel Perechodniknak / Jól megy a sora a háború előtt", majd: "Jól megy sorom / Család, üzlet, otthon", és újra: "Párizsban végzett / Széles látókörű zsidó", aztán így tovább. A színészek jól szerkesztett, kegyetlenül egyszerű, szinte gyermeteg mondatokban ragadják meg és foglalják össze a kronologikus sorrendbe helyezett - kommentárbetétekkel övezett - történetrészleteket. "A lengyelek nem szerették a zsidókat a háború előtt, / A németek sem szerették a zsidókat a háború előtt, / de minden lengyelnek és minden németnek megvolt a / maga zsidója, / akit kedvelt, / Mert szépen megjavította a cipőjét, / mert meggyógyította a fiát, / de együtt a zsidók: maga a végveszedelem, / de együtt a zsidók: maga a végveszedelem".

Jelzésszerű, hűvös, tárgyilagos kommentárok hangzanak el az alaphelyzetről ("Otwock egy kisváros volt, / Ahol a zsidóknak két mozijuk és három zsinagógájuk volt, / De ez már mind a múlté") kórusban, és szinte mindig kórusban: karakterek, (fő)szereplők nélkül. A játékosok a fizikai táncszínházra jellemző mozdulatokat rendelnek a szövegek mellé. Nem illusztrálnak, inkább a szavak jelentését tágítják, gazdagítják. A felhangzó szövegrészletek némelyike mintha közömbös, indulattalan naplóíró (aki csak teszi a dolgát) műve volna, máskor filozofikus strófák következnek vagy szabadversre, morbid mondókára emlékeztető sorok.

A színészek játéka érzelemmentes, kemény és hűvös. Ha nem ismernénk az előadás témáját, nem olvasnánk a szövegek fordítását, és a projektor nem vetítené a színi történéseket kommentáló mozgóképeket, nehéz volna rájönnünk, hogy az emberi történelem melyik szégyenletes korát idézik elénk. Egy jelenetben a dobogón ülő színészek ételek nevét sorolják (a hagyományos paraszti táplálékok mellett elhangzik a "narancslé" és a "Coca-Cola" is, bár e kettőt nem tüntették fel a magyarra fordított szövegben). Számos jelenet bizonytalanságot, instabilitást érzékeltet. A keskeny oldalára állított hasábhoz vastag farostlemezt döntenek. A lap újra meg újra dőlni kezd. A játékosok egymást váltva eléugranak, és éktelen dörrenéssel visszacsapják azt az idomhoz. Egy másik jelenetben a hasáb asztalnak látszik a színpadon, amelynek tetejére két férfi ugrik. Talpuk alatt az asztalnak döntött, széles pallók. Akrobataügyességgel ugranak a deszkára, amely felcsapódik. Ugyanezek a deszkák később a földön hevernek, felezőjük alatt fahasáb. Libikókát játszva egy-egy üres üveget helyeznek a vékony idom földön nyugvó felére, majd ráugranak a másikra. Az üveg, mintha lassított felvételt látnánk, komótosan pördül a levegőbe, majd az ugrók elkapják őket.


{kozep}Jelenet a Komuna Otwock előadásából Katkó Tamás felvételei{/kozep}

Közben színtelen, erős hangon recitálják a szövegeket: "Egy zsidó öregasszony feljött a pincéből, / Nem volt mit ennie, nem volt mit innia, / - Csináljanak, amit akarnak, nincs már erőm. / És megölték." Egy rövid szövegrészlet tizennyolc, a mezőn bujkáló zsidó vesztét beszéli el, akiket a német zsandár felfedezett. Elkezdte sorra lelőni őket, de öt után elfogytak a töltényei. Elküldött egy fiút az őrhelyre munícióért. Amikor aztán meghozták a tárakat, lelőtte a többi tizenhármat is. Az elhangzó szövegek egy része valószínűleg Perechodnik visszaemlékezéseiből származik, máskor viszont tágabb kitekintést adnak: "Mindenki lehet Eichman, / egy jó hivatalnok elhányta magát, amikor meglátott egy hullát".

A rövid, dermesztő sűrűségű előadás végén a "véleményszínház" epilógusa: "Nem gondolok a jövőre, / arra gondolok, ami most van, / az utópia egy lakatlan sziget, / semmi sem változik, / amikor nincs jó választás, / az emberek feladják erkölcsi kötelességeiket, / vagyis ezerszer is halálba kísérem a / feleségem és a gyermekem, / ezerszer is a halálba kísérem őket, / mindig a bukás szélén állunk / most jobb idők járnak, / ezért kell ügyelnünk rá, / kis bűnök, / Mindennapi csalások, / Mértéktartó kizsákmányolás, / A legjobb, ami az emberiséggel történhet". Nem tudjuk, ki beszél. A szöveg egy része lehet az emlékezőé, aki magára maradottan, a biztos pusztulással szembenézve, erkölcsi halottként még gyorsan meggyónt fizikai halála előtt. A szín elcsitul. A játékosok lassan a színpad jobb pereméhez lépnek. Sorba rendeződnek, megadón felteszik a kezüket. Az erős fények kialszanak, a beszéd, a léptek zaja elül. Sötét lesz és csend.

Otwockban, a gettó kiürítésének hatvanadik évfordulóján közös, zsidó és katolikus gyászliturgiával emlékeztek az elhurcoltakra. Tisztelegtek egy helybéli apáca, a Világ Jámbora címmel kitüntetett Ludwika Malkiewicz emléke előtt is, aki néhány zsidó kisgyereket kimentett a halálmenetből. A megemlékezést Otwock plébánosa szervezte meg. A tisztelendő templomában egy évvel korábban, húsvétkor a holt Krisztus testét úgy jelenítették meg, mintha a porig égett jászol törmeléke roskadozna rajta. A romokon felirat állt: "Bocsássatok meg nekünk!" Az Otwocktól alig száz kilométerre fekvő kisváros, Jedwabne ezerötszáz zsidóját 1941 nyarán a helyi lengyel lakosok közül verbuvált bandák irtották ki minden emberi képzeletet felülmúló szadizmussal. A mészárlás betetőzéseként a zsidók közül mintegy ezret egy istállóba tereltek, és a faépületet rájuk gyújtották. A helybeliek a háború után emlékoszlopot állítottak a tűztenger helyén, melynek hazug felirata azt hirdette: a zsidókkal a náci megszállók végeztek. Lemanski plébános megrendítő gesztusa erre a rettenetes történetre reflektált.

A lengyel társadalom egyes köreinek hozzáállása ma is hajmeresztő a honfitársaik szűk csoportja által a zsidók ellen elkövetett bűntettekhez, a tömegeknek a vészkorszak idején tapasztalható cinkos közönyéhez, az elhagyott zsidó vagyon eltulajdonítása körüli kérdésekhez. Józef Glemp lengyel bíboros - kinek "írói munkássága" bőséggel tartalmaz finoman szólva vitatható kitételeket a zsidósággal kapcsolatban - megtagadta, hogy a jedwabnei emlékmű 2001. júniusi újraavatásán megjelenjen. Napjainkban egy Jerzy Robert Nowak nevezetű lengyel náci publicista - a Lengyel Külügyi Intézet egykori magyar referense - cikksorozatában a szovjetekkel együttműködő kelet-lengyelországi zsidókat vádolja tömeggyilkosságok elkövetésével. A Komuna Otwock megrendítő dokumentumjátéka éppen csak hegedni kezdő sebek körül kutat. Különös indulattal, gyógyító szándékkal, de még egy nagy út előtt álló közegből vétetetten. A Perechodnik/Bauman felmutat, láttat egy sok idő múltán megismert, megrendítő sorsot. Szembesít, számvetésre késztet. Pellengérre állít. Egy (hatvan éve) halottat. A gyűlölet azonban öröknek látszik, hiszen "könnyű szar emberré válni". Még csak nem is kell hozzá holokauszt, sem zsidó. Például Otwock tizenkétezres zsidóságából tizenegyezer hatszáz pusztult el: ma már egyetlenegy zsidó sem él a városban.

Már többször idézett interjújában az együttes nevében megszólaló Grzegorz Laszuk ezt mondja: "A zsidóknak a mai napig nagyon nagy trauma, hogy nem csak áldozatok, hanem közreműködők is voltak saját tragédiájukban". Egy ilyen hiányos, slampos, elnagyolt állítás, az efféle mondatok mögé búvó hárítás - felteszem - nagyobb traumatizáló hatással bír. Laszuk ugyanitt megemlíti, hogy "a vakáció után Otwockban fogunk játszani, ott lesznek olyanok a nézőink között, akikben ez a történet élő emlékeket ébreszt. Számukra a tartalom lehet sokkoló, az esztétikáját nem tudom, hogy fogják megítélni." Anyaggyűjtésem során akadtam rá a kisváros kettes számú gimnáziumának angol nyelvű honlapjára. A menüből kiválasztottam az "Otwock története" pontot (a város hivatalos honlapjának nincs angol verziója). A szöveg egy árva szóval se tér ki arra az apró tényre, hogy 1942-ben a település lakosságának felét kiirtották, azt viszont megtudhatjuk, hogy 1917-ben a város közel százhatvan üzletének többségét zsidók birtokolták.

A lengyel társulat alkotása erejénél, szókimondásánál fogva alkalmas lesz rá, hogy "működjön" Otwockban, a történet helyszínén is. E különös, dokumentarista színház csak kevéssé igyekszik ítélkezni. Ábrázol. Minimalista eszközökkel, elvonatkoztatva, egyetemessé téve láttat egy történetet, melyből, ha sokat egymás mellé teszünk, úgy hívjuk: világégés. Laszuk és társai az emberi gyengeség határtalanságára és veszélyeire hívják fel a figyelmet. Menetelő, kórusban kántáló, majd feltett kézzel, a fal felé fordulva sorakozó színész szónokai máig kockázatos történetet beszélnek ki. Színházi szempontból igencsak érvényesen. A tartalom, a (tágabb) történet azonban - mint látható és tudható - még mindig alakulóban van. Hogy jó irányban menjen, ahhoz ez a rizikós alkotás is segítséget nyújthat.

süti beállítások módosítása