- A portrét Schiller Kata készítette -

Beszélgetés Bányai Tamás világítástervezõvel

Az interjút készítette: Lõkös Ildikó


Bányai Tamás 1981óta a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja, 1984 óta a fõvilágosítója. De rendszeresen dolgozik Magyarország számos más színházában - a budapesti Katona József Színházban, a Krétakörnél, a Merlinben, a Tháliában, a miskolci és a pécsi Nemzetiben, valamint az egri Gárdonyi Géza Színházban - és számos ismert magyar rendezõvel, többek közt Ascher Tamással, Bezerédi Zoltánnal, Goda Gáborral, Keszég Lászlóval, Magács Lászlóval, Máté Gáborral, Mohácsi Jánossal, Schilling Árpáddal, Zsámbéki Gáborral. A kaposvári színház több turnéján vett részt (Nancy, Stuttgart, Belgrád, Stockholm stb.).

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. novemberi számában jelent megBeszélgetés Bányai Tamás világítástervezővel

Az interjút készítette: Lőkös Ildikó


Bányai Tamás 1981óta a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja, 1984 óta a fővilágosítója. De rendszeresen dolgozik Magyarország számos más színházában - a budapesti Katona József Színházban, a Krétakörnél, a Merlinben, a Tháliában, a miskolci és a pécsi Nemzetiben, valamint az egri Gárdonyi Géza Színházban - és számos ismert magyar rendezővel, többek közt Ascher Tamással, Bezerédi Zoltánnal, Goda Gáborral, Keszég Lászlóval, Magács Lászlóval, Máté Gáborral, Mohácsi Jánossal, Schilling Árpáddal, Zsámbéki Gáborral. A kaposvári színház több turnéján vett részt (Nancy, Stuttgart, Belgrád, Stockholm stb.). 1992-1993-ban első önálló külföldi munkája az Opéra de Lyonban Mozart Don Giovanni ja volt (rendező Ascher Tamás). 1997-98-ban részt vett a Merlin Színház turnéján az Edinburghi Fesztiválon, valamint a Prithvi Fesztiválon, Bombayben és Újdelhiben Balázs Béla A kékszakállú herceg vára című darabjának és Vörösmarty Csongor és Tündé jének angol nyelvű, Magács László rendezte előadásaival. 2000 óta állandó világítástervezője a Schilling Árpád nevével fémjelzett Krétakör Színháznak. 2002 óta tanít a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Díjai: Bezerédj-díj (2002), világítástervezői díj (Nemzetközi Stúdiószínházak Fesztiválja, Rijeka, 2003).


- Sokan még a szakmán belül sem tudják pontosan, mi a dolga a világítástervezőnek. Hogyan találja ki valaki magának ezt a mesterséget?

- Messzire nyúlik ez vissza. Nyolcadikos koromban még nem tudtam igazán, hogy mit akarok. Szakközépiskolába mentem gimnázium helyett, mégpedig a Bolyai János híradástechnikaiba, a Váci útra.

- Ez egy kicsit távol áll a színháztól...

- Igen, de a barátaim közt volt, aki már régóta járt színházba, és ez elkezdett engem is érdekelni. Idővel együtt jártunk Budapest különféle színházaiba. Még nem volt kialakult ízlésem, de bizonyos előadások nagy hatással voltak rám. Ekkoriban a kaposvári színház rendszeresen vendégszerepelt Budapesten . Az ő előadásaik különösen megérintettek. Ekkor láttam például az Ascher rendezte Gyöngyélet et, az Ács-féle Esküvő t és Babarczy Bíbor sziget ét.

- Érettségi után mi történt?

- A Hajógyárba mentem dolgozni. Számítógépen műszaki rajz alapján programokat kellett írnom a lángvágónak, hogy az ki tudja vágni az acéllemezből a megfelelő formát. Két nap után már mindent tudtam erről a szakmáról. Attól kezdve borzalmasan untam. Aztán megint jött a nyár, és én, mintha még iskolás lennék, három hónapos nyaralást csináltam magamnak. Gondoltam, ez idő alatt kiderül, hogyan tovább.

- És hogyan lett tovább?

- Eldöntöttem: Kaposvár. Stoppal mentem. "Jó napot kívánok! Hogy lehet ide jelentkezni?" - kérdeztem a portást. Mondta, keressem a műszaki vezetőt. Fölvettek kellékesnek. Nyilván másként kellett volna kezdeni. Színésznek vagy rendezőnek jelentkezni, a főiskolára menni. De nem éreztem magam esélyesnek. Meg aztán azt sem tudtam, hogy mi érdekel igazán, hogy mit akarok kezdeni magammal, csak azt tudtam, hogy a színház közelében akarok lenni. Arrafelé mentem, amerről a vonzást éreztem.


{kozep}A portrét Schiller Kata készítette {/kozep}

- A kellékezés tetszett?

- Több kellékes művésze a szakmájának. Én viszont ügyetlen voltam. Nem volt sikerélményem. De mikor a színpadra kellett mennem előkészíteni az előadást, észrevettem azokat, akik a lámpákat kapcsolgatják, állítgatják. Ez érdekelni kezdett. Addig azt sem tudtam, hogy létezik ilyen foglalkozás. De ettől fogva figyelni kezdtem. Néztem oldalról az előadást, és láttam, hogyan változik a fény. Aztán odamentem a fővilágosítóhoz...

- A szakközépiskolai végzettség éppen passzolt ide, nem?

- Nem igazán, de majdnem. Az á rammal volt kapcsolatos az is, amit az iskolában tanultam, meg az is, amivel a világosítók dolgoznak. Csakhogy az erősáram, én pedig gyengeáramon végeztem.

- Mi a különbség a kettő közt?

- A műszerek az gyengeáram, az erősáram meg az, ami a falban van és 220 volt, vagy annál erősebb, ahogy a színpadi lámpák is... Szóval végül átkerültem a világosítókhoz, és ez magával ragadott. Ez idő tájt történt valami, ami megerősített abban, hogy nekem ezt kell csinálnom. Gothár rendezte A revizor t. A szín félkör alakú lejtős podeszt, rajta fehér falak, fönt csillár. Gothár azt akarta, hogy mindez egyszer ilyen színű legyen, máskor meg amolyan. Ez ma ujjgyakorlat, de akkor ott senki sem tudta megcsinálni.

- Miért nem?

- Ez a szakma is fejlődik. Ott ültünk hajnalig, az asszisztens, a rendező, a díszlettervező, és senki nem tudta, mit lehet tenni. Csak azt, hogy a feladatot meg kell oldani. És akkor éjszaka azt álmodtam , hogy az egyik lámpát ide teszem, a másikat meg oda... És megcsináltam álmomban. Reggel berohantam a színházba, még nem volt ott senki, csak egy zsinóros. Kértem őt, hogy segítsen áttenni a lámpákat. Akkoriban még a lámpáknak fix helyük volt. A zsinóros megszánt, és segített. Összepakoltunk, átszíneztünk, aztán megint összepakoltunk, és már kezdődött is a próba. És akkor beadtam azokat a fényeket, amelyeket Gothár reggel négykor még nem látott. "Igen, erre gondoltam" - mondta. Ez volt az első, amit én csináltam. Ekkor dőlt el, hogy világosító leszek.

- Meg lehet ezt a szakmát valahol tanulni?

- Nálunk a színművészetin oktatják a világosítókat, a színpadmesterekkel közösen. Én is elvégeztem az úgynevezett felsőfokú műszakivezető-képző tanfolyam világítástechnikai szakát. Nekem ez talán már későn jött, hisz addigra a gyakorlatban sok mindent elsajátítottam. Bár tanulni mindig van mit: új technikákat, stílusokat, újabban a számítógépes programokat. Nem véletlen, hogy néhány külföldi egyetemen önálló szakon oktatják a világítástervezőket.

- Párizsban a nyolcvanas évek végén a Théâtre Gerard Philipe-ben, Dominique Bruguičre világítástervező mellett voltál asszisztens. Ez hogy jött össze?

- Ez volt a második sorsdöntő tényező az életemben. A szocializmus összeomlásának a pillanatában Kaposváron dolgozott Sophie Lukachevsky francia rendezőnő, és az ő világítástervezője volt Dominique Bruguičre. Jól dolgoztunk együtt; először láttam valakit, aki nagyon szakszerűen végzi azt, amit én addig kissé ösztönösen csináltam. Egyszer Dominique váratlanul megkérdezte tőlem, lennék-e az asszisztense Párizsban, ahol egy nagy Csehov-opusra készül, melyet Jean-Claude Falle rendez. Ez azt jelentette, derült ki számomra, hogy egy hétvége szombatján és vasárnapján összesen négy Csehov- darabot mutatnak majd be egyszerre, az Ivanov ot, a Platonov ot, a Három nővér t és a Ványa bácsi t. Egymást követő két napon a nagyszínpadon és a stúdiószínházban egyszerre folynak az előadások. Sok átfedéssel , még tán a színészek közt is. És természetesen valamennyinek meg kell tervezni a világítását, és egy profi stábbal levezényelni. Ez lehetetlenségnek tűnt számomra... "És hogy fogunk Párizsban beszélgetni?" - kérdeztem vissza. "Van két hónapod, tanulj meg franciául!" - felelte. Németül ugyan tudtam, de franciául semmit. Vadul nekiláttam. Miközben ez alatt a két hónap alatt Kaposváron négy bemutatóm is volt. S aztán Párizsban megtapasztaltam, milyen ez, ha valóban szakma. Akkor ott megértettem valamit ebből az egészből. Hogy mit jelent a színek használata, mit jelent a fény dramaturgiája, mit jelent egy készülő produkció világítását még a legelején, asztal mellett, a próbák megkezdése előtt végiggondolni. Aztán amikor hazajöttem, leültem Babarczyval beszélgetni, hogy én ezt most már nagyon komolyan akarom csinálni, és nem csak Kaposváron. Nagyon rugalmas volt és megértő.

- Kaposváron lehetett tudni, mi történik a világ színházaiban? Hova érdemes menni, mit érdemes megnézni?

- Igen. Aschertól, Eörsitől például sokat meg lehetett tudni arról, mi történik Bécsben, Berlinben, a Burgban, a Schaubühnén. Aztán '87-től, amikor már volt világútlevél, elkezdtem eszeveszettül utazgatni, színházba járni mindenfelé. Érdekeseket láttam, tapasztaltam. De nem tudtam rájönni arra, hogy vizuálisan mitől annyira más, amit látok. Hisz ott is majdnem ugyanazok a lámpák voltak, meg fa, meg textil, és mégis lehetett érezni, hogy más. Az világos volt, hogy ennek nem csak a pénz az oka. Azóta rájöttem, persze. A dolog nyitja a részletek kidolgozottsága, letisztultsága, az, hogy minden gondolatot megpróbálnak maximálisan megvalósítani. Nálunk gyakoriak a félkész dolgok, művészileg is, vizuálisan is, és a technikai kidolgozottság terén is.

- A világosítókat, pontosabban világítástervezőket nemigen ismerik név szerint.

- Igen, ez igaz. Nálunk még nincsenek igazán megbecsülve. A gazdasági igazgató például, aki amúgy nem sokat tud erről a szakmáról, és nem is érti pontosan a szerződtetéskor, hogy miért vagy ott, mond egy összeget, bár legszívesebben inkább lefaragná ezt a tételt a költségvetésből. A szerződésbe meg beírják, hogy világítástechnikus. Ilyenkor rögtön tudod, hogy mi a helyzet abban a színházban a világítás terén, hova rangsorolnak. Nem arról beszélek, hogy ez nekem kellemetlen-e, vagy hogy nekem számít-e. Hanem arról, hogy ennek a szakmának nálunk mennyire nincs helye a színházban. Gyakran csak annyit érzékelnek mindebből, hogy "jaj, mekkora kábel kell ehhez a transzformátorhoz, és ez mennyibe kerül". Külföldön viszont a rendező többnyire a maga szakembereit, a saját csapatát viszi a produkcióhoz, a látványtervezőket, dramaturgot stb. Ott fel sem merül, hogy esetleg nem kell világítástervező, mert a világosítók majd megoldják. Mindenki tudja, hogy nekik nem az a dolguk. S ezek után az is természetes, hogy a stáblistára mindig kiírják a világítástervező nevét is. Azért ha lassan, de nálunk is változik a szemlélet. Azokban a színházakban, ahol igényes munka folyik, akkor is kiírják a tervező világosító nevét, ha társulati tag vagy netalántán fővilágosító .

- A díszlet- és jelmeztervezők nem képviselhetnék a világítástervezők érdekeit is?

- Próbálkozunk ezzel. Én is benne vagyok a látványtervezők céhében. Már többször leültünk, hogy kitaláljuk ennek a formáját. Hogy mi tervezők fogalmazzuk meg közösen a feladatainkat, és hogyan lehetne a mi szakmánknak az érdekeit is képviselni, egyáltalán elismertetni. De még azt sem sikerült elérnem, hogy a díszlettervező feladatainak a leírása közt ne szerepeljen az, hogy ő felelős a világításért is . Így akkor tényleg megkérdezhetik, miért kell világítástervező.

- Arra volt már példa, hogy világítástervező művészeti díjat kapott?

- Külföldön igen. Dominique-ot is többször részesítették már efféle elismerésben. Nálunk ez valahogy elképzelhetetlen. Ám amikor a krétakörös Woyzeck kel Rijekában nemzetközi fesztiválon voltunk, ott világítástervezői díjat kaptam. Pedig az az ország a miénkhez hasonló társadalmi-technikai fejlettségi szinten van. Egy ilyen díjtól az egész szakma bátorítást kaphatna ahhoz, hogy létezzen. Mert ha a világ színházaiban díjakat adnak, az is azt bizonyítja, hogy létezik ez a mesterség. De szerintem nálunk a különféle zsűrikben azt se tudják, kikről, illetve miről van szó.

- A világítást mindenki látja.

- Igen, de mégsem látják. Valakivel egyszer beszélgettem egy előadásról, és kíváncsi voltam, észrevette-e, hogy egy bizonyos helyen más volt a fény, és hogy ez abban a konkrét helyzetben mit jelentett neki? Nem, nem vette észre. Nem mindenkinek van erre szeme. Én nyilván túlzottan figyelek a világításra mások előadásaiban is.

- Az, hogy a képzőművészeti egyetemen színházi tervezőket tanítasz, vezethet új szemlélethez?

- Igen, biztosan. Már attól is, hogy találkoznak a problémákkal. Bár hivatalosan ők díszlet- és jelmeztervezést tanulnak, nem világítástervezést. Nálunk ennek nincs hagyománya. De oldalágon talán mégis beszivárog egy újfajt a szemlélet.

- Vannak a világban olyan helyek, ahol másfajta szemléletet, gondolkodásmódot lehet tanulni?

- Amikor nekem kellett volna ezt iskolában tanulnom, akkor nem volt ilyen hely. Már praktizáltam, mikor lehetőségem nyílt erre. Fontos élmény volt számomra például egy nyári színházi akadémia a Ruhr-vidéki Bochumban 1999-ben. Itt minden színházi szakmának külön kurzusa volt: a színészeknek, a rendezőknek, a dramaturgoknak, a zeneszerzőknek. A díszlet- és a világítástervezőket közös csoportba rakták. Sokféle emberrel találkoztam ott. És a kurzusok egyikét az a Jean Kalman vezette, aki hajdan Brook világítástervezője volt. Többek közt a Szentivánéji álom világítását is ő tervezte. Amúgy Jean Kalman eredetileg filozófus, akit valamikor megcsapott a színház szele, és soha többé nem szabadult. A vele való találkozás megerősítette bennem, hogy meg lehet találni a boldogságot ebben a szakmában. Rajta nagyon látszott, hogy megtalálta. Manapság többnyire operákat világít.

- Operát más világítani? - Teljesen. Először Aschernak világíthattam operát, a Don Giovannni t Lyonban. Először találkoztam azzal, hogy a zenének mekkora a hatása a világításra, mennyire befolyásolja, meghatározza a vizualitást is. Kényszerítve vagy arra, hogy a zene teremtette amplitúdókat kövesd a fényekkel. Különben hiányérzeted támad, hogy nem feleltél meg a kihívásnak.

- És a technikai lehetőségekben nagyobb volt a szabadság?

- Igen, de ez megint szemlélet kérdése is. Nálunk még van olyan színházigazgató, aki a világítástechnika fejlesztését úri huncutságnak gondolja. Pedig ebbe is kell invesztálni. Ez olyan, mint ahogy meg kell ismerni az új darabokat is. Nemcsak a szöveget kellene fontosnak tartani, hanem a vizuális kifejezést is.

- Ladányi Andreával is dolgoztál. A tánc más?

- Igen. A tánc a leghálásabb műfaj. Közönsége a legfogékonyabb a legerősebb és legdinamikusabb dolgokra. A tánc annyira szabad, hogy ott minden ötlet megvalósítható. Lényegében csak a testet kell hangsúlyozni. A látványos gesztust. Kevésbé kötött a dramaturgia. Inkább a mozgást, a zenei elemeket kell kiemelni. A tér is sokféle lehet. Más előadásban észre sem veszik, hogy világítva van, csak annyit, például, hogy égett a neon egy hatalmas hodályban, és passz. A táncnál a világítás sokkal feltűnőbb, és állandóan változó. Szóval hálás dolog lenne világítani, de nincs jó helyzetben a táncszínház sem. Nagyon nehéz táncelőadásra elegendő pénzt szerezni.

- Van kedvenc előadásod? Ami a tiéd? Ami mássá tett?
- Nehéz választanom. Mindig a legújabb. Bár a milánói III. Richárd ot, amit Schilling Árpád rendezett a Piccolo Teatróban a tavalyi évadban, mégis kiemelném. Talán itt sikerült a legjobban, a legteljesebben megvalósítani az elképzeléseimet. Minden segített ebben: a technika, a díszlet, a harminc méter hosszú tér... De végül is az én munkámban "együtt dolgozni" jó. Ez a lényeg. És minél jobban tudsz valakivel együtt dolgozni, minél jobban értitek egymás nyelvét, annál jobb lesz az eredmény.

- Az idei POSZT-on csakúgy, mint korábban, több munkáddal is jelen voltál. Ezúttal a Siráj jal, a Csak egy szög gel és az Ivanov val... Hány darabban dolgoztál a tavalyi évadban?

- Körülbelül tíz-tizenkettőben.

- Akkor végül is meg lehet élni a világítástervezésből...

- Igaz, jelenleg nem bizonytalan a helyzetem. De perspektíváját tekintve az. Igen, az idén egyik munkából a másikba estem, néha annyira összecsúsztak. Zavart is időnként, hogyan vállalhatom el az újabb fölkérést, de nehéz nemet mondani anélkül, hogy meg ne bántanám azokat, akikkel szeretek együtt dolgozni. De semmi biztosítékom rá, hogy mindig így lesz. A színházakat érintő megszorításokat érzem én is. Ha takarékoskodni kell, a világítástervező az elsők egyike, akit kihúznak a költségvetés listájáról. Volt már ilyen, és nem tudhatom, mi lesz öt év múlva.

- És ráadásul a premieren nem is téged ünnepelnek...

- Ez egyáltalán nem zavar. Az emberek egymás közt tudják, ki mit csinál. Hogy kifelé mi látszik, az nem érdekel. Bentről elismernek. Azok, akikkel együtt dolgozom. És így jól érzem magam.

- És mi az a Bezerédj-díj, amelynek tulajdonosa vagy?

- Dr. Bezerédj Zoltán Kölnben élő magyar származású író 1993-ban határozta el a Bezerédj Alapítvány létrehozását Bezerédj Imre kuruc hadvezér, Bezerédj István politikus, Bezerédj Amália írónő és Bezerédj Pál közgazdász életművének emlékére. Az alapítvány - a kuratórium döntése alapján - évente ösztöndíjat adományoz a hazai és a határon túli magyar művészeti és tudományos élet kiválóságainak.

- Kiállítások tervezése mennyire izgalmas feladat a világítástervezőnek? Merthogy 2001-ben a Néprajzi Múzeumban az Időképek című kiállítás világítását is te tervezted.

- Ezek alkalmi jellegű munkák, nem gyakori fölkérések. Az Időképek érdekes kiállítás volt, az idő fogalmát próbálta körüljárni. Azt találtam ki, hogy a halogénlámpák elé fekete hengert szerelek, ettől a sötét térben koncentráltan erős fényben jelennek meg a kiállított tárgyak. A látogatók pedig a sötét térben kószáltak, és a fények emelték ki számukra a látnivalót. Végül is ezt a különös hatást egy egyszerű trükkel lehetett előállítani.

- A filmezés nem érdekel?

- A filmnél az operatőr csinálja a fényt. Ott nekem nem jut feladat. Maradok hát a színháznál.