Szemünk láttára

Füst Milán: Boldogtalanok

Tarján Tamás


Díszlettervezõt nem nevez meg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának elõadását kísérõ mûsorfüzet (amelynek az az érdekessége, hogy alig-alig jelölten keveri az író, Füst Milán, valamint a színpadi változat alkotóinak nevében megszólaló Király Kinga Júlia dramaturg félmondatait, ezzel is jelezve talán: a színházi mû, legalábbis a Boldogtalanok nak ez a színrevitele, olyan szellemi tulajdon, amelynek specifikus copyrightjában, ihletésének minden mozzanatában sokan osztoznak - a Kossuth-díjas szerzõtõl a súgóig és az ügyelõig). A Budapestre, a Magyar Stúdiószínházi Mûhelyek XVI. Fesztiváljára is elhozott produkció beérte a Bárka Színház - a házigazdák jó néhány darabjában térhatároló, térképzõ elemként már szóhoz juttatott - bendõjével, a Vívóterem szürke falaival, építészeti és gépészeti elemeivel. Ebbe az (így) mérhetetlenül lehangoló hodályba - csövek, lépcsõk, ajtók tépte, karistolta dobozba; börtönbe; világvégi telepre; magába az univerzumba - csak bele kellett dobálni (azaz a Füst által elképzelt helyszínek realista-naturalista tárgyi felszereltségének redukciójával, elvonatkoztatásával, teremtõ módon bele kellett vinni) egy több funkciós behemót ládát, egy talicskát, egy létrát, ezt-azt, hogy feltáruljon a mindenestül roncsolt, lepusztult életállapot, a fosztóképzõs valóság, melyet a cím mély hangrendje megpendít.

Ez a cikk a Színház folyóirat 2004. novemberi számában jelent megFüst Milán: Boldogtalanok

Tarján Tamás


Díszlettervezőt nem nevez meg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadását kísérő műsorfüzet (amelynek az az érdekessége, hogy alig-alig jelölten keveri az író, Füst Milán, valamint a színpadi változat alkotóinak nevében megszólaló Király Kinga Júlia dramaturg félmondatait, ezzel is jelezve talán: a színházi mű, legalábbis a Boldogtalanok nak ez a színrevitele, olyan szellemi tulajdon, amelynek specifikus copyrightjában, ihletésének minden mozzanatában sokan osztoznak - a Kossuth-díjas szerzőtől a súgóig és az ügyelőig). A Budapestre, a Magyar Stúdiószínházi Műhelyek XVI. Fesztiváljára is elhozott produkció beérte a Bárka Színház - a házigazdák jó néhány darabjában térhatároló, térképző elemként már szóhoz juttatott - bendőjével, a Vívóterem szürke falaival, építészeti és gépészeti elemeivel. Ebbe az (így) mérhetetlenül lehangoló hodályba - csövek, lépcsők, ajtók tépte, karistolta dobozba; börtönbe; világvégi telepre; magába az univerzumba - csak bele kellett dobálni (azaz a Füst által elképzelt helyszínek realista-naturalista tárgyi felszereltségének redukciójával, elvonatkoztatásával, teremtő módon bele kellett vinni) egy több funkciós behemót ládát, egy talicskát, egy létrát, ezt-azt, hogy feltáruljon a mindenestül roncsolt, lepusztult életállapot, a fosztóképzős valóság, melyet a cím mély hangrendje megpendít.

A vendégül hívott rendező, Bodó Viktor és együttese nem azt elemzi, miért boldogtalan Húber Vilmos, a két szeretőt is tartó papi nyomdász, kit sem egyik gyermekének épp most bekövetkező halála, sem a másiknak a várható születése nem érint mélyebben; miért boldogtalan Róza, a megcsalt s gyászra ítélt fiatal anya; miért Sirma hentes, aki nem tud magának önerőből nőt szerezni; miért a fülbajt szimuláló özvegy Húberné, miért a kurválkodó lánya, miért a groteszk háremben a második helyre pályázó Víg Vilma, a harmadik helyre nem esélytelen Dr. Beckné, s miért mindenki más is. A marosvásárhelyi bemutatónak "Boldogtalanság" lehetne a pontosabb címe. Úgy általában. Az imént sorolt konkrét kérdések jobbára fel sem tehetők, hiszen a jelenetektől, szereplőktől szabaduló, jeleneteket és szereplőket beiktató új variánsban fütyülnek a ma valóban keveset mondó papi nyomdászat munkahelyi miliőjére; Róza maga is csal, így a Húberéket kevéske étellel, itallal ellátó Sirmának van hátulról, sertésmód birtokba vehető nője, ha nem is egészen saját és nem is egészen akkor, amikor ő kívánná; Beckné láttán az író csak dörzsölné a szemét, miből kelt életre - igaz, Dr. Beck pedig Füst tollán volt eléggé váratlanul érkező és ténykedő kreatúra (mai változata, az általános "főember", a csaholni is halk "nagykutya" hitelesebb); és így tovább. A boldogtalanság bele van kódolva a teremtés itt vizitálható szegmensébe, az anyagilag szegény emberek létébe, akik között a vagyonos is szánni való nincstelen, s a lelki szegénységnek nem nyílnak meg bibliai távlatai. Legjobb esetben az indulat, a csakazértis, a vakvéletlen kormányozta életek hányódnak egymásra és egymás szomszédságában, elvi és morális vezérlet nélkül, legfeljebb az összeszorított száj, a népi életkedv, a lumpen linkóciság, netán a kispolgári életbiztosítás kétes fedezetével. A szereplők relativisztikus hierarchiájában valószínűleg Róza kerülhet a legmagasabbra - bár a második gyermekasszonyt részben ő vonja be a kifordított családi körbe, bár beteg gyermekéért nem tesz meg mindent, bár az eredeti szöveg szerint épp Vilmával együtt Húber meggyilkolását tervezi -, s még minden baj oka, a tán nem is nőbolond, csupán a kötelmek nélküli sorsot provokáló, valamiképp casanovai izzású Húber más boldogtalanságokat kiváltó boldogtalansága sem kiált a poklok pokláért. Ha ők vannak "felül", ez a modern kori "Ádám és Éva"-torzrajz, akkor a "lent" is kétes. A számító, buja, lomha Sirma a rosszabb-e, vagy a nem is őszintétlenül mézesmázos, a neje előtt semmi férfitekintéllyel nem bíró Dr. Beck, az okosan szenilizálódott - és gyermekeitől semmibe vett - öreg Húberné, a kokott Rózsi, a - látszólag - Molnár Ferenc Liliom -beli Ficsurjának analógiájára kieszelt, életre hívott Korpos?

A világteremtés, a boldogtalanság világának felgerjesztése dinamikus és hatásos, de hiányos és korlátozott eszközökkel sikerült. Mivel a térnek még a valamelyest el- és leválasztott zugai (Sirma szobája, a beteg gyermek ketrecszerű kamrája stb.) is nyilvánosak (erre rímel a szabadba nyitott nagykapu, az "átjáróház"-jelleg), a szerencsétlenek legtöbbször egymás szeme láttára esnek át megpróbáltatásaikon. Az egyetlen menedék az a belül polcos, szűk láda-szekrény lehetne, amely Húberék hálóhelye, s amelynek ócska ajtaját egyik-másik, legalább a magány fájdalmára vágyó menekülő magára húzná. Sirma és társa egy gangféléről, eszegetve-iszogatva, fémballonból szódavizet spriccelve szemléli és katalizálja az összetűzéseket. A gyerek felől sikolyok, zenei effektusok hoznak hírt, a fénymagból nemegyszer kikel a haldoklóra vigyázó, mozogni csak pányvája körívén, odakötözve tudó asszony is (akit, Öreg Parasztasszony képében, Füst egzisztenciálisan emeltebb drámájában még meg tudhattak fizetni, sőt akár tehette a jót ingyér is; hogy itt miből telik rá, ugyanúgy nem világos, ahogy a színmű rengeteg, nyilván tudatosan eláltalánosított és elhomályosított egyéb mozzanata sem; Nagy Dorottya úgy ráng kötelén, hogy a kötélhez sem neki, sem a gyereknek, a hajdani Jancsikának - ezúttal Darabont Mikold alakítja, már-már felnőttet testesítve meg - nincs játék viszonya). A más életekbe való belelátás, belefolyás, ez a tipikusan szegénynegyedi, külvárosi, silány bérházi létforma őriz egy keveset a szegénység szolidaritásából, inkább azonban a közöny, az irigység, a gyűlölet forrása. A Sirma mellől el-elszökkenő Inas (László Csaba kamaszos buzgalmával) még akkor is a rosszakarat fullajtárja, amikor segít. Korpos (Korpos András) Húber rossz szelleme (Húberből, Korposból és Rózából a Liliom ot behatóan tanulmányozó Bodó gyakorta Liliom, Ficsur és Juli Molnár Ferenc-i hármasát mesterkedte színre); cimborájával való artisztikus vedelésének enyhén kiagyalt képe szuverén megoldás.

A szürkén elnyűtt és szétszórással, lelocsolással, szemét- és kártyalap-hajigálással még sivárabbá, mocskoltabbá tett térben a visítás, ordítás, hőzöngés, öklelés amúgy helyénvaló alaphangjai, alapformái olykor önmagukért beszélnek csupán. Túl nagy a rohangászás; nem feltétlenül rendít meg a kemény fejek kemény falba verése. Csak részben van meg az arzenál a preabszurd naturalista színjáték posztabszurd és újérzékeny eljátszásához, és - ez lehet a vendégjáték, az alkalmi színhely nehézsége is - a marosvásárhelyi Boldogtalanok pang a nagyszínházi és a kamaraszínházi interpretálás között (a jelek sűrűn arra utalnak, hogy e baj inkább koncepció, s nem locus kérdése). Özvegy Húbernéként az előbb elesetten sertepertélő, majd eszelősen repkedő Farkas Ibolya nagy játékkultúrával képvisel egy, a Bodó Viktor-féle - kissé filmszerűnek is nevezhető, plános és klipes - radikalizmustól merőben elütő felfogást, melynek évtizedekkel ezelőtti emlékeket idéző iskolája nem elavult, csak nem ide való. Beckné alakját egy fiatal, más képzettségű korosztályból érkezve Berekméri Katus tartja távol - ugyancsak, másképp kulturáltan - attól a centrumtól, ahol Bodó katlanának bugyborognia kellene. Lőrincz Rita Vilmája a túlságig pasztell (de nem "ellenpont"). B. Fülöp Erzsébet Rózsija pedig olyan "kabinetalakítás", ami - érzékelhető, azonnali sikeressége ellenére - nem illik az adott keretbe. Igaz, próbálhatott-e a tenyérnyi lyukú utcalány-harisnya, a harsány fejfedő ellen játszani?! Szakács Ágnes egyeseket úgy öltöztetett, ahogy a hajléktalanság előtti utolsó stádiumban, kissé még a fiatalság agresszív garabonciásaiként elgondolhatók - az esztétizáló-divatozó lekoszlottságban -, másokat viszont úgy, ahogy a saját szinkron ősbemutatóját sajnálatosan lekéső, 1914-ben keletkezett Boldogtalanok egy sosem volt, 1930 körüli premierjére, a Madách Színház Kamaraszínházának 1963-as, Pártos Gézát dicsérő estéjére, esetleg még az 1970-es évek legelejének valamely lehetséges Füst-felfedezésére kellett volna. Ördög Miklós Levente is ilyen se-ruhát hord; Sirma karakteréből a kontúr van meg, az ember és a harmadik évezredi boldogtalanság hiányzik. Sebestyén Aba lenyalt hajú Dr. Beckjének szívességét is egy más tónusú produkcióban lehetne elismeréssel illetni.

Ki, mi marad végül? Korpos András vészjósló kacajú világfutója mellett a Róza-figura óriási, repedni kész szívét és csökönyös, eszetlen eszét magáénak tudó Tompa Klára koncentráltsága, jó tempói, a megcsalt és megcsaló nőalak hitelességét a Húber iránti, magyarázhatatlan - az átszabott darabnak, a megcsavarintott jeleneteknek is svungot adó - szeretetben, szerelemben kétségtelenné tevő, magabiztos egyöntetűsége. S Zayzon Zsolt ócska kabátba, ritkán feladott szótlanságba burkolt kozmikus vagánya, amely ugyan nem az entellektüel világfájdalma, de grandiózus világa a fájdalomnak, bárha egy érzelmi gonosztevőnek - és környezetének - létét veri szét. Kettejükben munkál az artikulátlanságnak, az artikulálhatatlanságnak az a metalelke, általuk szólal meg a kimondhatatlannak az a metanyelve, amelyet ez a ládaborogató, talicskataszigáló, légtér-beüvöltő, nyüzsgésének, erőszakosságának, kavargásának legjobb helyein mégis a csend esztétikájából, a némulatból építkező előadás emlékezetes vonásának mondhat.


Füst Milán: Boldogtalanok (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, Bárka Színház)

Dramaturg: Király Kinga Júlia m. v. Jelmez: Szakács Ágnes m. v. Rendezőasszisztens: Király István Attila e. h. Rendezte: Bodó Viktor m. v.

Szereplők: Zayzon Zsolt, Tompa Klára, Lőrincz Rita e. h., Farkas Ibolya, Ördög Miklós Levente, Sebestyén Aba, Berekméri Katus, B. Fülöp Erzsébet, László Csaba, Korpos András e. h., Nagy Dorottya, Darabont Mikold.

süti beállítások módosítása