Trágár szavak a színpadon

Péterfy Gergellyel mindig baj van. Már öt évvel ezelõtt is, amikor kiválasztódott, hogy majd vele pályázunk az NKA-hoz drámaírói alkotói támogatásért, és még volt az Új Színháznak újságja, a Társalgó, és én arra gondoltam, hogy majd novellái egyikével mutassuk be õt, de a mindig szolgálatkész titkárnõ megtagadta a szöveg beírását. Tudniillik efféle szavak szerepeltek benne, mint “picsa", “fasz", “baszd meg" - hát valóban, még kimondani is borzalom. Régebben, ugye, azt mondták, hogy nem tûri a nyomdafestéket, aztán kiderült, elég jól tûri. Csak a titkárnõk idegrendszere. Az nem nagyon tûri.

Végül kipontozva jelent meg az írás. Ahogy a tévében fütyülnek. És megkaptuk a támogatást. És elkészült a mű. A vadászgörény. Tetszett. Bár rendező egyelőre nem nagyon volt hozzá, de gondoltam, legalább olvassuk föl. A színészeknek a szemük sem rebbent, amikor próbáltuk. Pedig ebben is hemzsegtek “azok" a szavak. Sőt, mintha nekik is tetszett volna. Ám amikor a színházi világnapon megláttam, hogy a közönség átlagéletkora 70 feletti és többségében nő, kicsit megijedtem. De jól vették. Aztán téma volt a kortárs drámák nyílt fórumán Pécsett. Znamenák István színész-rendező vállalta, hogy beszél róla, ám én félve adtam oda neki elolvasásra: “Nagyon csúnyán beszélnek ám benne!" Nem zavarta. Mint ahogy Bezerédi Zoltánt sem, amikor az elmúlt tél közepén neki is félve odaadtam. Egy óra múlva hívott: “Ez kibaszott jó!" - mondta. Szerencsére, nem volt titkárnő a közelben. Pályáztunk, nyertünk pénzt, elkezdtük próbálni és megfagyott körülöttünk a levegő. Elterjedt az Új Színházon belül is, hogy valami ocsmányat próbálunk. Azt sem tudtam, olvasták-e a hangadók a darabot. De elég volt, hogy elterjedt, milyen “csúnyán" beszélnek benne. Márta István azt mondta, ne törődjek ezzel. Aztán tényleg kezdett oldódni a feszültség. Most már az az izgalom, a nézők hogy fogadják.

A kulturális minisztériumnak ugyanezen pályázatán, a Katona József-pályázaton a beregszászi társulat Háy János A Pityu bácsi fia című drámájának bemutatására nyert pénzt. Ám lehet, meghiúsul a bemutató. Vidnyánszky Attila anyukája, aki tanárnő, és mindenkit ismer Kárpátalján, szinte valamennyien az ő színjátszó köréből röppentek ki, mint például Trill Zsolt is, szóval ő azt mondta, botrány lesz, ha a nézők meghallják ezt a sok káromkodást. (Holott valószínű, maguk közt ők is ezeket a szavakat használják.) Talán épp ezért tűnt föl nagyon is aktuálisnak a Kiss Csaba kitalálta téma, a “Trágár szavak a színpadon", mely májusban Sopronban, a DESZKA-n, a drámaírói kerekasztal szervezte találkozó beszélgetései egyike volt.
De hát tényleg téma-e ez?

“Én nagyon nem szeretem a színházban az öncélú dolgokat. Az öncélúan használt trágárságot, meztelenséget, gyerek és állat szerepeltetését. De ha indokolt, akkor szerintem rendben van. Egy indokolt helyzetben, valódi káromkodás helyett nem lehet azt mondani, hogy a kakas csípje meg."

Ezt Balikó Tamás nyilatkozta Háy Jánosnak A Senák című drámája rendezése közben. Bár mintha a rendező vállalná a trágár szavakat a színpadon, mégis ez a néhány mondat is inkább valamiféle mentegetőzés. Mert azért ez mégsem így van. Persze, tudjuk mi, színházcsinálók, hogy ha valamit meg akarunk mutatni, akkor azt hitelesen kell, és ebbe beletartozik a nyelv is, mint eszköz. De azt is tudjuk, hogy a néző ezt nem mindig gondolja így. Egy-egy “baszd meg!"-re azért többnyire zavartan vihorászni kezdenek. Igaz, ahhoz képest, hogy a XX. század első részében még az is botrányos volt, hogy Szép Ernő vagy Füst Milán az utca nyelvét vitte a színpadra, nem szólhatunk egy szót sem. Még 1946-ban is, amikor Gobbi Hilda Déry Tibornak a Tükör című drámájából készült előadáson kimondta a “kurva" szót, az Új Idők előfizetői bojkottálták az előadást. Nemrégen pedig a Pintér Béla Társulat Moszkvában vendégszerepelt a Parasztoperával. Az orosz szöveget kivetítőn olvashatta a közönség. A szervezők azt mondták a színészeknek, hogy ha egyetlen nem szalonképes szó is elhangzik, leállítják az előadást. Nem volt könnyű. A pletykák szerint ezért nem hívták meg a kaposvári Csak egy szög-előadást. Csúnyán beszélnek benne.
Vagyis, még manapság is botránynak számít a trágárság? És ez nyelvi probléma vagy valami más? Azt gondolom, ez inkább az esztétika-dramaturgia kérdéskörébe tartozik.
Az alapkérdés az, mi lehet egy műalkotás témája és ezt hogyan ábrázolja? Mennyire legyen stilizált, mennyire legyen valósághű. A világból a szépet, a nemeset mutassa be, vagy a mocskosat is, hogy lehessen ellene küzdeni? Mert ha azt válaszoljuk, hogy “mintegy tükröt tartson a természetnek", akkor időnként le is kell merülni. Ha az a világ ábrázolódik, ahol ma az elesettek, a kiszolgáltatottak élnek, akkor ez nagyon elkeserítő, kiábrándító környezet. A tárgyaival, szereplőivel, eseményeivel és nyelvével. Eperjes Károlyról köztudott, hogy hívő ember. Mikor Bereményi Gézával az Eldorádót forgatták, az egyik jelenetben a rendező ragaszkodott hozzá, hogy Eperjes majd csúnyán káromkodjon. Hosszas vita kezdődött, majd a színész győzött, kihúzták a káromkodást. Elkezdték forgatni a jelenetet, odaértek a kritikus helyhez, és Eperjes iszonyatosan nagyot káromkodott. “Nem mondhattam mást" - fordult a stábhoz.
De ez mégiscsak film, ahol sokkal inkább elfogadott a trágár beszéd. De hogy van ugyanez a színházban? Bizonyos ízlés szerint már a szakadtabb ruha, lepuccant konyha, durva történet sem való a csodaszép, neobarokkos színház épületeibe. Igaz, ezek az előadások többnyire nem is ilyen helyen adódnak elő. De óhatatlanul betörnek a hagyományos színházi terekbe is. Ma már szinte legenda a ’86-ban Zsámbéki Gábor rendezte Csirkefej, ahol belvárosi színpadon “baszdmegeltek". Szinte ez lett valamiféle etalon.

“Amikor 1998 októberében a Katona József Színház bemutatta Portugál című tragikomédiámat, egy jeles szakmabeli kedélyesen lapogatta meg a vállamat, majd abbéli, tökéletesen szilárd meggyőződésének adott hangot, hogy darabommal a “Spiró-iskola" hagyományait folytatom. A lapogatás után kérdőn nézhettem, mert kifejtette, hogy mindenekelőtt a nyelvhasználat miatt jutott erre a következtetésre, azon belül is a trágár szavak használata miatt. Nyilvánvalóan Spiró György Csirkefejére, és a zseniális műben olvasható/hallható nem kevés bazmegre gondolt a jeles szakmabeli.
Tény, hogy Spiró korszakalkotó drámája többek között ezen a téren, a nyelvhasználat tekintetében is revelatív erejű volt, más kérdés, hogy nem ezt tartom legnagyobb erényének. A trágárság azonban bizonyos értelemben valóban a Csirkefejjel nyert létjogosultságot magyar színpadon, bár nem valamiféle diadal fölötti öröm íratja ezeket a sorokat. A képmutató, elfedő, eufemisztikus fogalmazás kötelező érvénye megszűnt a Csirkefejjel - de sajnos egy teljes félreértésen alapuló tévútnak is teret engedett. Amit szabad, azt kötelező - gondolták, és gondolják is egyes írók, a befogadói lélek viszont szerencsére érzékeny, védekezik, így aztán a “ha kell, ha nem" durvaságok ugyanolyan hamisak a színpadon, mint más művészeti ág egyéb területein. A durvaság, a káromkodás, a csúnya beszéd ugyanúgy, ahogy maga a nyelv, csupán eszköz lehet értelmes író kezében (fejében), semmiképpen nem cél. Amikor a Portugált írtam, tudatosan nem foglalkoztam azzal, hogy mennyire polgárpukkasztó, mennyire érdekeskedő adott esetben a bazmeg természetes közegben történő alkalmazása. (A természetes közegen itt nem a színpadot, hanem a darabbéli, adott szituációt értem.) Úgy érzem, ha elméleti síkon foglalkoztam volna a problémával, azaz ha problémát csináltam volna belőle a magam számára, akkor azonnal művivé váltak volna a dialógusok. Minthogy a darab egy falusi kocsmában játszódik, és minthogy abszolút mértékben realista alaphelyzetekből indul ki minden jelenet, a természetességhez hozzátartozik egy-egy káromkodás. Akkor lenne a dolog nem igaz, ha nem hangzana el."
(Egressy Zoltán)

Ám hiába a kritikusok, irodalmárok lelkesedése, Spirót néhány év múlva egy másik kerületben, az angyalföldi József Attila Színház nézőtéren ülő nyugdíjasok kifújolják a Vircsaftját nézve. Az elit közönség vájtfülűen megértette, miről van szó. Ám, akikről szó van, akik tényleg így élnek, így beszélnek, nem hajlandók a “szent helyeken" efféléket látni, hallani. És ez nem nyelvi kérdés.
Már említettem, hogy Péterfynek Vadászgörénye micsoda indulatokat váltott ki a próbafolyamat kezdetén. Ám, akik benne vannak, tapasztalhatták, hogy mennyire megváltozik szituációba helyezve, a trágárság is költőivé válhat, emelkedhet vagy már-már észrevétlenül beleolvadhat a szöveg texturájába. A legemlegetettebb részek egyike volt Botos Éva, vagyis Kati songja. Mindenki előre mondta: “Szegény Botos!" Hogy fogja ezt elmondani?

Nem basz meg engem senki se.
Ha megbasz is, mintha meg se.
Nemtommér ilyen az élet s a baszás.
Én pedig baszhatnék mindig,
az eszem a baszáson jár, mióta
tudom az eszem s a baszást,
vagy már korábban is.
Mindenki baszott, én is basztam,
de mintha mégse basztak volna meg.
Ezt nem értem. Tiszta vagyok
mint reggel a szolárium,
mikor a Gizi kitakarított
Domestosszal és Flóraszepttel.

Hogy csak ezt az egyetlen megoldást emeljem ki az előadásból: ez álmodozó, furcsa, dzsesszes hangulatú szám lett, különös ritmussal, előre fölénekelve és majd bejátszva, miközben Kati elmélázva dudorássza. A néző talán még a fülének sem fog hinni, hogy tényleg ezeket a szavakat hallja. És nem azért van itt elmosva, mert nem akartuk artikulálni, hanem mert többnyire efféle állapotokban, efféle szövegkörnyezetben motyorásszuk ezeket a szavakat. Van, persze, olyan jelenet is, ahol nagyon is artikuláltan érhetően mondják, hogy

“A kurva anyját! A jó kurva anyját! Mindig ezek a kibaszott tévészerelők! Az előző férje: tévészerelő. A múltkor kivel kefélt? Egy tévészerelővel. Azért szeretett belém, mert elmeséltem, hogy régebben momentán tévészerelő akartam lenni."

Itt ez jellemzi a helyzetet, az indulatokat, az érzelmeket. Ugyanakkor Janit, a kocsmárost alig-alig érteni. Nem szeméremből. Ő ilyen. Összevissza motyorászik:

“Pont így van jól, ahogy jól van.
Nagyon jól van,
Baszott jól van,
Kibaszottul kurva jól van."

LŐKÖS ILDIKÓ

Forrás: KRITIKA, 2005. szeptember