A Mester és Margarita

Nem lógott volna meg a Nemzetibõl a nézõk egy része a Volksbühne Frank Castorf Bulgakovja szünetében, ha három évvel korábban látja (2002-ben a Bécsi Ünnepi Heteken), még mielõtt Szász Jánosra oly erõs hatást tettek volna ötletei, és Valló Pétert is megihlették volna találatai. (Fogadjunk: mindketten úri becsületszavukat adják, sosem látták a szóban forgót.) Castorf rendezése pontos most is, bár a bemutató óta kissé megkopott, és élvezetébe belezavarnak korábban látott replikái.

Frank Castorf (54) az NDK-Berlin Humbold egyetem színháztudományi szakán diplomázott. A hivatalos cenzúra elől különböző vidéki színházak nyújtottak neki menedéket. 1981-ben szabad madárként elkezdett rendezni. 1990-1992 a berlini Deutschen Theater rendezője. Az 1992/93 évadtól a Rosa-Luxemburg-Platzon álló, Kaufmann Oszkár-tervezte Volksbühne intendánsa, ahol 20-nál több darabot vitt színre. Rendez Németország különböző színházaiban, Ausztriában, Svájcban, Svédországban. Idén színre vitte a húszas évek botrányregényét, a Dino Segre újságíró - írói álnevén Pitigirilli-: Kokainját.

Castorf nyugtalanító színházban hisz. Kényelmetlenül ingerli nézőit a látszószögek kilengő változtatásával. Sajnos, Castorfnál gondolkodni kell a nézőnek. Kifogásolják is, hogy ennek kényszere nincs benne a jegy árában. A színház, pedig legyen gyengéd és udvarias közönségéhez. Castorf udvariatlanságnak a nem igazmondást és a közhelyek imamalomszerű színházi ismételgetést tartja.

Mihail Bulgakov regényét többen színre vitték, megfilmesítették. Volt, aki csak a Jézus-vonalat vette ki a cselekményből. Castorf önálló átdolgozása Bert Neumann díszletrendszerében világosan szétválasztja a történelmi és a jelen időt, hogy annál hatékonyabban összekeverhesse a változóban az állandóságot. Miközben díszlet-makett fölött repül Margarita (Irina Kastrinidis) és ördögi kísérete, moszkvai utcarészleteket látunk a vetítővásznon, de a színpad neon reklámjaival bármely mai nagyváros helyszíne lehet. Castorf nem összekeni az időket, helyszíneket. Szabatosan szétválaszt, hogy kiterjeszthesse érvényességét. A kulisszák mögötti tér, a kameramanok irányította felvevőgépekkel nem a modern eszközökkel hivalkodik, hanem megbontja a játékidőt, és áttekinthetetlen labirintussá teszi a játékteret. A modern vagy modernista rendezők jó részéről azt érezni, mindazt megcsinálják, amiért gyerekkorukban  a kezükre vagy a szájukra ütöttek. Felnőttként végre szabadon disznólkodhatnak. Összekenhetik a színpadot, játszótársaikat, illetlenül spriccelhetnek, meztelenkedhetnek, és trágár kifejezéseket használhatnak. Castorf sem teljesen mentes attól, hogy valóra váltsa mindazt a helytelenkedést, amitől kamaszként elütötték. De racionális ellenőrzés alatt teszi, a kifejezés, nem pedig az önélvezet érdekében. Amikor megbizonyosodott a néző, hogy mában játszódó történetet (példázatot) lát: megjelenik Csiaurelli Az eskü (1946) filmjéből Mihail Gelovani Sztálin maszkjában, amint Lenin teteménél operailag felesküszik, miközben Szófia Giacintovna a nép jelképévé nővesztett Varvara Mihajlovnaként bűnbocsánati cédulaként tartja a vezér felé a tömegek üzenetét. Castorf nem divatlap szerinti rendező. Nem felejtette el a maga mögött lévő NDK asszociációs hordalékával, és nem csukja be szemét az elől: hova érkezett meg a történelmi szerelvénye. 
A diabolikus Woland teátrális ördög helyett joviális úr Henry Hübchen alakításában. Ősz, higgadt, jó karban tartott pokoli vezérigazgató. Utoljára fiúsan karcsún, sötét hajjal, láttam a Volksbühnében a Helmuth Strassburger rendezte Tóték gyermekőrnagyaként, akit maradék ágyútöltelékként az elesettek pótlására kergettek a frontra, és behozta a mátraaljai faluba a háború idegeiben hordott rémületét.

Martin Wuttke a Mester és Poncius Pilátus. Ellentétben a hagyományokkal, Castorf nem Jesu Ha-Nocrit teszi meg a regény írójává, hanem a helytartót. Wuttke elkényeztetetten hisztérikus zsarnoka (az ókori filmbetétekben) gondolkodó, tényeket mérlegelő politikus, akinek hisztériái nemcsak sorból kilógó önérvényűségének jelei, hanem elfedi vele politikailag kifogásolható méltányosságát.

Joachim Tomaschewsky a villamos lefejezte Berlioz és a bibliai Kajafás. Hontalan Iván szocio-őrültje Milan Peschel hiteles magatartásában Jan Speckenbach-Jörg Broksch videó- közvetítésein beszorul az elmegyógyintézet kamrájába, keskeny ágyán fölcserélhetően szoronganak betegek-ápolók és orvosok. Michael Kolbe egykedvű kispolgára lebilincselő mogorvasággal közlekedik gyanús hűtőszekrénye és gyanús üzelmei között.
A két részben majd éjfélig tartó, kimerítő vendégjáték egy rangját őrző berlini színház kultúrájáról és egy jelentős rendezőről adott mintát.

szerző: MGP