Benno Besson

Február 28-án, 83 éves korában egy berlini kórházban meghalt a Svájcban, Yverdonban (1922. november 4.) született René-Benjamin Besson, akit a színházi világ Benno Besson néven tisztelt, mint korunk egyik legjelentõsebb színházcsinálóját.

Besson színész volt, rendező és színházvezető. 20 éves korában Lyonban járt színiiskolában. 1942-1946: egyetemista Zürichben és Neuchâtelben. 1943-tól az Oskar Wälterlin vezette zürichi Schauspielhausban segédrendező. (A Schauspielhaus 1933 után az emigráns német színészek és rendezők európai mentsvára volt: itt működött  az első Mutter Courage Therese Giehse, Albert Bassermann, Wolfgang Heinz, Wolfgang Langhoff, Karl Paryla, a legelső Kurázsi mamát rendező Leopold Lindtberg, a káprázatos díszlettervező Theo Otto. 1941-1948 között négy Brecht-mű - Kurázsi, Galilei és a Puntilla Leonhard Steckel címszereplésével, Szecsuani- világbemutatóját itt tartották meg.)
1945-ben amatőrökkel megrendezi gyerekelőadásként Brecht: Három katona művét. 1947. február 15. a svájci Chur Stadttheaterében Szophoklész Antigonéja címmel a New Yorkból az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság kihallgatása után elmenekült Brecht megrendezi az 1945-ös Berlinben játszódó tragédia-átiratát, főszerepben Helene Weigellel. Brecht és Besson 1948-ban Zürichben összetalálkoznak.
1949-ig fordító és mesterségtanár a párizsi Théâtre Jean-Marie-Serreau-ban, majd követi a Brecht-házaspárt Németország francia megszállási zónájába. 1958-ig színész, segédrendező és rendező a Berliner Ensemble-nál. Megrendezi a Mester Kivétel és szabály drámáját. 1950-ben közreműködik Lenz A házitanító átírásában. Megrendezi a Brecht-színre alkalmazta Anna Seghers-hangjátékot: Jeanne d’Arc 1431-es pere Rouenban. 1952-ben Brechttel átkölti Moličre Don Juanját, színre állítják Elisabeth Hauptmannal Rostockban,   Schiffbauerdamm-i Színházban a Berliner Ensemble nyitóelőadása Besson rendezésében (1954), majd a restaurációkori Farquhars Brecht-átírta Dobok és trombiták című művét állítja színpadra (1955).
1962-től a Deutsches Theater főrendezője. Nemzetközi sikerű Jevgenyij Svarc: A sárkány című mesejátékának paraboladráma színrevitele.

   
Svarc a német mesevilágból merítette színpadra politikai meséit. A sárkány hatvan éve Akimov rendezésében Leningrádban került bemutatásra. Hitlerre utal a szatíra. 1961-ben a lengyel Nowa Hutában fölfedezték benne az antisztalinista szatíra lehetőségét. S jóllehet világkörüli sikerútján értelmezték mindenféle zsarnokság elleni gúnyolódásként, legérvényesebben az ő rendezése oldotta meg a mű színrevitelét (1965). Lancelot: Eberhardt Esche, Elsa: Ursula Karusseit, A sárkány: Rolf Ludwig.
A Deutsches Theater nézőterére belépőt Chagall modorában megfestett színes előfüggöny varázsolta magához. Mesebeli virágok, gyermek-krikszkrakszok, középpontjában világos és sötét énre hasított figura, félbevágott citromgerezdek, begyükben csillagot hordozó szappanbuborékok összevisszasága. Horst Sager díszlete (és jelmezei) mintha tengeralatti moszatképződmény mesevilágát tárná fel. A tengermélyi flórát mintha ólomból öntötték volna ki. Korróziós színek fémes árnyalatai szeszélyessé dermedt alakzatokban keretezik a drámai teret.
Útvesztő nyílt a színpad közepén. Középpontjában hatalmas kémtükör mutatta a labirintusok folyosóin érkezőket színre érkezésük előtt. Balsejtelmesen fenyegető légkört árasztott a díszlet.
A polgárok német mese-biedermeier jelmezeket viseltek, hangsúlyozva, mennyire német, mennyire polgári a sárkányt tápláló társadalmi közeg.
Az első rész végén a hatalmas rézlemezekkel borított mese-könyvkapu mögül először jelent meg a háromfejű sárkány selyemszárnyakkal, roppant méretben, tüzet és kénszagú füstöt fújtatva, szemeit villogtatva.
A város szüzeinek vérét száz éve menetrendszerűen csapoló sárkányhoz alázatosan idomuló polgárokról szólt. Jevgenyij Svarc darabja az alkalmazkodás drámája. Nem a zsarnokságot, a zsarnoksággal megbékélőket ábrázolta.
Besson rendezésének legvégén, a tapsrend után, felhúzódott újra az előfüggöny, föltűnt újra a sárkány. Okádta a tüzet. Fenyegetően fölmagasodott. Jelenléte közölte: Lancelot nem győzött örökáron, a sárkány nem tűnt el végérvényesen.

Chantal Meyer-Plantureux és Besson könyve: Brecht et le Berliner Ensemble ŕ Paris (2001)

 
 
Felesége Sabine Thalbach (1932-1966) a Berliner Ensemble 1949-es Kurázsi mamájának nevezetes néma Kattrinja. 

A szecsuani jóembert meglehetősen sokan láttuk Varsóban, az 1975 júniusában a Nemzetek Színháza alkalmából. Ezio Toffalutti és Helmut Brade nagyváros-széli ipari szeméttelepen játszódott. Semmi keletieskedés, kínai mese-méz. A szereplők valamennyien maszkot viseltek. Mintha mindőjük arca különböző színű rongyokkal bekötözött lett volna. Vagyis arctalanok. Felcserélhetőek.
A Nemzeti Színház meghívta Bessont vendégrendezésre. A szerződés megköttetett. Évad elején kellett volna meglennie a bemutatónak, közbejött azonban valami akadály, Besson halasztást kért. A színház akkori igazgatója, Marton Endre, ésszerűtlenül mereven kötötte magát a kitűzött időponthoz, és arra kényszerítette Major Tamást, aki a vendégrendezés lebonyolítója volt, hogy beugrással vegye át a német rendező helyét. Major erősen szívta a fogát. Mondva, annyira meghatározta számára a darabot Besson rendezése, hogy nem jut eszébe semmi más. És megcsinálta a berlini Brecht pesti másolatát Törőcsikkel. Amikor Besson megtudta ezt, rendezett egy merőben új Szecsuani-előadást. És amikor ugyanaz év novemberében Budapestre jöttek vendégszerepelni vele, ezt a reform-Szecsuanit hozták magukkal a Nemzetibe. Besson annyira megsértődött, hogy a Volksbühnét  vendégül látó színház vezetőivel - Martonnal és Majorral - nem állt szóba, ha összetalálkozott velük az épületben: egyszerűen levegőnek nézte őket.
Brecht és Hamlet találkája várható volt. Brecht 1940-ben írt néhány "etűdöt színészek számára". Megírta "közbevetett jelenetként" a Hamlet IV. felvonásának III. képe (tehát az Angliába száműzetés) után és a IV. kép (tehát az átvonuló Fortinbras megpillantása) előtt gyakorlatul eljátszandó Kompjelenetet. A királyfi meg egy révész beszélgetéséből fény derül Dánia és Norvégia közötti halkereskedelmi viszonyokra, a béke és a háború kérdésének gazdasági okára. Itt található meg a német gondolkodó véleménye az utolsó felvonás "mészárlásáról", vagyis a tétovázás és a cselekvés hamleti dilemmájáról. "Nem a legyilkoltakkal szemben vannak aggályaink - mondja Brecht Hamletje -, hanem a gyilkosokkal szemben, s ezek az aggályok lassan a javára szólnak, a gyávasága lesz a  legfőbb erénye, gazember lenne, ha nem volna gazember, és így tovább, és legokosabb, ha lefekszünk, és alszunk, hogy ne zavarjuk a halászatot."
Ezek a szavak mottóul szolgáltak Benno Besson Hamlet-előadásához.
Dánia hercegének, Hamletnek tragikus története William Shakespeare-től. Ilyen Saxo Grammaticusra, a XIII. század elejének dán históriaírójára utaló címe volt Besson Hamletjének. A fekete télikabátszerűségben, polgári kürtőkalapban, kopott fűzős cipőben járó, nadrágtartós dán királyfi Horatio barátjával együtt tüntetően viseli a wittenbergai egyetemről származó polgári magatartását, szembefordul az idejét múlta nemesi világgal. Miért fordul szembe Hamlet a világgal? Rosszul érzi magát benne? Vagy rossznak tartja berendezkedését? Érzelmei megholt apjához, a volt királyhoz kötik, s ezért lázong? Vagy mások számára is változtatni akar "e világi üzleten"?
Besson már a legelején is  tiszteletlenül nyúl Shakespeare-hez. Magányos baka áll a színpad közepén. Francisco. Őrségben van. Megkezdődik az előadás, de még hosszú ideig nem hallani Shakespeare szövegét, amire olyan gyorsan rá szoktak gyújtani a színészek, hogy sürgetősen keresztülvergődhessenek az expozíción: jöhessen a szellemjelenés, és színre léphessen végre az este sztárja: a Hamletet alakító színész. Most csak egy katona áll éjszakai őrségben. Megroggyant, kifáradt zsoldos. Olcsó rohamsisakkal fején, nem kasírozott, forgóval ellátott, gótikus színpadi sisak. Viharvert, elkoszlott, bokáig érő, szakadozott katonaköpönyege Franciscót is, riadt és riasztó váltótársát, Bernardót is a Kurázsi mama legelején az őrmesterhez és katonájához teszi hasonlóvá. Hosszú, kivérzett háború után vagyunk. Horatio elbeszélése a politikai helyzetről már előkészített, valóságos talajon hangzik el.
Hamlet atyjának szelleme sisakosan érkezik. Nincs kísértetfény, szellemzene, misztikamutatvány. A Volksbühne színészei komoly pantomimkiképzésben részesültek. Dieter Morgannak sem esik nehezére "szellemként" járnia; kissé csúsztatott talpon, alig észrevehető finomsággal lebegtetni testét, mintha a többiekétől elütő gravitációs térben közlekedne. Ez nem tekintélyes szellem. Sisakrostélya plattyanva csapódik orrára. Régiesen deklamál. Van benne valami, ami miatt Hamlet joggal gúnyolhatja "fickónak". Nem vonzó és nem rokonszenves a halott király. Annál inkább a "vérnősző" ábrázolásokhoz képest a trónbitorló Claudius. Akit ugyancsak Dieter Morgan játszik. A régi királyt és az újat ugyanaz a színész játssza. Besson így fejezi ki: csak az uralkodó személye változott, de nem az uralkodás lényege. Rossz király helyébe másik rossz került. Az öreg szakállas uralkodót fiatal, csupaszarcú váltotta föl. A világ ugyanolyan maradt, mint annak előtte. Bár Hamlet elfogult apja javára - ez nem változtat Dánia és a világ helyzetén. Ha meggondoljuk: a trónbitorlás sem teszi megkülönböztethetővé Hamlet-papát Claudiustól, hiszen az öreg király sem volt tiszta kezű, vétlen uralkodó.
Ki változtathat a kifordult világ sorsán? Fortinbras, az ifjú norvég? Amikor a lengyel hadba menő serege élén meglátjuk, meghökkenten vesszük észre: az ifjú Fortinbras tízéves-forma kölyök, fölékesített sisakforgóval és aranyosan csillogó vérttel. Protokolláris hangon sorolja szentenciáit, miközben testével hintázik, mint bebiflázott leckét fölmondó diák. Ez a kölykőc-király érkezik be a halottakkal teli fináléhoz, biztosítani minket arról, Hamlet - "ha megéri" - jó király lehetett volna. A zöldfülű kisfiú szavai oly nyomatéknélküliek és hiteltelenek, korántsem bízhatunk kijelentése igazában. E kisfiú-Fortinbras, akár a Koldusopera királyi lovas hírnöke, leleplezi a kényelemszeretően restek nyárspolgári boldog- végvárók ábrándosságát. Az ifjú finálé-hős megparancsolja "Négy százados / Emelje Hamletet, mint katonát, / A ravatalra". Négyen nyúlnak hóna alá a négy színpadi holttestnek. Szembefordítják a tetemeket a nézőtérrel. Lecsüngő karral áll Hamlet, Gertrud, Claudius, Laertes. Négy megmérgezett, történelmi balek. Négy peches áldozat. Értelmetlenül hullottak el. Anélkül, hogy életükkel-halálukkal bármit változtattak volna a világon, és értelmesebbé lett volna az élet. Brecht mindezt így foglalja össze: Így hát, gondosan felhasználva más trombiták véletlen szavát / mohón folytatva ismeretlen mészárlók csatakiáltását, / mészárol tovább, s hála az ilyen véletleneknek, végre / megszabadul oly emberi és értelmes gátlásaitól, / s egyetlen, iszonyatos ámokfutásban / lemészárolja a királyt, anyját és önmagát. / Ezzel igazolva utóda szavait: / Ha megérte volna az időt, bizonyára / nagy király lett volna.
Hamlet tehát Besson rendezésében szembesül az aznapi világgal. Nem a magánbú hercegének szemszögéből pillantottunk a darab szereplőire, herceg is visszaszorul túlnagyítottságából, csupán egy a társadalom alakjai közül.
Benno Besson Hamletje lemondott a múzeumi teremőrzés tisztjéről. 1977-es módra, berlini Hamletet mutatott, nem pedig a polgári színházak Hamlet-örökségét pátyolgatta. Shakespeare-ibben shakespeare-i sok hívségesen hív Shakespeare-előadásnál. Pontos szövegolvasás, körültekintő elemzés és a szöveget mindig drámai helyzetben megjelenítő eljárás, a dialektika (tehát a humor) alkalmazásának eredményeként. A szellem megjelenésének misztikus pátoszát már Shakespeare is elvágja: hercege előrántja noteszét, emlékezetébe írandó a jelenés szavait. Besson Hamletje stréber buzgalommal írja még az Ágyő, ágyő, ágyő búcsúzkodást is. A polgári műveltségű Horatio, aki "tud latinul", a plebejus őrségnek lefordítja németre a közhiedelem szerint latinul beszélő szellem Hic et ubique-jét. Manfred Karge húsosan pufók Hamlet. Arcát vörös és fehér festékkel bohócira mázolta, bal lábán nem cipőt, hanem reá nem illő, fityegő harisnyát viselt.
Nem őrült: környezetének bohóckodik. Még a Lenni vagy nem lenni kezdetű monológ is komikus hangsúlyokat kapott. Miután jobboldalt Polonius és leánya nyíltan kémkednek a királyfi után, a meztelen felsőtestű Hamlet kardját hegyével fölfelé a padlóba erősíti, mellel beledől a kardba, pojácai kijátszással mímeli a halálról elmélkedést, hogy majd a monológ közepe táján, amikor a közönség már meghökkenten nevet, ismét más látószöget kapjon, mert Karge hirtelen komolyba csap át, megfogja a lét- és nemlét kérdésének súlya, igazra vált át. Megjőve a tengeri útról, a szöveg szerint meztelenül szabadultan, szennyes vitorlavászon tengerészköpeny borítja csak pucér testét. Beugorva Ophelia sírjába ("Ennél krokodilt?"), ledobja magáról a köpenyt. Csupán mocskos kis ágyékkötő van rajta. Az udvar megbotránkozására vademberien, négykézláb hagyja el a színpadot. Besson itt egyetért Brecht fölfogásával, miszerint Hamlet már elvesztette a kritikai kétkedés képességét, a józan megítélés tudását. Átment vademberien szenvedélyes tévcselekvőbe. A következő jelenetben csupa-zsabó, csupa-fodorudvaronci ingben jön vissza, hiszen az establishmenthez tartozik. Ficsúrisága mellett Osrick igazán diszkrét megjelenésű.
Tagadhatatlan van ebben a megvalósításban valami parodisztikus, mintha Bessonra hatott volna a bochumi, majd hamburgi zabolátlan rendező, Peter Zadek, Shakespeare-rázó botrányrendezéseinek eszköztára. Besson mégis a gondolatot, nem pedig az újító ötletet tekinti elsődlegesnek. Gondolkodjék a néző a Hamlet közben (és után) saját magáról, a világról, és föladatáról a világban. Gondolkodjék a művészetről. Ne fogadja el gépies magától értetődöttséggel értéknek azt, amit a tankönyvek kínálnak neki. Egyszersmind azt is jelenti: ne fogadjon el semmi készen kínáltat. Vizsgálja meg saját maga használhatóságát. Kételkedje elő a világot.
Mintha láthatatlan zenei előírásként viselné magán az előadás Brechtnek a Dobszó az éjszakábanhoz készült kiáltványszerű fölszólítását: Ne guvasszátok olyan romantikusan a szemeteket!
Közös lányuk Katharina Thalbach színész és rendező. Második felesége (1969-től 1995-ig, válásukig) a Pesten is megcsudált Szecsuani Sen Te/Sui Ta-ja, Ursula Karusseit (1939).

 
Közös fiúk, Pierre Besson (1967) tízévesen a Luxenburger Platzon álló Volksbühne színpadán játszik apja intendánssága védelmében. Ő a Hamlet végét lezáró Fortinbras csipogó fiúhangon az új politikai rendszert bejelentő gyermekkirály (1977).

 

Elvégezte az NDK-ban az Ernst Busch színiiskolát. Benno Besson 1974-től a Volksbühne intendánsa, de 1976-ban megütközik a kulturális vezetéssel Heiner Müller darabjainak betiltása miatt. Elhagyja az NDK-t családjával együtt. Szabad rendezőként működik Ausztriában megrendezve Heiner Müllerrel elkészített Don Juan német változatát (Burgtheater, 1986), Svájcban, Franciaországban és a Nyugat-berlini Schiller Színházban. 1982-1989 a genfi Comédie vezetője, kétnyelvű (német-francia) előadásokat hoz létre. 1995-től a zürichi Schauspielhausban rendez.

  Szülővárosában, Yverdonban megnyílik a Théâtre Benno Besson az 1898-ban barokk modorban megépült Casino centenáriumára átépített báltermében.

Utolsó rendezései: Carlo Gozzi: Szarvaskirály, Brecht A vágóhidak Szent Johannája (Zürich, 1998), Kaukázusi krétakör, Moličre: Don Juan (Helsinki, 2000), Mozart Varázsfuvola (Párizs, 2000), Victor Hugo: A varázstoll (2002).

szerző: MGP