Samesz a Művész Színházban

Már a cím is magyarázatra szorul. Mit keres a samesz a színházban? A talányra fény derül az Ami a naplóból kimaradt... címû interjúban, melyet a kötet szerkesztõje, Lõkös Ildikó készített a szerzõvel: “A samesz eredeti jelentésében a zsidó egyház templomszolgája, de a színházi világban akkor ez bevett elnevezése volt a gyakorlat- és tapasztalatszerzés céljából önként, fizetés nélkül dolgozó személynek."

Máté Lajos rendező, a néhai amatőr színjátszómozgalom vezető személyisége szerencsés csillagzat alatt született, hiszen Várkonyi Zoltán legendás Művész Színházában tölthette sameszéveit. A próbákon vihette a feketét; tüzet adhatott az igazgatónak, s buzgón jegyezte a rendezői instrukciókat. Este otthon pedig színházi naplót írt, melyet most közreadott. Merész vállalkozás volt ezzel az írásművel előállni, hiszen nem tartalmaz pletykákat, s anekdotákat is alig. A(z) (olvasó)közönség pedig - legalább is eddig - úgy vélte, hogy a színházi könyvnek kötelező tartozéka mindkettő. Máté Lajos azonban olyan meglepetéssel szolgált, melyre Déryné vallomásai óta alig akad példa a hazai színházi irodalomban: nevén nevezi könyvének minden szereplőjét, utólag nem toldott a szövegbe, s nem húzott ki semmit. Nem magyarázkodott s nem írt lapalji jegyzeteket. Azzal a gesztussal, hogy közkinccsé tette az 1948-tól 1951-ig tartó korszak hiteles dokumentumát: az új világrenddel és a színházi szakmával ismerkedő, gondolkodó ifjú feljegyzéseit - megfricskázta azokat, akik szépítgetni akarják múltjukat, a múltat.

Elsősorban művelődéstörténeti érdekessége van a fiatal Máté Lajos mondatainak. Divatos ma “privát" történelemről beszélni - ez a munka privát (és szubjektív) színház-, film- és irodalomtörténet. A Művész Színház történetének fontos forrása lett, melyet felhasználva átalakulnak az intézményről szóló summázatok. Biztosan nem az volt a közreadók szándéka, hogy a kulisszák mögé pillantva lerombolják Várkonyi Zoltán korszakos jelentőségű színházi műhelyének mítoszát; a díjazás nélkül alkalmazott samesz szemével nézve azonban az ismert tények közül jó néhány más hangsúlyt kapott. S Máté Lajosnak a színház államosításakor írt nekrológja is időtálló:

“A Művész Színház született: 1945. április 1-jén, meghalt: 1949. június 29-én. Az első két év bizonytalansága után az 1947/48-as (Bűn és bűnhődés, Hedda Gabler, Mélyek a gyökerek, Kis rókák) és az 1848/49-es (Édes fiaim, Cander család) évadban szépen fejlődött. Jelentős színház volt, az őt ért támadások is ezt bizonyítják. (...) Itt fedezték fel és ugratták ki Darvas Ivánt, Lorán Lenkét. Itt futott be Fónay Márta. Végezetül: jól éreztem itt magam."

Máté Lajos jobbára a próbafolyamatokat rögzítette naplójában; kizárólag azokról az előkészületekről írt részletesen melyeknek maga is részes volt. Közhely, hogy színházi műhelymunkáról lehetetlen írni, hiszen senki sem tudja szavakkal jellemezni a színészi játékot; s ha szavakba is foglalja, az olvasó aligha tudja pontosan elképzelni, milyen lehetett valójában. Ezzel a nehézséggel a fiatal Máté Lajos sem tudott megbirkózni, ezért világmegváltó tervei, az ideális színházról vallott elképzelései mellett sommás ítéletek olvashatók. Talán csak a szakmabeliek értik a színészek jellemzését és az alakítások jelzőit: “elsőrangú", “operettes", “teljes egészében hibátlan", “nevetséges sablon", “kicsit színtelen".

Annál izgalmasabb viszont Máté Lajos nyugtalansága, mellyel az ifjú tehetségeket kutatta - elutasítva a korábbi korszak színészidoljait:

“1948. december 27. Tegnap délelőtt 10 órakor matinén láttam a Szentivánéji álmot a Nemzeti Színházban, melynek májusban volt a premierje. (...) Az előadás látványos pontja: az egyetlen, nagy Bajor Gizi volt. Szépen és graciőzen elaffektálta szerepét. Nemigen gondolt avval, hogy érteni is lehessen a nézőtéren. Amit csinált, már nem is rutin volt, de majmoskodás. Nem kár érte, hogy nemigen játszik már."

A vezető művészek közül Ajtay Andorról gyakrabban esett szó, hiszen a neves színész ekkor Várkonyinál játszott. Máté Lajos többször megjegyezte, hogy a “sztár" modoros. A próbákról készített gyorsjelentésekben egyébként gyakran és gyorsan változtak a színészi alakításokat értelmező jegyzetek. A próbákon általában direkt rendezői instrukciók nélkül is magukra találtak a művészek, s a premieren majdnem mindenki elfogadhatóan formálta meg szerepét. Ajtay azonban hullámzó teljesítményt nyújtott. Máté Lajos ezt jegyezte fel Illés Endre Hazugok című művének bemutatója után:

“Ajtay pedig Ajtay! Csak valaki már megmondaná neki, újság leírná, hogy ő azok közt van, akiknek előbb-utóbb el kell tűnniük a színpadról."

Máté Lajos a Művész Színházban Apáthi Imre színész és rendező munkamódszerét ismerte meg a legjobban; később a Nemzeti Színházban Major Tamás, Gellért Endre és Marton Endre mellett is sameszkodott. Észrevételeiből minden eddig felvázolt, sokszor ideális képnél megfoghatóbbá válik a rendező munkája. Gyakorta csak naiv csodálkozással szólt a rendezők felkészületlenségéről, s igyekezett rögtön felmentést is találni; többször azonban képes volt hitelesen összefoglalni a rendező munkamódszerét, jellemét, a színházi hierarchiában elfoglalt helyét. Major Tamásról aligha született ennél élesebb rendezői portré:

“1950. január 11. A tegnapi és a mai próbán is (...) egyre jobban kibontakozott előttem Major rendezői módszere. Szerepe a színészi fantázia megmozgatására és a színpadkép felrakására szorítkozik. Sohasem akar előjátszani, és nem követeli ugyanazt a színésztől, amit ő csinál, csak persze magát a mozgást. Őt figyelve lehet látni, hogy valóban probléma a ťrendező-diktátorŤ kérdés. Apáthi mintha kicsit az lett volna. A darab fő vonaláról, a kihangsúlyozandó gondolatról van elképzelése, de hogy ezt a színész hogy hozza ki, arról nincs merev terve. Ilyenkor a háttérbe vonul, megvárja a színész ťihletétŤ és amennyire lehet, idomul a színészhez, illetve indirekt módszerekkel használja fel mégis a darab céljaira."

Máté Lajos könyve nem egyszerűen a Művész Színház szubjektív próbanaplója. A rendezőnek, dramaturgnak, színháztörténésznek készülő ifjú ugyanis mindent feljegyzett, amit fontosnak tartott. Beszámolt a frissen vetített filmekről, rendszerezte színházi élményeit, reflektált az irodalmi élet eseményeire. Érdekes, hogy a színházi munkával párhuzamosan megkezdett, majd félbeszakított egyetemi tanulmányairól kevesebbet szólt, míg a Színművészeti Főiskola és az Országos Színészegyesület Színészképző Iskolájának ügyeit magáénak érezte.

A színháztörténet-írás gyakran fogja idézni Máté Lajos könyvét, de valószínű, hogy érdemes történészeknek és szociológusoknak is kézbe venni. A már említett interjúban Máté Lajos maga adott kulcsot ifjúkori viselkedéséhez, gondolkodásához:

“Amikor apámmal megláttuk a leventéket sorozó utcai plakátot, összenéztünk, és mindketten tudtuk, hogy én nem fogok bevonulni. (...) Az én kvázi antináciságom ilyen dolgokból következett. Amit én aztán hülyén továbbgondoltam, s 45 után azt hittem, hogy ez a baloldaliság. Ahogyan ezt egy 18 éves gyerek elképzeli! Én ezt akkor a magam módján következetesen végiggondoltam, és elfogadtam azokat az ideológiai tételeket, amelyek akkor hatottak. A napló szempontjából ez nagyon fontos. Hogy milyen volt a kor. És hogy milyen voltam én. Én a szocialista realizmust, mint követelményt elfogadtam. Igaz, hogy én ezt a Művész Színházban láttam meg, holott ott egyáltalán semmi sem volt se szocialista, se realista, mert az egy polgári színház volt." (Criticai Lapok Alapítvány)

szerző: GAJDÓ TAMÁS

forrás: KRITIKA, 2006 február