Lőrincz Ágnes és Tompa Gábor

A Hét színházi kritikákról, színházi sajtóról szóló interjúsorozatának harmadik, egyben  utolsó részében a Lõrincz Ágnes színésznõvel, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának leköszönõ igazgatójával és a Tompa Gábor rendezõvel, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójával készített interjúk kivonatát olvashatják.

Lőrincz Ágnes színésznő,
a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának leköszönő igazgatója


A színész elsősorban a szaktudást várja el a kritikustól: legyen a véleménye mögött jól megalapozott, megfellebbezhetetlen szaktudás. Teljesen objektív nyilván nem lehet, mert a műalkotásnak az a természete, hogy kinek tetszik, kinek nem. De ha nem is tetszik, akkor is kell, hogy legyen egy megcáfolhatatlan előadás-elemzés a véleménynyilvánítás mögött. Vannak még olyan öreg nagyjaink, akiktől a ledorongolást is el lehet fogadni, mert olyan tudással szólal meg, ami segíti a színész munkáját. A színésznek az lenne nagyon fontos, hogy a kritikából kapott visszajelzés segítse a munkáját, akkor is, ha az első reakciója olvasáskor a felháborodás a bírálaton, vagy a megnyugvás a dicséret következtében. Persze a színésznek is meg kell tanulnia kritikát olvasni - ha van egyáltalán kritika. Hogy a most jelentkező fiatal erdélyi kritikusok mennyire írnak jól, úgy érzem, nem vagyok kompetens eldönteni. Azt a fórumot kellene megtalálni, kitalálni, ami segíti őket a tanulásban, hiszen minden szakember kezdő még az induláskor.
Egy olyan városban, mint Szatmárnémeti, nem sokan foglalkoznak színházkritikával. Egy újságíró ír rendszeresen színházról a helyi lapban, és az ő célja többnyire a közönség becsalogatása, a véleményét tehát krónikába fogalmazza. Helyi napilapban talán nincs is szükség ennél többre, bár szerintem a közönség is igényli néha a szakmabeli véleményt. Szaklapban viszont elvárható, hogy abszolút szaktudáson alapuló elemzés jelenjen meg.
A Harag György Társulat előadásairól alig jelenik meg írás. Turnézni keveset tudunk. Ezért ahhoz kellene megteremteni a feltételeket, hogy a kritikusok utazni tudjanak. Például a színházak és a lapok összefoghatnának ennek érdekében. Színházak és sajtó között jelenleg alig van kapcsolat, az a jelenség szinte teljesen megszűnt, hogy a bemutatókon rendszeresen több fontos kritikus jelen legyen. A fiatal, érdeklődő kritikusok többnyire helyhez vannak kötve a lap székhelye miatt, amelynél dolgoznak. Nagyon jó, hogy a magyarországi szaklapok kérnek tőlük írást, de ezek ritkán jutnak el a színház tulajdonképpeni nézőihez, ezért lehetne talán, hogy a szaklapban megjelent írást átvegye a helyi lap is. Erdélyben nincs kimondott színházi profilú lap, viszont hetilapokban, heti mellékletekben jelennek meg nagyobb lélegzetű írások. Nekem nagyon fontos volna azt is tudnom, hogy a román kritikusok, az ő egészen másféle színházszemléletük szerint hol tartok.
Nem mondhatom, hogy e problémák megoldására nincs szándék, hiszen ez a mostani tanakodás is már egy szándékmegfogalmazás. A szatmári színház hat éve kitalálta, hogy a Drámaírói Fórumhoz hasonlóan jöjjön létre a Kritikusok Fóruma is: hívjunk meg fiatal tollforgatókat, hogy írjanak az előadásainkról, és ezek az írások versenyezzenek egymással. Végül 2001-ben a Csíki Játékszín volt a gazdája ennek a rendezvénynek, amely, azt gondolom, nagyon jó eredményeket hozott. Hogy érdemes-e rendszeressé tenni, azt nem tudom, mert egy újabb kicsi fesztivált jelentene, holott már van egy Kollokvium, van egy kisvárdai fesztivál, és ezeken az összejöveteleken van alkalom arra, hogy elméleti és gyakorlati szakemberek összeüljenek. Szerintem túl nagy luxus volna mindenféle kicsi fesztiválokat szervezni, és nem kihasználni, hogy adott ez a két fórum, amelyhez csatlakozni lehet.


Tompa Gábor rendező
a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója


Nem szeretném, ha bombasztikus kijelentésnek hatna az, hogy nekem rossz a véleményem a magyar kritikáról és színjátszásról általában. Ezért abból a kérdésből indulok ki, hogy mi a színikritika, kell-e a színikritika? Az én válaszom az, hogy feltétlenül kell. Csak a kritikai tudat képes felidézni a mulandó színházi tettet. Ez egy gyönyörű és fontos szerep. A módja már bonyolultabb, összetettebb kérdés. Bukott színházigazgatóknak, félresikerült színészeknek nehezebb kritikát írni azzal a hozzáállással, hogy ha nem sikerült a színpadon alkotni, akkor kritikus leszek. A kritika szerintem ugyanúgy hivatás, és egyfajta rátermettséget követel.
Minden műkritikának abból kell kiindulnia, hogy felismerje, megismerje, megértse az illető művészet specifikumát, a természetrajzát, a maga sajátos nyelvét. Soha nem zárhatja ki a műbíráló mint befogadó személyes élményét sem. A személyes élmény, a mű közvetlen hatása őrá mint nézőre nagyon fontos, egyik eleme a későbbi műbírálatnak. Ezt semmiképpen nem szabad a kritikusnak figyelmen kívül hagynia, de ez egy nagyon kényes dolog. Mindig a tárgyról kell beszélnie, nem a saját elvárásait kérni számon az előadáson. Olyan szubjektivitásra van szükség, amelyből ki kell zárni az előítéleteket. Aki ezt meg tudja tenni, és nem prekoncepcióval ül be az előadásra, abban megvan az a nyitottság, hogy egyszerű nézőként nézze az előadást. A színházi előadás nagyrészt erre a közvetlen hatásmechanizmusra épül, és ez alól nem szabad a kritikusnak sem kivonni magát.
A kritikusnak nagyon sok mindent kell ugyanúgy tudnia, mint a színházi alkotónak. Be kell tudnia tekinteni az alkotás folyamatába is, de igazán magát a művet kell megértenie. Méghozzá belülről, magának a műnek a szerkezeti felépítéséből. Rá kell hangolódnia az illető alkotó-alkotók gondolatvilágára, eszmevilágára, stílusvilágára, személyiségére. Ezért nagyon fontos a műbírálatban is, mint az irodalomban - mert a műbírálat is végső soron egy irodalmi forma - a mondatok pontossága és tisztasága. Az irodalomhoz képest a plusz feladat a felidéző-szerep. Erre nincs recept, de biztos, hogy a kritikából ízelítőt kell kapnom az előadás hangulatából, a tárgyi és képi világából, tehát a leíró rész keveredik az elemzővel, felidézővel. Valami nagyon furcsa keveréke ezeknek a színikritika, amely olykor akár a költészettel is határos, hiszen vannak olyan egészen kiváló színházesszék is, amelyek költői szférában lebegnek. Egyike azoknak a kiadványoknak a világon, amelyek az előadás konzerválását a kritikai tudatban nagyszerűen műveli, a Les voies de la création théatrale (A színházi alkotás útjai), amelyet többek között Odette Aslan, Denis Bablet és Georges Banu indítványoztak, és amely huszonnégy köteten át tanulmányszerűen tárgyalja a huszadik század nagy előadásait, Mejerhold előadásaiig is visszanyúlva. Természetes, hogy ilyen igényű és terjedelmű írást napilapban, de még színházi folyóiratban sem lehet közölni.
A magyar nyelvű színikritikában még mindig gyakori az impresszionista színikritika. Ha ezekből kisajtolnánk az ott felsorolt művészek nevét, nagyon hasonlítanának egymáshoz az írások, mert tele vannak közhelyekkel. A ló másik oldala, hogy vannak igencsak nagy ál-igényekkel megszerkesztett magyar színházi lapok, amelyek hihetetlenül üresek, és hosszas tanulmányokat szentelnek irtózatosan silány színházi jelenségeknek . Néha olvastam olyan esszéket előadásokról, amelyek egyfelől rendkívül hermetikusak és fogalmilag vagy a felidézés tekintetében homályosak meg zavarosak, másfelől tíz-tizenöt oldalakat szánnak olyan előadásokra, amelyeket ha utána megnéz az ember, elképesztően nem léteznek.
A színház megközelítésében, bármilyen minőségben tesszük azt, nagyon fontos a szeretet. Szeretet nélkül a színház megközelíthetetlen. Szeretet nélkül bírálni nem lehet. Ha modellként a krisztusi magatartást vesszük: Krisztus a hozzá legközelebb álló embereket bírálta a legkeményebben, de a bírálata szeretetből, aggodalomból, odafigyelésből, jobbító szándékból fakadt, és ezt lehet a leginkább elfogadni. A színház a másik személynek az elismerése, elfogadása. Ha nincs ez a szeretet, borzalmasan zavaros dolgok születnek. Megszületnek az ún. érdekszövetségek, klikkek, és ezeknek általában egyfajta felületesség, felkészületlenség, hanyagság, könnyelműség is a gyökere. Az a színikritika, amelyből kivonul a szeretet, elveszti hitelét, és azon kevesek is, akik olvasnák a szaklapokat - mert sajnos nem lehetnek illúzióink arról, hogy a színházi iránt érdeklődő embereknek több mint 5 százaléka olvasná a szaklapokat - vagy többé egyáltalán nem olvassák, vagy úgy olvassák, hogy megkettőződik az előítélet: előre tudják, kitől mire számíthatnak.
Impresszionista kritikát találunk például a Guardian-ban is, de azokban van értékítélet. Azok a lapok, amelyek a kritika alapján tájékozódó olvasónak szólnak, írnak értékítéletet. Ez az, amit a magyar kritika kerülget. Nem annyira amikor egyértelműen rossz előadásról van szó, hanem amikor remekművekkel áll szemben, mert azokat nem tudja megközelíteni. Értékrendet kell valamilyen módon felállítani. Ebben a világban, amelyben annyi szemét lát napvilágot, amelyben az elmélyültség, felkészültség többé nem követelmény, a kritika nagyon fontos lehet mint iránytű az értékrend megtartásában.
Ha a színjátszás gazdag és sokféle, a kritikának nagyobb a horizontja. A román, vagy a lengyel színjátszás nagy korszakában a színikritika bábáskodott bizonyos előadások megszületésénél, felkészülten próbálta értelmezni azokat. Magyarországon ha született egy jó előadás, az is inkább realista-naturalista stílusú volt, ezért a magyar kritika többnyire érthetetlenül áll a nem-realista előadásokkal szemben. Olyan elvontsággal próbálja leírni mindazt, ami nem realista, hogy az valahogy konfúzzá válik, és elveszíti a kapcsolatot a művel. Két stílus létezik a magyar színikritika szerint, a realista és a stilizált játékmód. Azt nevezik stilizáltnak, amit nem értenek, vagy nem realistának gondolnak. "Elemelt" - szokták még mondani, ami szerintem inkább "lopott"-at jelent... Ezek nyelvileg nagyon gyatra kifejezések. Itt térek vissza ahhoz, hogy a színikritikusnak nagyon kell tudnia bánni a nyelvvel. Nézzük meg Georges Banu Színházunk, a Cseresznyéskert című könyvét: egyfajta könnyedség, hihetetlen stílusérzék van benne. A magyar nyelvterületen dolgozó színikritikusok java, tisztelet a kivételnek, nem tud magyarul, nem uralja a nyelvet, és ezért nem tudja megfogni, leírni, körüljárni, értelmezni a jelenséget, közvetíteni a gondolatait, ha vannak. Látom, hogy nyakra-főre jelennek meg olyan emberek, akik öt mondatot nem tudnak megfogalmazni. Írni kell, de az nem történhet meg, hogy mindenki írhat. Meggyőződésem,hogy magas színvonalú iskolát kellene teremteni. Kritikusi iskola is kell. Nem sok olyan tanár van jelenleg, akitől lehet tanulni, de nem szabad lemondani az iskola gondolatáról. Az nem megoldás, hogy a két-három magyar nyelvű egyetemről tíz év múlva száz teatrológus kerül ki. A "szalagrendszer" nem azonos a komoly,magas szintű iskolával.
2004-ben a Jacques vagy a behódolás-sal vettünk részt a POSZT-on. Ezt követően egy magyarországi színikritikussal, Tompa Andreával való levelezésemben azt a kérdést kaptam, hogy elégedetlen vagyok-e az előadásaim magyarországi fogadtatásával? Azt válaszoltam, hogy iktassuk ki az én személyemet, hisz nem az én előadásaimról van szó,hanem arról, hogy a világ bármely jelentős előadásának a fogadtatása más Magyarországon, mint bárhol másutt a világon. El kell jutni Magyarországra, hogy egyfajta fordított esztétikai lábvízben mosdassák meg az előadásokat, nem beszélve arról, hogy megfigyelhető egyfajta ex cathedra magatartás, "tanárbácsiskodás", kioktatás az ún. szakmai beszélgetéseken olyanok részéről, akik esetenként nem járták ki azt az iskolát sem, amit az érintett alkotók. Pécsett elmondtam, hogy egy héttel korábban Szebenben olyan kritikusok, mint Banu, Michael Billington, Ian Herbert és mások méltatták és bírálták az előadást - tehát tévedés ne essék, ott is bírálták az előadást, de értelmesen,a tárgyról szólva,arról beszélve,amit láttak. Olyan előadásról van szó, amit én sem tartok a legjobbnak.  Magyarországon a világ bármely pontjáról érkező jelentős rendező többnyire megbukik. Nemcsak úgy bukik meg, hogy nem tud szót érteni a színészekkel, hanem a fogadtatás szintjén is. Harag, Mugur, Ljubimov megbukott, Vasziljevről le tudták írni, hogy dilettáns. Nagy nevekről van szó! Purcărete, ha másutt csinálja a Troilus és Cressidát, bizonyára brilliáns előadás lesz. Sokszor mondtam már, hogy én ezt a jelenséget Teatrianon-nak nevezném, aminek megvan  a kisugárzása a határon túlra is.
Nemrég a Tanítványokkal jártunk Budapesten, ahol két előadást tartottunk, az első nagyon gyengén ment, azt hiszem, hogy az összes előadásból a leggyengébb volt. Ez a téves, túlságosan könnyelmű előkészületnek, bemelegítőnek, a figyelem szétesésének volt az eredménye, amitől felismerhetetlen volt az előadás. Aki arról írt, nem is írhatott mást, mint azt, hogy nem eléggé tiszták a helyzetek, nem eléggé erősek bizonyos színészi alakítások. Erről az előadásról írt egy kritikus, és az általa írottaknak a nyolcvan százalékával én egyet is értek. De ugyanebben a kritikában olvasok egy mondatot, ami meghökkent: azért nem jutottak célba a színészi-rendezői-írói szándékok, mert a teatralitás egy kerülőút. Ez meghökkentett. A teatralitás kerülőút? Akkor a zenében az összhang,a harmóniatan, a festészetben a képszerkesztés,az arányok,a perspektíva,az ecsetvonás maga, a szobrászatban a faragás,az irodalomban a nyelv mind kerülőút? Ha minden művészetben maga a művészet sajátossága a kerülőút. És bár az egyik legfelkészültebbnek tartott kritikusról van szó, csak tátott szájjal állok az írása előtt,mint az Elveszett levél Részeg Polgára,vele együtt kapkodván a levegőt: Ne őjítsen meg Mélyen Tisztelt, mert szédülök!
Ott van a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja. Nem vitatom el annak a létjogosultságát, hogy Kisvárdán, mint bármelyik városban a világon legyen egy fesztivál. Az viszont hatalmas tévedés, hogy egyesek áhítattal fordulnak felé, gondolván, hogy ott valamilyen érvényes ítélet hangzik majd el azt illetően, hogy hol tart a határon túli magyar színjátszás. Hiszen akkora szamárságok hangzanak ott el a zsűri és a kritika részéről amire ismételten egy évet kell várni! Egy kritikus, dramaturg, zsűritag szerint például a Măniuţiu rendezte Woyzeckkel az a baj, hogy nem Büchner Woyzeckje. Én azt mondtam erre, hogy akkor kérlek, fogalmazd meg a második mondatát ennek a kijelentésnek. Vagy megfogalmazod, és leírod a receptet, hogy mindenkinek hogyan kell rendezni ezt a darabot, vagy visszavonod. Mert a legabszurdabb pont a Büchner Woyzeckjéről kijelenti ezt, hiszen e mű esetében még a jelenetek eredeti,pontos sorrendjét sem tudhatjuk! Ráadásul az előadásban elhangzó szöveg valóban a Büchneré, csak húzások voltak benne, hozzáadások nem. Vagy pedig egy másik magyar kritikus, olyan akit Lucian Pintilie manikűröslánynak szokott nevezni, azt írja le a Médeia-körök kapcsán, hogy "én nem éreztem semmit". Én meg ilyenkor azt szoktam mondani, hogy biztosan otthon felejtette a vibrátorát. Mit kellene éreznie? Ezek olyan szakmaitlan, hanyag és felületes, frusztráltságból fakadó vélemények, amelyeknek semmi köze nincs a színházhoz.
Nyilván, hogy nem lehet minden műalkotás jelentős mű, és azt is ki kell mondani, és amellett is érvelni kell, ha nem az. Mindezen túl minden műbírálatban amúgy is jelen van a szubjektivitás: nem tudunk elszakadni a saját egyéniségünktől, felkészültségünktől, tudásunktól, műveltségünktől, tehetségünktől, ízlésünktől. Mondok egy példát: nagyon kevés olyan kritikust látok, aki beül egy-egy színház próbáira, aki kíváncsi lenne arra,hogyan születik meg egy előadás, melyek az eredeti  elképzelések. Aki nem úgy ül be, mint  munkatárs, hanem mint független színházszerető-értő tollforgató, aki valóban a színház születésére kíváncsi, és az egész színjátszásnak ilyen módon a pulzusán tartja a kezét. Vagy aki többször megnéz egy színházi előadást, mert tudja, hogy az előadás egy változó, fejlődő,állandó mozgásban levő alkotás. Érdekes tetten érni, hogyan fejlődik egy előadás a bemutatótól, amely formájában ugyan kész, de még nem érett be - ebben közrejátszik az a természetes lámpaláz is, amellyel a színészek az első előadást játsszák. Vagy hogyan esik szét az egész,és hogyan lehetséges ez. Ezek mind természetes dolgok, hiszen a színházban a kifejezőeszközök is eleven szervezetből vannak. Persze, hogy  a napilapok azonnali reagálása is fontos lehet,hogy felhívja egy-egy produkcióra a figyelmet. De mennyivel szervesebb lehetne mindez,ha a kritikának több fogalma lenne az egész alkotófolyamatról...
Magyarországon azt látom, hogy minden leosztás szerint működik, és tudni vélem, hogy melyik színház melyik előadásáról ki mit ír. Van olyan jelentős színikritikus, aki egy évben egyszer leírja, hogy a magyar színjátszás nem létezik, rossz, és utána egy éven keresztül visszavonja ezt. Olyat is láttam, ugyancsak a POSZT-on, hogy egy olyan előadásról beszél valaki, amelynek sem a szerzőjét, sem a rendezést, sem az előadást, sem a szöveget nem szereti, mégis megnézi kétszer, és vállalja, hogy beszél róla. Hát ilyet én nem tennék semmiért soha, mert felfordulna a gyomrom. És van egyfajta kinyilvánított színházgyűlölet is, ezt is megértem, mert meg lehet csömörölni a színháztól, amikor annyi a rossz előadás. Viszont akkor egy Színházi Mizantropológiai Intézet még mindig egészségesebb,mint a fizetett színházgyűlölet. Arra már nem térek ki, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház elleni, elsősorban politikai színezetű, jobboldalról fújó viharokba is bekapcsolódtak úgynevezett színikritikusok, inkább színházgyalázók,akiktől hosszú évtizedeken át rettegtek a színészek és lesték,hogy mit írnak róluk. Pedig maga művelet egyszerű. Ha az embernek van íráskészsége, akkor a toll szalad, és ha epét teszünk a töltőtollba, akkor az ömlik a lapokra is. Ezért nagyon fontos az írásban az erkölcsi,etikai hozzáállás.
Az erdélyi "kritikusok" zöme soha nem vett tudomást arról, hogy mi történik a világ- vagy más kultúrák színházaiban. Ezt szokták köldöknézésnek nevezni. A vajdasági kritikusnak ki kell használnia, hogy ott a szerb színjátszás, az erdélyinek, hogy ott a román stb. Szerencsés az a kulturális interferencia, ami a határon túli magyarságnak megadatott. Ezért volt fantasztikus az, hogy Kacsir Mária nagy tudással, elegáns műveltséggel, szeretettel, nagy odafigyeléssel számolt be a bukaresti előadásokról. Visszaemlékszem arra, hogy annak idején a főiskolán nem utazhattunk egyáltalán sehová, de kívülről ismertünk olyan előadásokat, amelyeket nem is láttunk: külföldi előadásokat, a múlt nagy előadásait, amelyeket nem élhettünk meg. Sokszor azokkal a tanárainkkal meséltettük el, akik látták, vagy fellapoztuk A színházi alkotás útjait... Andrei Şerban amerikai Trilógiáját például egy becsempészett magnószalagról hallgattuk meg.
Az erdélyi magyar kritika kezd differenciálódni a magyarországitól, és ez egy jó jel. Látom, hogy vannak azért felkészült fiatalok, akik többfelé figyelnek. Jó, hogy az utóbbi időben nem feltétlenül csak az erdélyi magyar előadásokról születnek írások. A színházi csoda magas színvonalon történő megragadásáig azonban még hosszú út vezet.

szerző:Boros Kinga
forrás: ahet.ro

süti beállítások módosítása