Fesztivál monológ

Elképesztõ ötlet, kortárs táncfesztivált rendezni a két ünnep között Dunaújvárosban. Kaland ez, mentális utazás a középpont felé. Egy óra a Duna mentén, és máris egy behavazott városban találjuk magunkat, itt rejtõzik a tél. /Fehér Anna írása a II. Monotánc Fesztiválról/

 Széles, néptelen utak és műemléknek nyilvánított modern lakótelepek, mindent puhán benőtt a növényzet. Valóságos park sarjadt a májusegy utcában, örökzöld bokrok szegélyezik az előkerteket, leveleik között még megbújik a karácsonyi ebéd illata. A Bartók Béla téren tekintélyt parancsol a színház épülete, jobbján virágzik a zálogház, nagy vörös felirata mutatja az irányt, balján viszont csődbe jutott a csemege bolt, bár homlokzatán még díszeleg az akkurátus mozaikfríz az ipari és mezőgazdasági munkák esztétikumáról: traktoros lány és sztahanovisták. Dunaújváros a szobrok városa, a tér közepén terebélyesedő fa tövében egy magányos női alak karjai-lábai a levegőben, csípőjével tartja kőteste kényes egyensúlyát. A szitáló hóesés porcukor réteget hint melleire, talán épp a köldökét nézi, de lehet, hogy ezt már csak én képzelem. Valódi monotáncos.

Ladányi Andrea

Belépve, a színház oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. Dusa Gábor fotóin Ladányi Andrea inas teste, érhálóval beszőtt izmai, égnek meredő világos haja minden artisztikumával láthatatlan damilokra függesztve lebeg az Aula Galériában. Itt az év folyamán is szoktak kiállításokat rendezni, de a fesztivál alkalmából a táncos teste áll a középpontban. Ha átvágjuk magunkat a képerdőn, egy beszögellést találunk elárasztva kritikai munkássággal, halmokban állnak a szakfolyóiratok: Színház, Ellenfény, Criticai Lapok, Súgó, Hajónapló és még sokan mások, igazi cukorkásbolt becsületkasszával. Ha itt jobbra kanyarodunk, a színházi büfét, a Fészek Presszót találjuk: mogyoró kapható és este hét után harapható a füst is. A gőzölgő kávéfőző és üveges bárpult felett szakadatlanul táncfilmeket sugároz a plazma tv. Három nap alatt vagy háromszor emeltem rá a tekintetem, de mindannyiszor megdöbbentően szép képeket láttam, így külön montázst vágtam magamnak az OSZMI archívumából. De már meg is szólal a hárfa, kezdődik az előadás!

A fesztivál rögtön a nyitó darabbal erősíti a szabályt. A kamarateremben Gergye Krisztián Egonegonegon című előadása ugyanis nem szóló, de monotánc. Egon Schiele mint afféle Pygmalion fogást keres a modell testén, a talaj-vászon megszikkadt festékrétegei és erős kontúrjai közt, a felületes együttlét és a magunkhoz ölelhető magány útvesztőiben. Együtt táncol Gresó Nikolettával, igazi duó, a negatív és pozitív egymást kiegészítő mechanizmusára felépítve. A női modell nem mozdul, ernyedt testének váza tartja csak, és a művész ölelő karjai. Nem könnyű feladat a teljes passzivitás, és igazi heroikus munka úgy táncolni valakivel, hogy az nem tesz semmit. Reflexió az alkotás keserves, ugyanakkor vágykeltő ihletettségére. Gergye arca nagyon hasonlít Schieléjéhez; kék a haja, míg a nőé vörös, mellbimbóik és más lágy részeik vörhenyes izzása és a beállások pontos másai a festményeknek. A szemérmetlenül szemérmes vászonruhák, a testekre rajzolt kontúrok és színes foltok, a festékillat és a talpak alatt morzsolódó szénrudak: valóságos képzőművészeti alkotás.

Gergye Krisztián: Egonegonegon

A nagyszínpad első produkciója a helyi erőket képviseli, Pálosi István koreográfiáját Bálint Péter táncolja. A tágas nézőtéren sajnos csak elszórva ülnek emberek, tavaly óta nagyot csappant a fesztivál látogatottsága, egy-egy kisgyerekes család vagy helyi műértő képviselteti magát. A Változatok fadarabokra című tíz perces produkciót könnyen el tudtam volna képzelni a kamarateremben is, a kisebb terek jól működnek kevés nézővel is. Sötét van, a színpad mélyén egy foszforeszkáló váz kezdi meg táncát, egészen különös, a Bauhaus színház az emberi testet leegyszerűsítve leképező jelmezterveit juttatja eszembe. A halvány, cikázó fényvonalak a táncos végtagjainak mozgását követik, külön mozdul a felkar, a lábszár, de én már el is vesztem a fonalat, hol van e mögött az ember? Hamarosan megkapom a választ, sorban levetkőzi az elidegenítő fadarabokat, és megszabadult, expresszív mozgása néptáncos elemekben tobzódik, és amikor már nincs tovább, kiszalad a színpadról.

Ezek után, hogy a szervezőket idézzem: nemzetközivé izmosodik a fesztivál, bár ez esetben én inkább izomsorvadásról beszélnék. Mind a szlovák Marta Polákovát, mind a következő napok két cseh táncosát elhomályosították a magyar alkotók. Érdemes összehasonlítani a szlovák táncosnő és az őt követő Finita la Commedia társulat előadásának a térszervezését. Mindketten videotechnikával dolgoznak, egyszerűen a színpad háttérfalára vetítenek. De míg Poláková Kapcsolódva című produkciójában - meghazudtolva a címet - alig-alig jön létre kapcsolat a vetített kép és a tánc között, sőt kioltják egymást, addig Fehér Ferenc előadását erősíti a háttér vibrálása. A Message, üzenet a jövőbe - Ne ölj! - egy belátásos folyamat az emberségről. Fehér a kortárs tánc legprofibb kattogója, tánca egy újabb értelemben monotánc, a monotónia zsibbasztó közegéből való elkeseredett szabadulás harca. Számomra egy pacifista kiáltvány.

Másnap délután Katona Gábor száll harcba az elemekkel a színház kamaratermében. A Nulla Celsius a szó legszorosabb értelmében Don Quijote-i küzdelem. Hiányzott belőle az önirónia, a reflexió magára a küzdelemre, a táncra. Minden mozdulat kimért, félve araszol előre a térben. Fél lábon sántikálva, a cipő orrával, mintegy spiccel érintve a padlót. Az előadást legkifejezőbben leíró kép: Katona kinyújtott karral áll, egy elektromos gázgyújtót markolva, aminek aprócska lángját elfújja a nagy, ezüstösen csillogó ventilátor szele.

Bozsik Yvette tánca a nagyszínpadon annál inkább vegytiszta reflexió, Hommage á Mary Wigman. Időutazás a testen keresztül, a mozdulatok öröksége. Wigman Rudolf Laban tanítványa, a konstruktív expresszionizmus képviselője. Bozsik Yvette koreográfiája már tíz éves, de emlékállító és ismeretterjesztő jellege az előadásnak ma is aktuális. Látványvilága törékeny monumentalitású, olykor félelmetes. Ősi kultúrák vonásait hordozzák a maszkok és jelmezek. A fények alulról világítják meg a táncosnőt, elrajzolva evvel vonásait, vagy a vékony papírparaván takarásában, hátulról megvilágítva Dr. Caligari monstrumához hasonló szörnnyé nagyítják föl a testét. Bozsik Yvette mozgása lenyűgöző, ötvözi a balett precizitását és erőnlétét a darabos, feszesen céltudatos, súlyos lépésekkel Mary Wigman lába nyomán.

Ha eddig sorvadásról beszéltem a külföldi vendégek kapcsán, akkor most jöjjön a hervadás, egy igazi csehszlovák előadás. Koreográfusa a szlovák Zuzana Kozánková, a táncos pedig a cseh, gömbölyded babaarcú Veronika Šimková. Ígéretes egyszerűséggel indul a produkció, bár a táncosnő néha belegabalyodik ruganyos ruhájába, de ez a koncepció része. Aztán egy kötélen belódul a színpadtérbe egy izé, nem lehet tudni, hogy micsoda, valamiféle elektronikus szerkezet, ami ha testek közelébe ér, begerjed és éles hangot hallat. Šimkova ezt lökdösi, hintáztatja maga körül. Végül fehér ruhát ölt, táncol benne, majd a színpad elejére jön és mellei fölül, a ruha redői közül kihullat pár hervadt rózsaszirmot.

Szász Dániel: Függő

A harmadik nap a fesztivál kiteljesedése és beteljesedése egyaránt. Megjön a közönség: a fővárosból tiszteletét teszi a "szakma", és a dunaújvárosiak is többen érkeznek. Rögtön az első előadás Szász Dániel koreográfiája magára és a gravitációra: a Függő, a legnagyobb élmény volt számomra, utazásom középpontja. A legautentikusabb monotánc. Akár Mr. Bean - Ecce homo - bevetve a világba, elterülve fekszik a földön, és nem számíthat másra, csak arra, hogy a gravitáció megtartja. Teljesen eszköztelen és természetes előadás. Rá mer hagyatkozni a néző érzékenységére, és nem veszi halálosan komolyan magát, miközben mégis legalapvetőbben magáról beszél, arról, hogyan éli meg azt a nyomást, ami körülveszi. Az előadás végén egy bélyegzővel jeleket nyom magára, ezek a stigmák leszögezik, visszaszorítják a kezdeti állapotba, fekszik a földön, ennél lejjebb már nem eshet.

Amilyen jó értelemben könnyed Szász Dániel munkája, olyan tömény a győztes produkció, Réti Anna Lélek pulóver nélkül című tánca. Nekem inkább olyan, mintha beleszorult volna a fejem nagymama kötött pulcsijába és se le, se fel, soha többet. Tömény füst gomolyog végig az előadás alatt, valóban belső tájakon járhatunk, Réti Anna érzékletesen ki tudja csavarni a testét, sokszor a felismerhetetlenségig képes átváltozni. Kidolgozott, hosszas és fáradhatatlan munkát végez. Igazi kisnagy példa.

A nagyszínpadon eléri csúcspontját a nemzetközi mezőny is. Milan Kozánek koreográfiáját, a Misét a cseh Jaro Viňarský táncolja. A törékeny alkatú férfitáncos egy felfüggesztett vaskos keresztfán hintázik, majd gyakorlatokat végez. A feszületről lejőve nőnek öltözik, ridikült ragad, és a szemétől indulva az egész testét kihúzza szemceruzával. Aztán táncolni kezd, és a Šimkovánál megismert rózsaszirmok többszörösét hullajtja ki zöld ruhájából, pőrére vetkőzve ezeken folytatja. Mit is mondhatnék még, Bach B-moll miséje gyönyörű muzsika.

Kun Attila két koreográfiával érkezett a fesztiválra. Az Érted?! címűt Kozmér Alexandrának készítette. Olyan ez a rövid, tíz perces etűd, mint egy szomorú dallam egy zenedobozból, amit ha kinyitunk, egy balerina forog körbe. A legszebb pillanat, amikor Kozmér Alaxandra a szőnyeg szélére ér, Kun Attila kilép a takarásból, megtámasztja a táncosnőt, miközben ő felemeli a lábát, egy szempillantás és már ott sincs, a baba pörög tovább.
A Search for bettert Kun Attila maga adta elő, kis színjátékkal indul a darab, ásványvízzel, jegyzetfüzettel sétál át a színen, rendezkedik, mintha mi ott se volnánk, leereszkedik az a bizonyos negyedik fal, bepillantást nyerhetünk egy próbafolyamatba. A zene könnyed ritmusára bűvöli a teret, a földre vetített négyzetből teste mozgásával kockát farag, a körből gömböt tapintanak ki széttárt, kutató karjai. Amikor ez kész, feljegyzi eredményeit, kortyol egyet és immár a közönség teljes tudatában, bemutatja a megtalált jobbat: az előadást.

Duda Éva Trans című produkciójával zárjuk utazásunkat. Fénylő fehér vonalak vezetnek az úton, rajzolhatnak egy mágikus rúnajelet, vagy akár egy pálcikaember satnya alakját. Ez jelöli ki a teret a táncos számára, és a hangkulissza, ami a legkülönfélébb zenékkel és atmoszférahangokkal nyújt tájékoztatást. Duda Éva terebélyes, fehér ruhájában, tipeg, halad, kavarog, nekiiramodik, és szenvedélyes tangóba kezd, egyik révületből a másikba esik, míg tart a transz.

Minden este egy-egy Dunaújvárosi művész monozenéje segít levezetni a feszültséget. Bányász András fuvolán, Mészáros Melinda harmonikán és Kurina Laura csellón játszik.
És végül - mi tagadás - az utolsó sorban, hadd emlékezzek meg gondolataim bölcsőjéről, a tánc-kritikai-szemináriumról, ahol Gál Eszter tánctörténeti előadása revelatív volt számomra, Jászay Tamás fáradozásai során mindannyian kitartó munkát végeztünk. Köszönöm az utazást, egy élmény volt. 

Szerző: Fehér Anna/ Hajónapló Műhely
A felvételeket Dusa Gábor készítette
Forrás: AFSZSZ