Átkarol a csend

Nagy a tömeg a Közép-Európa Táncszínház tágasnak amúgy sem nevezhetõ elõterében Hámor József új darabjának premierjén. Mivel késve érkezem, az évadnyitó elõadást már csak az utolsó sorból figyelhetem, titokban reménykedve, hogy a Karaván Hámor elõzõ koreográfiájával, a Csendmorzsákkal ellentétben nem az intim rezdülésekre építi játékát. Önzõ vágyam azonban nem talál meghallgattatásra - az elõadás nyelve a tökéletes némaság.

Jelenet az előadásból

Olykor a kézfejek ütemes csattogása vagy egy mozdulatsort követő hangos sóhaj jelzi számunkra, hogy e némaság mégsem hallgatag, hanem mély jelentéssel telített. A táncosok fehér, zárt nyakú, ujjatlan tunikában, fegyelmezetten ismétlik mozdulataikat. Az első húsz perc csendjét gyér fény világítja meg. Az előadás egy közösség mindennapjaiba vezet be minket, melynek tagjai között - elsőre úgy tűnik - alig van kapcsolat.
A színpad közepén kettős fénycsíkban egy lány fekszik hanyatt, magányosan (Hargitai Mariann). Balján összekulcsolt kezű párt látunk (Cserepes Gyula, Palcsó Nóra) egy tükörfal előtt. Ugyanazt a mozdulatsort ismétlik: a fekvő lány felé tartanak, mégsem próbálják megérinteni, inkább vissza, a tükör irányába fordulnak. Belenézni viszont nem képesek, homlokukat nekifeszítik, eltakarják arcukat. Kézfogásuk, szinkronmozgásuk álca, eszükbe sem jut, hogy egymás szemébe nézzenek. A Karaván összes tagja (az említetteken kívül Blaskó Borbála, Bora Gábor, Katonka Zoltán, Major László, Virág Melinda) saját kitörő, majd hirtelen önmagába záródó mozdulataiba burkolózik. Vágynak az odafigyelésre és az oltalmazásra, de kezüket az ég, és nem a másik felé nyújtják. Megérintik bőrüket, kitapintják karjukon ereiket, ám a másik lüktetésére nem kíváncsiak. A csend a szereplők elszigeteltségének burája.

Hargitai Mariann

Lassan törnek felszínre a némaság mélyén rejtőző kapcsolatok. Bora Gábor és Blaskó Borbála duettje billenti ki megszokott medréből a szereplők viszonyrendszerét. Magányos táncukból kilépve egyedül közöttük jön létre valódi testi kapcsolat. A nő feszes és uralkodó, de engedi magát megérinteni, a férfi alázatos, de nem megalázkodó. Később magára hagyja a nőt, belép a többiek közé a színpadra, és felvillannak a fények. Kiderül, hogy a közösség tagjai mégis ismerik egymás lépéseit. A már fényben táncolt első csoporttáncot követően keleti hangzású hangszeres zene szólal meg, amelytől a Karaván világa fájdalmasan szaggatottá válik. Sajnos mindig akad valaki, aki kilóg a sorból - a dinamikus csoporttáncokban érezzük először az este folyamán, hogy mégsem alakult ki az a tökéletes összhang a táncosok között, amelyet az első húsz perc fegyelmezett játéka megelőlegezett.

Bora Gábor és Blaskó Borbála

A duett hiába indítja el a dramaturgia narratív szálát, az állóképszerű csoporttáncok a darab kezdetéhez gombolyítják azt vissza. A szereplők viszonyaiban nem megy végbe minőségi változás, nincs igazi történés az életükben. Egyedül Blaskó és Bora újabb duettje teremt igazi feszültséget az előadás második felében: olyan páros kettősét láthatjuk, akik ismerik egymás legapróbb rezdüléseit is. Arcjátékuk kifejező, az érzelmek finom árnyalatainak megkülönböztetéséről és az egymásra való odafigyelésről tesz tanúbizonyságot.
Az előadás zárójelenetében a táncosok egymás után kapcsolódnak be a már színpadon lévők táncába, akik bevárják őket mozdulataikkal. Ez az odafigyelés hiányzik leginkább a Karaván tagjainak életéből. A táncosok egymás mellé oszloposodnak fehér ruháikban, igazi közösség képét mutatják, ugyanolyan koncentrált jelenléttel, mint az előadás elején. Enélkül nehezen jutna el hozzánk, a hátsó sorokba a csend ereje.

Barta Edit
Fotó: Kenyeres Csilla

--------------------
Karaván

Előadók: Blaskó Borbála, Bora Gábor, Cserepes Gyula, Hargitai Mariann, Katonka Zoltán, Major László, Palcsó Nóra, Virág Melinda
Fény: Fejes Ádám
Jelmez: Juhász Dóra, Hámor József
Zene: montázs (Nusrat Fateh Ali Khan, Omar Faruk Tekbilek)
Zenei szerkesztő: Hámor József
Koreográfus: Hámor József