A neves Ascher Tamás által rendezett Ivanov minden bizonnyal olyan Csehov darab, amely sokáig jó emlékezetünkben marad (ahová egyébként már számos korábbi díjjal beírta magát), mégpedig elsõsorban a mû világos értelmezésének, a szellemes rendezésnek és a színészek virtuóz játékának köszönhetõen.
Ascher rendezése a szöveg azon komikus illetve komédiai felhangjaira koncentrál, melyek Csehov számára is kulcsfontosságúak voltak, és amelyeket a szubtilis csehovi atmoszférát és az egzisztenciálisan ingatag figurákat hangsúlyozó rendezői fölfogások általában nem vesznek észre, vagy nem tudnak mit kezdeni velük.
Jordán Adél és Fekete Ernő az Ivanov c. előadásban
Fotó: Schiller Kata
Félreértés ne essék: Ascher az Ivanovot nem komédiának rendezte meg, előttünk még mindig a szinte hamleti, megmagyarázhatatlan szorongások gyötörte Ivanov tragikus drámája zajlik, egy dráma, amely a komikum minden adódó lehetőségét kihasználja, illetve szinte a végletekig (a burleszkig vagy a groteszkig) fokozza, de aminek ugyanakkor reális okai is vannak - a felesége betegsége miatt érzett bűntudata, az ifjú Szása iránt(a) érzett illetlen szerelme, az anyagi csőd miatti kétségbeesése. A rendező ezzel legalább két dolgot ér el: egyrészt életszerűvé teszi azokat a helyzeteket, melyekbe Ivanov bonyolódik, másrészt megteremti a komikus és a (feltételesen) tragikus közti távolságot, ahol a két véglet merőben új, kontrasztos fényben mutatkozhat meg.
Az előadás világa így még mindig csehovi, de az említett módszer miatt valóságosabb; ehhez a cselekmény modernizálása, illetve valahová a múlt század 60-as éveibe történő áthelyezése is hozzájárul, valamint a festői jelmezek és a valamiféle garázsnak vagy alagsori lakásnak berendezett díszlet (Khell Zsolt, Szakács Györgyi), melynek egyedüli hiányossága talán csak a kissé erőltetett egyhangúság, amivel a dráma különféle helyszíneit ugyanabba a keretbe illeszti. A dramaturgiailag jó ritmusú és rendezőileg összehangolt egységből leginkább a számtalan finoman kidolgozott részlet illetve figura emelkedik ki, az egyszerű epizódoktól vagy statisztáktól kezdve (pl. a Lebegyevnél vendégeskedő, szinte filmszerűen karakteres lányok és fiúk, a kártyások, Ivanov inasa, stb.) a 'leltáron' és például Sabelszkij gróf, Borkin vagy Lvov szellemes figuráján keresztül egészen Ivanov feleségéig, a zaklatott, de hűséges szerelmében tiszta Anna Petrovnáig (Tóth Ildikó) és az Ivanov iránti esztelen szerelmétől szinte elvakult ifjú Szásáig (Jordán Adél), vagy a barátságában végtelenül odaadó Lebegyevig (Bezerédi Zoltán), aki ettől jobban szenved, mint barátja. És végül itt van Ivanov (Fekete Ernő), aki egyre csak halogatja a cselekvéssel való szembesülést, ami végre formát adhatna személyiségének, és az önmagáról való fecsegésbe menekül, hogy úgymond milyen volt valaha ahhoz a hitvány alakhoz képest, aki mára lett belőle. Egyfajta kívülálló, akinek az élete tökéletesen kiüresedett, aki nincs vele tisztában, hogy az élet valójában nem kívül, hanem belül zajlik, s ugyanakkor a saját maga által bagatellnek érzett, a mások számára azonban mégis fontos sorsát végig gúnyosan fogadja egészen addig a pillanatig, amikor (a szöveg alapján) öngyilkosnak kellene lennie, amit azonban mégsem tesz meg, hanem csak hasra esik az ajtóban, mint egy boldogtalan, se kint-se bent ember.
A boldogtalan, se kint-se bent ember
Blaž Lukan, Delo, 26.11.2007.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.