Fáj a térdem piszkosul. Szerencsére jó helyen járok. A 104-es öltözõ ajtaján réztábla hirdeti: "Dr. Verebély Iván az orvostudományok kandidátusa, a Vidám Színpad örökös professzora. Rendel a hét minden napján". Bekopogok. Még bõven van idõ, amíg a doktor úr reverendát ölt, hogy összeadja a Vízkereszt szerelmespárját. Addig interjút ad nekem.
- Milyen gondolatok járnak a fejedben a hetvenedik születésnapod előestéjén?
Verebély Iván: Azok közé tartozom, akik utálják a születésnapokat. Gyurkovics Tibor íróbarátom azt szokta mondani, ilyenkor mindig beül a moziba, megnéz három filmet, hogy túl legyen rajta. Nekem az az ünnep, hogy magam körül látom a családomat. Igyekszem nem terhükre lenni, ami nem mindig sikerül, mert van az embernek egy pszichikai meg egy biológiai öregedése is.
- Hozzáöregedett a lelked a korodhoz?
Verebély Iván: Nem. Ugyanolyan pofátlanul kikezdek fiatal nőkkel, mint azelőtt. Csak sajnos néha szembesülnöm kell a tükörrel. Ezt utálom. Mert ott derül ki számomra a valóság. És kénytelen vagyok közölni magammal, ejnye, Iván, álljon meg a menet! Mit keringsz te egy harmincas hölgy körül? Elfelejtetted, hogy negyven év a különbség köztetek?
- Ugyanakkor nem lett belőled Iván bácsi. Megmaradtál Ivánnak.
Verebély Iván: Sőt. Mindig büszke voltam arra, miután ötvenedik éve vagyok a pályán és negyvenedik esztendeje itt a Vidámon, hogy soha nem "művész uraztak". Kettőnket becéztek. Kabos volt a "Lacika", én az "Ivánka".
- A Vidám Színpad arculata az elmúlt években alapvetően változott, a társulat teljesen kicserélődött. Te maradtál itt egyedül hírmondónak. Hogy éled meg?
Verebély Iván: Nagyon nehezen. Egy ősrégi vicc jut eszembe: el se kellett költöznöm, egyszer Magyarországon éltem, egyszer Oroszországban, egyszer Szlovákiában, ráadásul ugyanabban a házban lakom... Egy nagy szerencsém volt a túlélésben. A főiskolán olyan mestereim voltak, mint Básti Lajos, Ádám Ottó és Pártos Géza.
- Ami azt illeti, meglehetős vargabetűvel érkeztél a Révay utcai társulathoz.
Verebély Iván: Így igaz. A diploma után kötelezően két évre a Miskolci Nemzeti Színházhoz kerültem, ahol a Shakespeare-szerepek mellett táncoskomikusi feladatokat kaptam. Egyik este a nyurga Ábrist játszottam A windsori víg nőkben, a másnap Musztafa bejt a Bál a Savoyban című operettben. Két év múlva felhívtak Pestre, a Fővárosi Operettszínházhoz. Szépen aláírtam a szerződést, s ballagtam ki az épületből abban a boldog tudatban, itt a helyem a Nagymező utcai táncoskomikusok között, amikor megállított a portás és visszaküldött a titkárságra. Kiderült, a Nemzeti Színház akkori igazgatója megtudta, hogy leszerződtem, és három perc múlva telefonált Szlovák Lászlónak, az Operettszínház akkori igazgatójának, hogy azonnal menjek át a Nemzeti Színházba!
- Pesten történt, amit hallok? "Ott ily regényes dolgok nem történnek..."
Verebély Iván: De bizony. Az egy olyan világ volt. Nem az számított, hogy te hová akartál szerződni. Hozzáteszem, a Nemzeti Színházhoz tartozni nem volt éppen degradáló dolog. Még a sarki hentes is hüledezett, amikor elárultam neki.
- Kár, hogy nem láttalak drámai hősként.
Verebély Iván: Bánhatod. Elkényeztetettek hat éven keresztül, mégis a lelkem mélyén a könnyű műfajra vágytam. Ami aztán beteljesült.
- Csakhogy néhány éve megint (drámai) fordulat következett be életedben. A bohózatok, habkönnyű villámtréfák, kabaréjelenetek után jött a Figaro házassága, a Tévedések vígjátéka, a Vízkereszt. Csupa klasszikus.
Verebély Iván: Való igaz, "spirális köröm" visszakanyarodott újra Shakespeare-hez, a kezdetekhez.
- Nem hiányzik Nóti Károly, Gádor Béla, meg a többiek?
Verebély Iván: De igen. Ám van bennem annyi tárgyilagosság, hogy tudjam azt, mivel a nagy nevettetők - Salamon Béla, Benedek Tibor, Kabos, Kazal, Kibédi és még sorolhatnám - már nincsenek köztünk, kevesen vagyunk ahhoz, hogy a kabarét magas színvonalon űzzük. Márpedig ezt a műfajt megkedveltetni csak válogatott együttes lenne képes. Ilyen nagyságrendű egyéniségek, mint akiket korábban említettem, mostanság nincsenek. Igaz, számtalan tehetséges fiatal bontogatja szárnyait, s talán lehetne összeállítani belőlük egy csapatot, de szanaszét vannak, mint a csillagszóró szikrái, egy helyütt nem tudnak világítani.
|
Verebély Iván: Azt gondolom, hatvan éven át próbálják a nézőbe beleplántálni, hogy a korszerű dolgok felé kell haladni. De a közönség elfogadja a "korszerűtlen", konzervatív kabarét, és a giccsesnek bélyegzett operettnek még mindig nagyon tud örülni. Az persze sosem árt, ha egy régi darabról lefújják a port. Az idei szilveszteri műsorunk például Nóti Károly műveiből készül, amelyet a mai kor igényeinek megfelelően lerövidítettek, élvezhetővé tették.
- Munkál még benned a szakmai becsvágy? Vannak még álmaid?
Verebély Iván: A becsvágyam az, hogy egy közösséghez tartozzak. Hálás vagyok Puskás Tamásnak, hogy ez megadatott.
- Nem fáj a lelked, hogy csupán kisebb epizódfigurák megformálására kapsz lehetőséget?
Verebély Iván: Nem. Az fájna nagyon, ha nem kéne ide bejönnöm. Erőt ad maga a tény, hogy bejövök a próbára, bejövök az előadásra, hogy együtt hajolok meg ezzel a fiatal társulattal, hogy idetartozom.
- Mindennap "rendelsz"?
Verebély Iván: Már nem. A táblával a hatvanadik születésnapomon leptek meg a kollégák, amikor még sűrűbben voltak előadásaim. De amikor itt vagyok, fél héttől ugyanúgy felkeresnek a fiatalok a gondjaikkal, s én ugyanúgy mindent megteszek, hogy segítsek tanácsaimmal, mint régen.
- Mit tartasz életed legnagyobb sikerének?
Verebély Iván: Elsősorban a gyerekeimet és az unokáimat. A családomra, mi nyolcunkra vagyok a legbüszkébb. Amikor megszületett második házasságomból a Marci fiam, pontosan három hét múlva világra jött a nagylányomtól az unokám, Döme. Majd ők kimentek Angliába, mert orvos vejem munkát kapott kint, s ott született pont egy év múlva Luca, a másik unokám. Majd rá fél évre a kislányom, Fanni. Úgyhogy én vagyok tán az egyetlen nagypapa, akinek az egyik unokája idősebb, mint a gyereke.
- Van még konkrét célod?
Verebély Iván: Egy ilyen hipochondernek, mint én, annak elsődleges célja, hogy az egészségére vigyázzon, hogy munkaképes legyen. Egykori direktorom, Bodrogi Gyula, amikor hetven éves volt és a színpadon megünnepeltük, azt mondta: "Már csak egyetlen kívánságom van - s ott állt vele szemben Ullmann Mónika -, hogy majdan, ha Mónika is hetven lesz, még én köszönthessem fel". Én arra vágyom - hiszen ez a társulat olyan fiatal -, hogy bármelyikük, ha nem is hetvenedikhez, de egy kerek évfordulóhoz érkezik, én mondjam el a köszöntőt.
Búcsúzom Verebély doktortól. Szedjél Proenzi 3-at a térdízületedre, mondja. Vizitdíjat nem fogad el. Ellenben bizalmasan a fülembe súgja, a rendeléseken egyedül a nőgyógyászati problémák kezelését nem vállalja. Az ő korában, ezen a téren már nehéz kézzelfogható eredményt elérni.
Kiss Péter
Vidám Színpad
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.