Lábatlankodók

Zárt, magába forduló világ. Álmok és a valószerûtlen trükkök rémisztõ gondolat-világa. A hatalmas fejekrõl szóló rémálmok és elmesélt hajmeresztõ mutatványok a születésnapi zsúr fõ attrakciói, egyben a szereplõket életben tartó hitek és hazugságok. Az ember ugyanis vagy énekel - különösen szombatonként, bár épp kedd van -, vagy az öngyilkosság különbözõ módozatain gondolkozik. Nincs szüksége színészekre, zsonglõrökre, filozófusokra, utazó bölcsészprofesszorokra, elszórakoztatja saját magát.

A királynő, miután visszatért, megállt a tükör előtt, / a fiókból mindenféle anyagokat vett elő, és arra kért, / hogy kötözzem be jó szorosan a fejét, mert nem akar / többé se látni, se hallani, csak a száját, azt hagyjam / szabadon, és miközben karonfogva a fotelhez vezettem, / megszidott, amiért álmában megcsaltam, úgysem árulja el, / kivel. (...)
Sokszor láttam őt egy képzeletbeli / színpad közepén, a feje ugyanígy gézzel, vagy más gyolcsszerű / anyaggal szorosan bekötözve, és körülötte sok-sok szereplő, / akik semmi összefüggőt nem csináltak, csak néha odamentek, / odakúsztak, odaugrottak hozzá, és meglökték, hogy a térdére / szerelt kerekeken messzire guruljon. (Schein Gábor)

A (homok) című Schein Gábor-vers jutott eszembe Eszes Fruzsina a bálra úrnőnek öltözött Jólelkéről, ahogy szeszélyesen, méltóságteljes esetlenséggel irányítja az eseményeket a Hólyagcirkusz Társulat új bemutatóján. Hisztériázik és énekel. A zsúr háziasszonyaként szigorú parancsot ad nem létező ételek elfogyasztására. De hát, kinek adjuk ezt a rengeteg tésztát? Kinek. Boriszt (Csák Zsolt), az ünnepeltet valami elolvasatlan hetedik fejezettel terrorizálja, és megtiltja Johannának - Szőke Szabolcsnak, aki egyben a ház urának is tűnik -, hogy az engedélye nélkül levegye malac-álarcát.
Egy dalfolyammal, a Cipő Tangóval kíséri végig - állítja meg időről-időre - az előadást, a színpad elejére jön, szembe fordul a nézőkkel, és elénekel belőle egy-egy részt, visszatérő refrénnel. (Amikor cipőt húz, nem gondol énrám, nem gondol énrám...) A dalból tudjuk meg, hogy a Jóléleknek és a többi szereplőnek, akik egy zsúr csetlő-botló vendégei vagy házigazdái - bár a színészek nem játszanak nyomorékokat - nincs lábuk. Kivéve a káplánt, aki el se jött, mert neki volt ugyan lába, de eltörte.

Ahogy halad előre az előadás, a Jólélek egyre hevesebb és követelőzőbb, mániákussága őrületté fokozódik, a vendégek előtt táncol is a dalra. A parketta közepére villogó fényű lámpákkal felrajzolt körben botladozik. Balerinaként járja búgócsiga-táncát, mintha forogna alatta a föld, vagy mintha a padlón villogó fénykör a szoknyája pörgő alja volna - utalás arra, hogy nincsen lába, anélkül táncol.
"Valami leesett" - ez az első mondat, amely éktelen dobolás után hangzik el. Mintha egy hadsereg gurult volna végig a lépcsőn. A színen levő szereplők nem mozdulnak, állóképük ugyanúgy ábrázolhatja egy ünnepi fogadás előkészületeit, mint romjait. Egyszerre vagyunk a bál előtt és a bál után. Az L-alakúra kanyarított üres asztal egyik végén Szőke Szabolcs ül. A disznómaszk alól csak szakálla és fehér haja látszik ki. Tőle jobbra egy dobfelszerelés. Hátul a félhomályban egy lány (Barsi Gizella) a technikai pultra borul. Az L-alakú asztal közönség felé eső végén Szőke Szabolcsra maszkírozott arccal és nagyon eleven tekintettel egy másik lány ül (Kuncser Mónika). Mellette kalitkában fehér madár, amely nem először jelenik meg a Hólyagcirkusz-előadások történetében. Talán egy régi előadásukat, a Bohóc Bibliát idézi, ahogy Szőke Szabolcs cilinderes alteregója is a Csődcsicsergők vak hegedűsét juttatja eszembe.
Zárt, magába forduló világ. Álmok és a valószerűtlen trükkök rémisztő gondolat-világa. A hatalmas fejekről szóló rémálmok és elmesélt hajmeresztő mutatványok a születésnapi zsúr fő attrakciói, egyben a szereplőket életben tartó hitek és hazugságok. Az ember ugyanis vagy énekel - különösen szombatonként, bár épp kedd van -, vagy az öngyilkosság különböző módozatain gondolkozik. Nincs szüksége színészekre, zsonglőrökre, filozófusokra, utazó bölcsészprofesszorokra, elszórakoztatja saját magát. A Lajosviktornak nevezett vendég (Nádasi László) például azzal, hogy még három olyan fejet tud növeszteni a sajátja mellé, mint az eredeti, bár általában nincs kedve hozzá, ahogy most, a Jólélek kérésére sem teszi meg, mert ezzel fejfájását is négyszeresére növelné. De még cifrább mutatványokkal dicséri fel egymást fapofával Györgyágost és Györgylajosviktor. (Ilyen furcsa neveken szólítgatják egymást a gyerek-felnőtt Nyomorékok - ahogy a színlap nevezi őket -, Borisz zsúrra meghívott pajtásai.) A Zsúr erős pillanatai nem csak a mindig kínos karácsony és születésnapok kényszeredett ünnepére, hanem a színház ünnepiségére is rákérdeznek. Ilyenkor összesűrűsödik a levegő, és ami megszületik, egyszerre cirkuszi és vérfagyasztó. Ilyen a három vendég néma bejövetele: Rácz Attila, Nádasi László és Szabó Domokos mintha Mrožek Mulatságából léptek volna elő, lufistól, csomagostul, dobozostul. Rácz Attila kinyitja a fényes szalaggal átkötött csomagot és bizony beleharap az ajándékba hozott süteménybe. Nádasi bambán elengedi a lufi madzagját és észre sem veszi, hogy nincs már semmi a kezében, csökötten szorítja a levegőt. Bohócos csetlés-botlásuk, szavak nélküli egylényegűségük azt az esszenciális kérdést hordozza, hogy vajon lesz-e nekik ma mulatság, illetve létezik-e mulatság egyáltalán. Bénaságukat a bohócok cirkuszi eszközeivel, mozdulataik egymáshoz láncoltságával érzékelteti az előadás. Mint a három majom, akik egymás szemét, száját és fülét fogják be, gépezetként forrnak össze a nyomorékok is, esetlenül és elválaszthatatlanul. Vonatként összekapaszkodva köszöntik a házigazdákat. Fejükön kis színes szilveszteri csúcssapkák. Miközben mozdulataik bohócosak, beszédük komoly, fanyar és kegyetlen: bénaságról, halálról és a világból való eltűnés lehetetlenségéről szól.
A szöveg és cselekvés gyakran teljesen különböző hangulatai és minőségei ütköznek egymással, megteremtve ezzel az előadás sajátos nyelvét. A rémtörténetek, tragédiák, balesetek, álmok és megszabadulhatatlan rossz hangulatok vagy történetként hangzanak el, vagy szürreális cselekvésként történnek meg, és egyformán valóságosak. A kétféle nyelv végső találkozása egy baleset el nem mesélt történetében és egy nem tudjuk, hogyan történt-haláleset összejátszásában teljesedik ki: Borisz, az ünnepelt halott.

Sebők Bori
Fotók: Bálint F. Gyula/Terasz.hu