BL

B és L = Borlai Gergõ (30) és Ladányi Andrea (47). A ligeti kikiáltók szavaival élve: egyet fizet, két zsenit kap. Legjobb volna zakógalléron fogni mindenkit, elzavarni a Sanyi és Aranka Színházba (IX. Mátyás utca 9.) A tulaj (Lukáts Andor) ül a pénztárban. Nézzék meg, hogy táncol Borlai és hallgassák Ladányi Andrea zenéjét!

Tökéletes köztük az összhang, az egy húron pendülés, ha ütőhangszereknél nem volna képzavar, annyira egy tőről fakad a látható a hallhatóval, hogy nyilvánvaló válik, rögtönzésekből áll közös művük. Végletes kifeszítettségük oka, hogy az előadók nem össze-próbált, reprodukált produkciójukkal a bebiztosítás kényelmével nyugszanak a színen, hanem a szakadék fölé háló nélkül vetik maguk a nyíltszíni halálba. Minden biztosíték nélkül kimennek a nézők frontvonalába. Hazardőrként kockáztatják bőrüket. Biztosíték a ritmusérzékük, magasrendű tudásuk, szakmai fölkészültségük, művészi érzékenységük, egymásra figyelésük. Odafigyelésnél, összedolgozásnál több: sziámi azonos pulzusszám, adrenalin és vércukorszint.
Borlai sem és Ladányi sem sajnálja magát a közönségtől. Nem takarítanak meg semmit. Mindenüket belevetik az esténkénti esztétikai kalandba.

Borlai a felszerelésével a pici szín közepén. Sínen járó, füstszínű, két átlátszó tábla a díszlet. Fed inkább, semmint díszit. Jobbra - félig takarásban - a színpad jobboldali peremén félprofilban ül az ázott kismadár Ladányi. Spicc cipője orrával koppant a deszkán. Borlai dobütéssel ráfelel. Újabb koppantás páros lábbal. Zenei válasz. Ismerkednek idegrendszerükkel. Ízlelgetik egymásra hangoltságukat. Két ember keresi egymást. Kialakul a kapcsolat. Mind bonyolultabb ritmusképleteket táviratoznak egymás felé. Már nincs kérdés, nincs felelet. Találkoztak. Bonyolódó ritmusképleteik összeolvadnak. Hol a nő balválla folyik le, függetlenedik törzsétől. Hol balcsuklója ernyed el, jobboldala kifeszül. Szögletes mozgású rongybabaként vezényli a ritmus. Néha fölébe kerekedik. Ő üzen. Ő teremti meg a ritmust, amire választ hív ki.

Illetlenül beötlik: Ladányi alig viselte a hagyományos balettcipőt. A balettintézetben mindenképp. Színpadon talán csak a kanadai Calgaryban táncolt spiccen egy Csajkovszkij-balettben. A prímabalerina assoluta mestersége címere a tompaorrú spicc-cipő. Ehhez az estéhez zajkeltő ritmuseszközként kötötte lábára. Hamarosan át is öltözik. Szokott magas sarkúját veszi föl.
Ladányi Andrea állva táncol. Értendő: egy helyben. Nem ugrik. Nem forog. Nem halad a térben. Befelé halad. Egyre mélyebb rétegeket tár föl önmagából. Nem a testéből. Hiszen olyan sovány, mint a penge. Ha élével áll, nem is látszik. Kivévén a szemét. A teste csupa csont és erő. Csontozata és bőre között akarat-kötegek mozgatják ízenként. Úgy fest ez az átlelkesült és a világmindenség tudásától kifeszülő csontváz, mintha minden egyes forgója csak akaratának engedelmeskedne örömös szolgálattal. Külön mozognak ujjpercei. Lábának eresztékei. Dr. Ladányi anatómiai leckéje, amint egy helyben táncol. Föltárja a szerkezet lehetőségeit. Fájdalom, kín, beteljesülés. A középkorban falvakat ragadott magával a koreomania fertőzése. Abbahagyhatatlanul táncolták ki magukból tömegek a betegséget, a bennrekedt megoldatlanságokat. Halálba táncolták magukat.

Lüktet a lábdob, mint szívdobogás. Pergők belső moraja. Dobognak a tamok. Élesen riasztanak a cintányérok: leveses tálnyi cinektől kávéscsésze alji cinekig, benne szívdobogást keltő élénkítő szerek. Ütőhangszerek hol dörömbölnek az ég boltozatán, hol hadilag zajlanak, vad háborús lármával, majd suttogóan simogatnak. Ellágyulnak. Alig hallhatóan sisteregnek, mintha nehéz selymek súrlódnának mezítelen testhez. Körülölel csendességük.

A felső színpadon, ha nevezhető így az iskolai tolltartó nagyságú deszkaszerkezet, középen, az ütőhangszerek fölött megáll a táncosnő. Mintha pusztító vihar szaggatná a nádast, és csak egyetlen árva élő növény dacolna az ellenerővel. Hajlik minden irányban. Majd kiszakad tövestül. Mégsem törik. Ereje ellenáll a túlerőnek. Talpa makacsul odanőtt a földhöz, talán messze indázó gyökerek tartják a gyöngének látszó testet.
Befejezi. Prózai mozdulatokkal leveti combtőig érő gyerekingét. Utcai trikót ölt. S mintha elcsomagolna színpadi segédszemélyzetként, rendet rak a térben. Leszereli a dobfelszereléseket. Utazó tokjukba helyezi a kis és nagy dobokat. 

Leül a középen maradt nagydobhoz. Kézbe veszi az ütőket. Borlai mögé ül. Megfogja hátulról a karját. És dobolni kezdenek. Ketten. Vagy csak Borlai médiumaként a rongybabaként kiürült tekintetű kislány, akibe a legváltozatosabb ritmusokat, bravúr dobszólót ömleszt a mögötte megbújt Borlai. Olyan a látvány, mint a múlt századelő világsikerű színpadi műve: a Trilby, ahol az ördögi képességű Svengali hipnózisa alatt a párizsi masamód híres énekesnő lesz.
LB azonban egyidejűleg hipnotizőrök és hipnózis alatt működők.
Hogy a ligeti kikiáltók zajosan kiabáló modorában záruljon a beszámoló Ladányi Andrea és Borlai Gergő estjéről: VILÁGSZÁM!

MGP
fotó: Várkonyi Tímea

süti beállítások módosítása