Fájni fog a szívem a POSZT után. Na helló.
|
A 305-ös szoba - 2008. 06.12.
Azt mondta a Novák Eszter, hogy hagyjam a fenéba ezt a blogot, igen, így mondta, pontosan így, és menjek inkább a Dantéba szórakozni a többiekkel. Ezt lehet, hogy nem pontosan így.
Kicsit táborvégi már a hangulat, kezdődik a vég, és ez egyrészt azt váltja ki belőlem, hogy aludni, aludni, másrészt meg azt, hogy beszélgetni, beszélgetni, még tovább. Nem nagy dilemma egyébként, úgyis az utóbbi győz.
|
/Fülöp - Bárány: A vérszipoly/
Issza a véremet a színház, mint egy elérhetetlen szerető, aki eltűnik fél évre, majd az éj közepén, a messzeségből rád küld egy sms-t, hogy szép a mellbimbód, és ettől már reggelig nem tudsz elaludni.
A színháztól nem lehet aludni. Jó esetben. De rossz esetben sem, mert mindenképpen éberré válsz tőle, és mindenképpen gondolkodni kezdesz az életedről.
Kivétel nélkül minden színész, akivel itt, a POSZT-on beszéltem, ránézett a saját pályájára, a saját döntéseire, a helyzetére "szakmán belül", na meg kívül. Az életére. Olyan zanzát kaptunk ugyanis az elmúlt nyolc nap alatt, ami nemcsak azzal szembesített, hogy hányféle lehet a színház, és melyik "féleség" kit hogyan talál el, de az egész válogatás tükröz egy óriási kérdés-felvetést, számomra leginkább azt, hogy; mit keresek én itt?
Most mire gondolsz? - kérdezi az elérhetetlen szeretkezés után, majd telefonálni kezd.
Ha engedné, se mondanám, egyébként azt a fotót néztem a falon, ahol lelóg a lábam, a gang vasrácsán keresztül, ’99-ben, amikor színháznélkülivé váltam.
A vasrács (hogy le ne essél), a lábam pucéran és a három emelet mélység, a ház udvarára.
Azóta eltelt kilenc év.
Irigylésre méltó helyzetben vagyok.
Magaménak tudok egy jó állást, mindenkit ismerek, felkértek zsűrinek, mégis, mi bajom van.
Hiányzik. Ennyi. El akarom érni. Hogy közel legyek.
Szeretőm a színház, mert nem lelem az útját annak, hogy a szerelmem legyen.
"Most mondanám, de nem bírom.
Megtehetném, mégsem szidom."
/Kiss Tibi/
-----------------
Fönt fönt fönt, lent lent lent - 2008. 06. 12.
1994. június 7-én B. Andrea, a Miskolci Nemzeti Színház művésze az előadás után rosszul lett, és mentők szállították el. Ez így nem igaz. Rosszul lett ugyan, de nem szállították el.
|
H. Edina, a Miskolci Nemzeti Színház primadonnája háromszor ismételte a fináléban a "Történt hajdanán, hogy egy hottentotta lány"-kezdetű dalt, majd miután elfogyasztott két pohár pezsgőt a büfében, angolosan távozott K. Miklóssal, a Miskolci Nemzeti Színház zenei vezetőjével, a Perec utcai színészházba.
A társulat vígadt. Volt nagy nyüzsgés, asztalontáncolás, vécébenhányás, liftbencsókolózás.
Egészen addig a pillanatig, amíg be nem lépett a büfébe H. Edina férje, a finn származású, Magyarországon utazásszervezőként dolgozó Lipput Palvelusta.
A társulat megdermedt. Nem számítottak Lipputra, ahogyan ő sem arra, hogy a Where is Edina? - kérdésére ütemes tapsolás kíséretében előadott Szállj el kismadár lesz a válasz.
Lipput ivott. Vilmos körtét itattak vele, és húzták az időt, amíg eszükbe jut valami elfogadható magyarázat.
B. Andrea egyedül ült egy asztalnál, és azon gondolkodott, hogy vajon hol rontotta el.
Ott, amikor hagyta, hogy jelenlegi igazgatója kihasználja pillanatnyi elmezavarát, amikoris egy vidéki vendégjáték alkalmával a fenekén csúszott le a művelődési ház lépcsőjén, azt kiabáva a jól sikerült tájolás után, hogy "Hú, de csinálnék most valami disznóságot!", vagy ott, amikor mindennek ellenére leszerződött.
B. Andrea nem jutott dűlőre. Ugyan megemlítette vele együtt öltöző kolléganőjének aznap este, hogy semminek nincs értelme, még az orgazmusnak se, de ettől senki nem gondolt a legrosszabbra.
B. Andrea tombolni kezdett.
Röpült a tányér, a műanyag poharak, röpült az egész színészbüfé.
Lipput és L. Dóra akcióba léptek.
Hazavitték B. Andreát abba a színészházba, ahová mindenkit, Lipputot kivéve, haza szabadott volna vinni, de szerencsére voltak még más szemfüles kollégák.
Amíg Lipput és L. Dóra a füvön ülve vigyázták B. Andit, a többiek megtették a megfelelő óvintézkedéseket.
- Szia, szia naptestvér - így B. Andi.
És dörzsölte a kézfejemet.
Közben kollégáink eltávolították K. Miklóst a 3/1-ből, és nem lett botrány.
"Szilánkos mennyország, folyékony, torz tükör,
szentjános bogarak fényében tündököl."
/Kiss Tibi/
---------------
Mintha nem volna - 2008.06. 10.
A hetvenes évek közepén Szabadi - Sóstón nyaraltam az unokatestvéreimmel.
Anyukám Németországba utazott, és mivel apámnak, meg nekem csak tíz év múlva lett útlevelünk, itthon maradtunk. A tesóm táborba ment (bár neki is volt útlevele), én meg le a Balatonra. Jó volt, eltekintve attól, hogy apukám elfelejtette becsomagolni a buggyos ujjú blúzomat a bőröndömbe, amitől elég sokáig szomorú voltam.
|
Béla bácsi minden alkalommal összekiabált minket, amikor újabb fecskefészket talált a kemping konyhájának ereszén, és amíg partvisnyéllel leverte, és cifra káromkodások, valamint az unokatestvéreim sírása közepette összelapátolta a széttört tojásokból véresen kifolyt, félig kikelt kismadarakat, arra gondoltam, hogy egész éjjel ébren maradok, sőt, végig, amíg itt vagyok, ébren leszek.
A konyhán irdatlan méretű üstökben bugyborékolt a paradicsomos káposzta, és mindig azt képzeltem, mint az állatkertben, a víziló tátott szája előtt, hogy ha tovább nézem, beleesek.
A falak mentén hatalmas csótányok lapultak, és hypó-szag terjengett mindenütt, kivéve a kinti büfét, ahol finoman járt a szél, és sokáig tartott a puncsos Leó.
- A Dóri már megint bepisilt! - kiáltotta keresztanyám egy reggel, aztán lementünk a partra.
Legjobban az iszapot szerettem, hidegen csiklandozta a talpamat, és ha belevájtam lábam mind a tíz körmét, szép kis fekete csík maradt utána egész napra.
- Gyere, mutatok valamit - szólt nagyanyám. - Meglepetés!
És kézen fogva vezetett az üzemi konyha felé.
Apával csónakáztunk egész délután.
Csönd volt, és nem törte meg sem az evezők csobbanása, sem a szitakötők berregése azt a meggyőződésemet, hogy az aranyhídon át lehet kelni.
"Most múlik pontosan. Engedem, hadd menjen..."
/Kiss Tibi/
-----------------
Hogyishívják - 2008. 06.09.
Na, ma van az, de tényleg, hogy fogalmam sincs, hogy miről.Gula Peti javasolta, hogy róla, de róla, azon kívül, hogy bírom, és hogy ma ebédrendelés közben folyamatosan a félvér pincérlány mellét nézte, ráadásul fel is volt háborodva azon, hogy ezt neki néznie kell, szóval ezen kívül, meg azon, hogy a Peti szép, nem tudok miről írni.
|
Tulajdonképpen szívás ez az írás, a többiek buliznak a Dantéban, amit Igó hol Dantonnak, hol Darwinnak hív, és mindegyik helytálló, merthát a pokol, a halál és az evolúció mind játszik itt a Poszton, sőt, ők játsszák a főszerepet.
Mélyponton vagyok. Hiába szaunáztam ma, hiába aludtam délután, bár ez sem sikerült egészen, mivel felhívtak közben (alvásom idején), hogy nem szerepelnék-e a Hal a tortánban, és mivel félálomban radikális az ember, egyből lemondtam.
A zsűri ma tanácskozott.
Ez nagyjából abból állt, hogy az asztaltársasággal megittunk néhány koktélt meg sört, és fantasztikus színházi sztorikat meséltünk egymásnak.
Például Rick Zsófi elmesélte, hogy amikor a Dzsungel könyvében Méhes (Ká) félelmetesen sziszegve közelített a majmok felé, akik ettől hangosan rettegtek, a nézőtéren egy kisgyerek imígyen kiáltott föl: - Nézd, Mama, kukac!
Volt még más is, de azt nem mondhatom el.
Egyébként arról is beszéltünk, hogy mit is ír a hogyishívják, vagyis; miről is szól ez a válogatás.
Mindegyik előadás kőkeményen az isten- és identitáskeresés kérdését járja körül.
- Malac, menjél fel a zsinórba, légy szíves, és kezdd el bekötni a lábakat.
Na jó, így tényleg könnyű írni.
Most már kíváncsi vagyok, ki ez a Malac. Aki nekem ennyit segít. Tudtán kívül.
Találkozzunk a D-ben.
"Haj, nagy zivatar szele száll.
A butykos volt csak jó szeretőm.
Már úgy esik, el sosem áll."
/Kiss Tibi/
----------------
Hajnali - 2008. 06.08.
- Szerinted miről írjak? - kérdezem Kukorellyt.
- Hú, ez jó kérdés.
- Na, adj témát - követelőzöm.
- Írj arról, hogy miért nem fekszik le az ember, amikor pedig le kéne feküdnie. Írj ezekről a hajnalokról.
|
Ezek a hajnalok végzetesek. Három napja nem aludtál, ahogy a nappal és az éj, úgy mosódik össze a részegség a másnapossággal, hol ruhában alszol, hol délután, de ami meghatározza, és mégis hajszálpontosan követhetővé teszi ezt az egészet, az a szakmai beszélgetés. Délelőtt tizenegykor. Nagyhalál. Mégis mindenki kikel az ágyból, mégis ott vagyunk mindig, jó sokan. Valahogy kell. Nem a stréberség (nem is az éberség), de a fontosság és a kíváncsiság okán.
Persze Endre nem erre kíváncsi, Endre azt akarja tudni, hogy miért nem fekszünk le. Nem azt, hogy miért kelünk föl.
Miért, miért?
Nem fekszünk le, mert nem tudunk.
Talán két dolog van csak, a költészet és a szerelem, ami ennyire elmossa az időt, mint a POSZT.
"Beszélgessünk, beszélgessünk a világról, amelyben bolyongunk, és nem találjuk egymást." (Kassák)
Beszélgetünk.
Csodálatos, hogy itt büntetlenül jóban lehet lenni, mert mindenki ugyanazért van itt (miattad, Endre!), azért, hogy megmutassa, hogy megismertesse, megszerettesse magát a többiekkel, akik - ugyanazon helyzetüknél fogva - nem a rivalizálás, hanem a nyitottság és az elfogadás mentén isszák magukat halálra ebben a tíz napban, és mondanak mégis érdekeseket a másnapi szakmai beszélgetésen.
- Malac, menj vissza az árokba! - hallom az ügyelőtől, így negyed tizenkettőkor, vasárnap, amíg a blogomat írom Spilák Klári gépén, aki egyébként epedve vár a Dantéban.
Mondanom se kell.
Megyek vissza. Hajnalig.
Az árokba.
"Ha a Holdon dobol egy kobold,
Álruhában én vagyok."
/Kiss Tibi/
----------------
Lecsó - 2008. 06.07.
Az esték általában úgy végződnek (kezdődnek), hogy megpróbálom magam lebeszélni a Dantéról. Nem megy. Alig várom, hogy összefussak a sepsiszentgyörgyiekkel, akiket kilenc évvel ezelőtt a szívembe zártam Kisvárdán, és erre a tavalyi Kisvárda csak ráerősített, a tegnapi Yvonne pedig végképp bizonyossá tette, hogy ha hallgatok apukámra, és visszamegyek "rendes színésznek", akkor csak úgy, mint ők. Vagy sehogy.
|
Színészek főznek a Fregattban. Kicsit féltem, hogy az Igó és a Gula Peti mellett csúfondárosan leégek, mint szakács, de aztán egész ügyesen karikára vágtam egy cukkínit, és amíg a Péter által aprólékos gonddal feldarabolt szalonnahegyet kavargattam a nyílt lángon, csupán egyszer égettem meg a kezem.
Éva főz. Peti főz. Én nem. Mit jelent ez?
Éva erősen, Peti paprikásan, Éva kaprosan, Peti simán.
Éva nem kóstol, Peti végig, Éva meghámozza, Peti belefőzi.
Peti kér pálinkát, Éva nem kér, én is kérek, mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy nem döntök. Nem döntöm el, hogy szeretem.
Érdekes ez, mert hát akkor hogy döntöm el, hogy mi tetszik, honnan tudom, hogy amit látok, az olyan, amilyennek látom, honnan veszem a minősítő szerkezeteket arra, aminek pont az a lényege, hogy nem lehet sem szavakkal, sem körmondatokkal, sem "a főzés szabályainak" betartásával megragadni.
Ezt úgy hívják, hogy ízlés - mondaná egy kedves barátom.
Tehát nincs más dolgom, mint bízni az ízlésemben, sőt mi több, vállalni az ízlésemet, és -ahogy ma Bocsárdi fogalmazta meg gyönyörűen a szakmai beszélgetésen - eljutni a totális szabadságig, vagyis oda, ahol az ember teljesen ki tudja zárni a mások véleményétől való függést, legyen szó rendezésről, főzésről, vagy éppen ítélethozatalról.
És most irány a Dante.
"Nekem mindegy, csak a színe legyen vörös!"
/Kiss Tibi/
----------------------
Mari máshol van - 2008. 06.06
- Hogy akarsz blogot írni, amikor olyan buta vagy, mint egy tök? - kérdezi Faragó, és homlokon csókol.
- Mér, ahhoz okosnak kell lenni? - kérdezem én.
- Nem, buták is írnak.
Az összes barátomtól úgy köszöntem el, mintha Jamaicába költöznék egy évre, és ha úgy vesszük, oda is költöztem, vagyis már ott is vagyok, csak "Sun of Jamaica" helyett zuhog az eső, amire természetesen egyáltalán nem készültem fel.
|
Rögtön az első éjjel elázunk, a szó legtágabb és legszorosabb értelmében, és nem tudom, nekem miért kell zsűritagnak lennem ehhez, de már másodszorra fordul elő, hogy a fesztivál, mint egy özönvíz, felszínre hozza, és partra veti életem szerelmének összes elsiratott és feldolgozottnak hitt hordalékát.
Most akkor depressziós, vagy nem depressziós?
Férfi. Felnőtt férfi. Nincs gyereke. És két nőt szeret egyszerre. Ismerős?
Az hát. Nézem ezt a nem depressziós felnőtt férfit a másik ágyon, kurva meleg van a szállodai szobában, hanyatt fekszem, menetiránynak háttal, és felrakom a lábam a falra, ahogy szoktam, hogy ne dagadjon be a bokám. Hangtalanul nevet.
Ha most, ebben a pillanatban megismerkednék valakivel, és a kölcsönös imádat és nagyrabecsülés ellenére végigcsinálnánk azt a tizenöt évet, ami nevezhető határfeszegetésnek, de akár szivatásnak is (pedig valójában ismerkedés), csak azért, hogy ráébredjünk, hogy most már nem érdemes tovább szórakozni, mert ő az, és neki meg én, akkor lehet, hogy ötvenhárom éves koromra belátnám, hogy van együttélés. Nem pedig úgy, mint eddig, hogy minden kapcsolatom a szakításra ment ki.
Ivanov falnak dönti a hátát. Kényelmetlen így, félig ülve, félig falnak dőlve az ágy, de túl fáradt ahhoz, hogy egyenesen üljön, lefeküdni meg nem akar. Beszél. Mint egy diafilmet, lassan, részletesen pergeti előttem életünk állomásait, a Moszkva teret, anyámat a kertben, a színészház ablakát, és a Lulu próbát, ahol levette, hogy a partneremmel eggyel tovább tartott a kelleténél az a színpadi csók.
Még lemegyünk az éjjel-nappaliba pezsgőért, de egyrészt elröhögjük magunkat attól, ahogy összeölelkezünk a macskakövön, másrészt nem bontjuk ki.
Na menjünk aludni.
"Szorgos kis démon-menhely, mi vár még rád,
Mari vegyél egy nagy levegőt, s fújd meg a trombitád!"
/Kiss Tibi/
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.