Miből lesz a pillangó?

Mibõl lesz a pillangó? Buta kérdés. A pillangó hernyóból és bábból lesz, mindenki tudja. De ez a pillangó, akit Kecskés Tímea játszik a Szépmûvészeti Múzeumban, A Mediciek felemelkedése és fénykora címû kiállítás, vagyis a Reneszánsz Év alkalmából, Ruzante: A csábító pillangó címû darabjában, ez speciel nem hernyóból lett, hanem légybõl.

Nem azért, mintha az állattanászok felfedeztek volna egy új pillangófajtát, amely báb helyett légyből lesz, és mellesleg csábít, hanem azért, mert a 16. század elején élt Padovában egy Angelo Beolco nevű fiatal színpadi szerző, aki írt egy La moscheta, magyarul tulajdonképpen Legyecske című komédiát, és ezzel a komédiával rendesen beírta magát a világirodalomba. Amúgy Ruzante is így lett belőle - az olasz színpadi hagyományban gyakori volt, hogy egy színészt a szerepe után neveztek el. Itt ráadásul az történt, hogy egy szerzőt neveztek el a saját darabjában színészként eljátszott szerepe után.

Na de ha legyecske, akkor miért pillangó? Hát egyszerűen azért, amiért a pillangó - legalábbis magyarul - sokkal kedvesebb. Volt ez a legyecske már madárka is, néhány évtizeddel ezelőtt ugyanis született ennek a darabnak már egy magyar fordítása, és annak Csapodár madárka volt a címe. Annak se volt több köze a légyhez, mint a pillangónak, röpül mind a három. Engem speciel a pillangó a maga kedves ideoda röpködésével a légynél is és a madárnál is jobban emlékeztet arra, amit a darab női főszereplője csinál - hol ezt, hol azt a férfit kívánja meg, és ennek folytán aztán ide-oda röpköd. Van egy férje, akit gyerekkora óta szeret, utána jön a megunt régi szeretője faluról (el ne feledjem, Padova külvárosában vagyunk az 1520-as években), de mire a régi szeretője utána jön, ő már éppen megismerkedett egy új jelölttel, egy zsoldoskatonával, akihez hamarosan el is költözik - de csak amolyan pillangó módra, mert hamarosan erre is ráun és hazamegy a férjéhez.

A PRÓBA - KÖZÉPEN NAGY TAMÁS FOTÓ: KANYÓ BÉLA
Ezt a pillangót (ti. a címet) amúgy, bár a darabot én fordítottam újra, nem én találtam ki, hanem - már az új fordítás elkészülte után - Kováts Kriszta, aki ezt a zűrös szerelmi háromszögtörténetet rendezi, és aki ezt a fordítást megrendelte tőlem tavaly nyáron. Lesz ugye egy reneszánsz év, abban sok egyéb kiállítás mellett egy nagy olasz reneszánsz kiállítás a Szépművben, és mivel a Szépműv újabban a kiállításai mellé hozzájuk illő, élő műsorokat is kínál, ebből a darabból is ilyen élő, kiállítás-kísérő program lesz, játéknak is, meg azért is, hogy akik eljönnek, ennyivel is többet tudjanak meg arról a korról, amelyben ez a fiatal uradalmi intéző (mert Angelo Beolco ebben a minőségében kapta a fizetését) a padovaiak szórakoztatására ezt a kegyetlen kis komédiát kerítette. Hiszen valaha azok a pompás reneszánsz képek sem múzeumok, hanem paloták falán lógtak, ahol zajlott a nagy élet, csak úgy telibe, a képek előtt és között, és az ajtók mögött, férfiak karja és nők lába között, egymás előtt és a házastársak háta mögött.

LEONARDO DA VINCI: NŐI FEJ ("A KÓCOS NŐ")
Apropó, Padova. A darab szereplői úgyszólván szociológiai pontossággal mutatják a kort, amelyben élnek. A házaspár faluról költözött Padova külvárosába, és miért? Mert ennek a szép reneszánsz kornak Itáliában egyik jellegzetessége az volt, hogy kisebb-nagyobb hadseregek masíroztak át az országon, és aki tehette, védelemért faluról valamelyik városba költözött, ahol ráadásul többnyire valamilyen iparosmunkát is talált. Annyira a külvárosban vagyunk, hogy a mi pillangónk a darab elején egyenesen a tyúkokat eteti, mintha még falun volna. A férje pedig, Ruzante, igazi városi kókler lett, kisstílű csaló, aki szerencsétlenségére éppen azt a katonát próbálja meg átvágni, aki megtetszett a feleségének. És ki ez a katona? Egy öntelt pojáca, egy zsoldos, jön-megy egyik csatából a másikba, ez a szakmája - meggyőződése, hite, gondolata semmi, azon kívül, hogy zsoldos és hogy nagy tufa, nem is tudunk meg róla mást, csak azt, hogy ért hozzá, hogyan csábítsa el Ruzante feleségét. Na meg azt, hogy ezzel is úgy van, mint a háborúskodással: túl sok azért nem kell neki belőle, nem nagyon bánja, hogy a nő visszamegy a férjéhez, hiszen ő is hamarosan elmegy egy kicsit újra csatázni, vagyis pénzt keresni.

De Ruzante (a szerep) nem csak egy kisstílű csaló. A darabban két híres, későbbi komédia alapötlete is ott van - és mindkét ötlet Ruzante (mindkét figura, a valóságos író és a darabbeli szélhámos!) fantáziáját dicséri. Az egyik ötlet száz év múlva Corneille-nél, kétszáz év múlva Goldoninál bukkan majd fel: ez A hazug alapötlete. Ruzante akkorákat hazudik, hogy kénytelenek vagyunk megszeretni érte, hiszen kit ne varázsolna el a fantázia? Akkorákat hazudik, hogy akárcsak Corneille és Goldoni hazugja, ő maga is belekeveredik a saját fiktív történeteibe. Fikció és valóság kettősségének ez az ütköztetésük általi felmutatása amúgy reneszánsz és manierista (kora barokk) sajátosság, végigvonul a Don Quijotétól A viharonát Calderón darabjaiig (de még a római San Ignazio illuzionista mennyezetfreskóin is ezt látjuk). A másik hagyományteremtő ötlet szorosan kapcsolódik ezekhez a hazugságokhoz. Az egyik jelenetben ugyanis mintha Molnár Ferenc A testőrét játszanák el nekünk. Ruzante, hogy próbára tegye felesége hűségét, messziről jött idegennek adja ki magát. És a felesége, aki rögtön felismeri, bár haragszik rá, ellágyul - meghatódik férje játékosságán, és már-már hagyja elcsábítani magát a saját férjétől. Igen ám, de ettől Ruzante kiborul és nekiesik: Megcsalnál, te kurva? (Nem nagyon válogatnak a kifejezésekben, ne feledjük: ez a reneszánsz teljesség világa.) És a felesége, aki talán nem is csalta volna meg, ettől úgy kiborul, hogy ha csak egy időre is, de elhagyja és elköltözik a tufa zsoldoskatonához.

Azt írtam: zajlott a nagy, reneszánsz élet. Magyarul az újjászületés zajlott - az európai emberiség felfedezte saját magát, részben az antik kultúra segítségével felfedezte a saját testét és lelkét, és elkezdte nagy kanállal habzsolni az életet. Erről szól ez a könyörtelen komédia és ebben a szellemben született a produkció is.

BRONZINO: I. COSIMO ARCKÉPE
Az előadás olyan, mintha életre kelnének a falakon függő képek. Éppen ez lehet az egyik funkciója: eszünkbe juttatni, hogy azok az emberek, ott azokon a pompásan megfestett képeken, valaha élő, hozzánk hasonló, húsvér emberek voltak, szerettek, szenvedtek, elárulták egymást, megcsalták egymást, és végül sokszor megbocsátottak egymásnak. Hogy a nők olyanok voltak, mint a sellők, a nimfák vagy mint a pillangók, színesek, kedvesek és kétségbeejtően állhatatlanok (mint ma), a férfiak pedig, mint a kentaurok - megpróbálták emberi ésszel kordában tartani fékezhetetlen állati ösztöneiket (mint ma).

A darabhoz Várkonyi Mátyás zenéjére írtam néhány dalszöveget is, egészen pontosan ötöt, felvonásonként egyet-egyet, plusz az alant olvasható finálét. Eleinte bajban voltam - nem könnyű mai nyelven dalokat írni egy mégoly szórakoztató, de azért mégiscsak ötszáz éves történethez. De Kováts Kriszta megoldotta a problémámat. Adott egy egyszerű, de hatásos instrukciót. Azt mondta:

- Az erotika időtlen.

És így születtek ezek a reneszánsz dalok. Meg a darab alcíme, amelyet a marketing kedvéért találtam ki. Így szól: Félrelépés szünet nélkül.

FÁBRI PÉTER

süti beállítások módosítása