Minta mese

Lili szemérmetlenül stírölte a nézõteret a Kossuth-díjas lába közül. A Kossuth-díjas terpeszben állt, és Lili, mint egy raffaellói puttó, hason fekve könyökölt a színpadon, ujjaival elmélyülten tekergetve parókája csigácskáit. Sok szövege nem volt, csak erõs színpadi jelenléte, aminek intenzitását elmélyítette az a tény, hogy Lilire alig tervezett ruhát a jelmeztervezõ.

Nyilván volt valami húzós, rendezői koncepcionális oka annak, hogy az alig fölöltözött Lili ráérősen le-föl flangáljon a színpadon, de ez a ködös homályba veszett a próbák alatt. Annyi maradt csak, hogy Lili, mint színpadon felejtett balerina a délelőtti gyerek-bérletből, néha lejtett valami egyszerűt, aztán betekerték egy perzsaszőnyegbe, hogy egy drámai csúcsponton kitekerjék, mint ajándékba adott bajadért. Ekképpen történhetett, hogy előadásról előadásra az imént említett raffaellói puttóként könyökölhetett a Kossuthdíjas lába között, és pofátlanul bámulhatott az előtte elterülő nézők képébe. Lilinek óriási sikere volt nem létező szerepében. Az alig-jelmez alig takart valamit. Hasa, háta, dereka, combja mind oda volt kínálva a művészetnek, és egy-egy meggondolatlan mozdulatnál a melle is kikívánkozott a háromszög fedezékéből. Lili kedvelte ezt a nem létező szerepet. Nem gondolta volna magáról, hogy örömet jelent számára ez a majdnem pucérság a színpadon, és saját testének fiatalsága őt magát is rabul ejti. Örült, hogy jól néz ki, hogy sikere van, hogy a takarásban az öregedő színészek nagy nyekkentéssel nyelik körülötte a nyálukat. Civilben sohasem lett volna félennyire sem kihívó. Nem mert volna ilyen nyilvánvaló hódítási pimaszságokat elkövetni. A magánéleti kacérságot mértéken alulinak tartotta, de ezt a színpadit a végletekig élvezte. Fölszabadította. Ugyanúgy tekergette a nézőtéren ülő férfiakat az ujja körül, mint a parókája csigácskáit. A szakmunkás- bérlet előadás után egy emberként várta a művészbejárónál. Az idősebb színészek ugratták Lilit, hogy most aztán beleválogathat a kendermagba, és számos pikáns történet kezdett szállingózni színházszerte Lili színpadról lefelé történő hódításairól. Az igazság ezzel szemben szinte érdektelen volt, de annál inkább jellemző. Mire lesminkelt, megfürdött, átöltözött, annyira visszaváltozott hétköznapi Lilivé, és úgy ment el a szakmunkások izgatott kórusa mellett, hogy azok a feje fölött nézték, kijön-e végre az, akit vártak. Sosem ismerték meg civilben.

De most, amikor kitekerték a műperzsából, és kinézett a Kossuth-díjas lába közül, tekintetével egyenesen a második sorban ülő Filmrendező, Árkus arcába botlott. Az nagyon nem jött zavarba, hanem nyelvével komótosan végignyalta a szája szélét, látható élvezettel, és töviről hegyire végiggusztálta Lilit. A dráma eközben a színpad másik oldalára tevődött át, ám Árkus feje meg sem rebbent. Kamerája mozdulatlanul ott ragadt Lilin. Lili ismerte Árkust, nagyra tartotta. Árkus neve jól hangzott tévés és filmes berkekben is. Nála játszani, hozzá bekerülni minden színész vágyálma volt, nemtől függetlenül. Lili néhányszor találkozott vele, ilyenkor mindig arra gondolt, hogy miért nem tud ő kihívóbb, merészebb lenni, hátha akkor felkeltené Árkus érdeklődését. Amikor a Kossuth-díjas lába között megpillantotta Árkust, megérezte a pillanatban saját erejét is. Árkus most megjegyzi őt egy életre, abban biztos lehet. Arcátlanul bámulta, mintha megvenni igyekezett volna Árkusból valamennyit: talán onnan a mellkasából egy húsz dekányit, a nyakából tízet. Árkus egyre csillogóbb szemmel szemlélte Lilit, majd egyszer csak rámutatott az órájára, aztán a művészbejáró felé, és elpantomimezte Lilinek, hogy várni fogja az előadás után. Lilinek az arcából a parókájába futott a vére. A francba, ez sikerült, gondolta. Árkus bejött a csőbe. Előadás után elmennek vacsorázni, beszélgetnek a darabról, a színészekről, az életről, röhögnek. Aztán majd meglátja. Bármi lehet még aztán... Lili úgy vélte, semmit sem kell tennie, hátradőlhet nyugodtan, és hagyhatja Árkust dolgozni. Ő a maga részéről megtette, amit lehetett. Árkus meg van főzve. A takarásban odahajolt hozzá a Kossuth-díjas: mi van, anyukám, feldolgoztad a filmrendező bácsit fasírtnak? Holnaptól már veled lesz kiplakátozva a város!

Lili röhögött és annyit mondott, hogy azért még dolgoznia kéne egy keveset, és a Kossuth-díjas nem is gondolta, hogy nem. Előadás után, már a lépcsőházban leszedte magáról a parókát, a műszempillát, és rohant a zuhany alá, amikor eszébe jutott, hogy fönt kellene hagyni valami kis sminket. Mégsem kéne felismerhetetlenné tennie magát, felvenni a belülrőlvagyokszínész- hacukát. Jó, farmer meg trikó, de attól még kéne hagyni egy kis titkot, kis merész rejtélyt. Például a melltartóját sem veszi fel - határozta el rögtön. Árkus filmre készül, és szereplőket válogat - hasított bele, miközben állt a zuhany alatt, óvatosan, hogy ne kelljen újrafestenie az arcát. A combjától lefelé szürke patakocskákat rajzolt a színpadi por, és örvénnyé duzzadva folyt a talpa melletti lefolyóba. Árkus jó fej, okos és annyi csaja lehet, amennyit csak akar - gondolta Lili -, nyilván nem azért jött színházba, hogy becsajozzon, hanem hogy szereplőt keressen. Öltözött. A melltartóját begyűrte a táskájába belülre, a cipzárt is ráhúzta, mert látta magát, amint az étterem közepén, a gyertyafényes asztalnál kirántja a tányérba, amikor zsebkendőt keres. Na, azt nem. Mindent nem fog egyből elrontani. Berohant a fodrászokhoz és kisírta, hogy besüssék a paróka alatt kinyuvadt haját. Egész pofás lett, mire kiért a művészbejáró elé. Árkus várta. Vállára ejtett, puha, fehér zakóban, zsebre dugott kézzel. Mögötte ott állt a taxi. Kétfelől megpuszilta Lilit, gratulált, közben a sofőr ugrott, és kinyitotta a hátsó ajtót. Lili beszállt, Árkus mellé, a taxi elindult. Beszélgetni kéne - dobolt Lili agyában. Könnyedén, viccesen és titokzatosan. Vagy csak hallgatni. Nézni elkerekedett szemmel, hogy ilyen szép, nagy, okos filmrendezőt még nem látott soha. Árkus gratulált, majd elhallgatott. Lili agyában rohangáltak a fél mondatok. Azt mégsem kérdezheti meg, mire készül. Mit fog rendezni legközelebb. Nem riporter ő! Még a végén azt is kérdezze meg, hogy milyen érzés? Lili tarkóján gyülekezni kezdtek a verejtékcseppek. Árkus megátalkodottan hallgatott. Lili cigarettát kért, kapott, rágyújtott. Aztán félvilágian, nagy sóhajokkal fújta a füstöt, és nem jutott eszébe semmi. Árkus kibámult a kocsiból az utcára. Csönd volt a kocsiban. - Tetszett az előadás? - próbálkozott Lili, Árkus morgott valamit. Meg kellene tőle kérdezni, hogy mi a francnak hozott el magával, mit akar, mit csináljak - gondolta Lili, de mondani csak annyit mondott, hogy aha, jó darab. A taxi akkor hajtott föl az Árpád hídra. A Margitszigetre megyünk - villant be Lilinek, a Nagyszállóba. Anyád! - gondolta egyből, és Árkus ránézett: mi van? Úgy látszik kihallatszott. Asszem, az van, hogy az anyád! - mondta Lili, a vesztesek biztonságával. Aztán szólt a taxisnak, hogy álljon meg, mert ő éppen itt lakik, igen, a hídon, most mit kell ezen csodálkozni, lakott már máshol is, az Alagútban egyszer, az sem volt jobb. A taxis ijedten fékezett a híd közepén, Lili kiszállt, Árkus biccentett, aztán behúzta Lili után az ajtót, és a kocsi továbbrobogott Buda felé.

SÁNDOR ERZSI