"Nehéz a boldogságtól búcsút venni!" - a férfi egyenesen a fiú hátába énekelt bele. Nem lehetett tévedés, követte. Akit az édes-bús dallal megcéloztak, meghökkent.
Rövid, kockás nadrágja csípőjén feszült, de nem volt lányosan széles, azonkívül a haja a fülére göndörödött, ám az sem hathatott megtévesztően, negyvenhármas tornacipőjéről nem is szólva.
Lassított és belesandított a kirakatba, hogy meglássa, ki követi. Ez egy "afféle" férfi lehet, gondolta. Látta saját, kissé riadt szemeit is tükröződni, pattanásos, serkenő bajuszkájú kamasz arcát.
Nem gyorsított, de nem is állt meg.
"Ha majd a másik, kevésbé jó lesz" - dudorászta a dalt kitartóan tovább mögötte az ismeretlen.
Nem reagált.
Végül is mi történhet?
Néptelen volt az éjszakai utca.
Mindjárt hazaér.
Már a házuk kapujánál állt, hogy nyissa kulcsával.
A férfi ekkor megszólította.
|
Most már rásandított.
Nálánál alacsonyabb, erősen beillatosított, világos zakós ember nézett rá, kissé oldalt biccentett fejjel, fél mosollyal.
("Ez nem fog erőszakoskodni" - futott át a fiúban a megnyugtató gondolat, de azért próbált felkészülni, ha esetleg tévedne.)
"Inkább nem" - ezt felelte udvariasan, kissé száraz szájjal.
Tekintete egy fél pillanattal tovább időzött a férfi nyakkendőtűjén, egy ezüstfényű, recés, pici madarat stilizáló díszen - nyilván ezért viselte -, mindenestre a férfi még nem adta fel. Halkan, szinte befelé fütyörészte tovább a dalocska dallamát.
A fiú érezte magában a feszültséget, kicsit ügyetlenkedett a zárral, mire a másik még próbálkozott: "Biztosan?" Döngve zárult a kapu.
Anyja még a konyhában tett-vett, ő is tudta, hogy leginkább csak azért, hogy legyen ürügye az éjszakában ébren várni rá.
A fiú persze nem mondta el az alkalmi kísérő ajánlkozását.
Minek izgassa.
Arról is hallgatott, hogy aznap kilépett munkahelyéről.
|
"Nem akarsz enni valamit? Van resztelt máj krumplival, meg vettem neked sört is, barnát, amelyiket úgy szereted" - kínálgatta anyja.
Sokkal ingerültebben utasította el, mint a kapualjban felajánlkozó idegen férfit.
Erre az igazságtalanságra nyomban ráeszmélt, és ettől még idegesebb lett. Felkapta az előszobában a nagy barna papírzacskót, és a saját szobájába vonult vele.
Miközben ágyára rakosgatta a csomag tartalmát, hallotta, hogy odaát, a másik szobában anyja még csöndesen rádiózik.
Egy kis fehér sapka.
Fehér ing, bő szárú, szintén fehér alsónadrág.
És egy pár - szintén fehér - zokni. Tehát ezekbe fogják átöltöztetni. Fülelt saját szívverésére.
"Legfeljebb rád emlékezem" - kúszott zilált gondolatai közé töredékesen, a neki szólt szerenád folytatása.
"Ő most ott fekszik, valahol meszsze, egy hideg, sötét helyiségben" - próbálta felidézni magában a Kozma utcai temető mesés külsejű szertartási épületét. Amennyire riadt volt a keresztény sírkövek között, a fejfák szigorúságától, a zsidó temetőben az elmúlás képzeteit nem találta olyan kérlelhetetlennek. A keleties díszek tennék? A csodarabbik legendái? Nem tudott bizonyosságot. Apja oszlásnak indult tetemére gondolt. Iszonyodott, de mégis megnézte.
Megsötétedett és kisebb lett. Mint egy bábu. Akit fellépésre készítenek elő. Két törött cserépdarabot tettek szemeire, kezébe kis faágacskát. Egy samesz, templomszolga azt mondta, hogy ez az úthoz kell, mert majd elindul a többiekkel. Jerusalaimba.
"Mikor lesz az már?"
És cipő nincs is! A fiú felrezzent.
|
Persze, mindennek egyszerűnek kell lenni, így szól az előírás. Gazdag sem viheti magával kincseit. "Nincs batyus halott" - mondta anyja.
A fiú keveset tudott a temetkezési szokásokról, de úgy gondolta, nincs tiltva, hogy nézegesse, fogdossa a ruhadarabokat. Akárha egy bábszínházi előadás jelmezeit érintené, amelyekkel beléphet egy félelmetes mesevilágba. Még ha nincs is onnan visszatérés.
Mintha a közömbös textíliák valamit elárulhatnának a titokzatos tartományról, ahová készítették őket
(Berger és társa kft.).
Kicsit borzongva, de felpróbálta a sapkát.
Megnézte magát a tükörben.
Résnyire összehúzta szemét, eltátotta száját.
Azt játszotta, hogy nem él.
Odament az ablakhoz is.
Hátha ott lent, a kapunál még mindig vár rá az a csábító, idegen férfi.
Elkínzott, torz mosollyal megmutatta fehér, temetői sapkás fejét az utcának, mint a halál, de odakinn már senki sem volt.
SZERÉNYI GÁBOR ÍRÁSA ÉS RAJZAI
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.