Nem mindvégig néma

Yoshihiro Kurita, aki magának elõször a tradicionális japán kabukiban szerzett nevet, most a szamurájkultúrában és a zen-buddhizmusban gyökerezõ nó-színház és a nyugaton is ismert színházi kultúra találkoztatásán fáradozik elõadásaiban. Társulata, a Niigata City-i Ryutopia Nó-Színház Shakespeare Téli regéjét mutatta be Gyulán, a IV. Shakespeare Fesztiválon.

A darabból Kurita minden, nem lírában íródott részt kivágott, így - s az érzékeny rendezés, a kiváló, rendkívül fegyelmezett színészek révén - az előadás szokatlanul nyugodttá, makulátlanra tisztult. A vastaps látszólag zavarba hozza a színészeket - amit a szűkszavú Kurita, a Téli rege rendezője és egyik szereplője is bevall az előadás utáni beszélgetésünk során.

- Eddig két alkalommal járt a társulatuk Európában; két évvel ezelőtt egy craiovai fesztiválon, és most. Hogy fogadja az európai közönség a nagy többség számára idegen kultúrából érkező színházukat?

Yoshihiro Kurita: A közönség nyitottan áll az előadásainkhoz, két éve is sikerünk volt, és úgy láttam, a mai előadás nézői is igen pozitívan értékelték a Téli regét. Úgy érzem, az európai közönség reakciója sokkal látványosabb, sokkal könnyebben érzékelhető, mint a japánoké.

- Ön az előadásaiban keveri a tradicionális japán nó-színház ezernyi szabálytól kötött hagyományait az Európában megszokott színjátszással, s teszi mindezt Shakespeare művein keresztül. Hol a kapocs a két színpadi nyelv közt?

Yoshihiro Kurita: Shakespeare minden drámája a nézők lelkéhez, szelleméhez szól, ez pedig jelen van a nó-színház esszenciájában is - ilyen szempontból tehát nagyon is hasonlítanak egymásra. Én ezt emelem ki minden munkámban. A Téli regében, ahogy azt ma este láthatta, a fehérbe öltöztetett, nyugodt, lassan mozgó színészek utaltak a nó hagyományaira, a díszesebb jelmezekbe bújtatott, szöveget mondó szereplők pedig az "európai típusú" színjátszást képviselték.

- Hogyan lehetséges, hogy a két, egymással ellentétben álló világ - a hangos és a halk, a gyors, sokszor nyugtalan és a békés, alig mozduló - megférhet egymás mellett egy színpadon?

Yoshihiro Kurita: Ahogy láthatta, a fehérbe bújt színészek legnagyobbrészt ugyan valóban némák voltak és rendkívül lassan mozogtak, de néhány fontos pillanatban ők is aktívan színészkedtek, akcióba lendültek. Így próbáltam vegyíteni a két ellentétes elemet - ha mindvégig némák maradtak volna, akkor beszélhetnénk tisztán nó-színházról.

- Említette a hasonlóságot Shakespeare és a nó-színház lényege között. Ezért épp az ő műveit rendezi?

Yoshihiro Kurita: Eddig öt Shakespeare-drámát rendeztem meg: a Téli regén kívül a Hamletet, a Macbethet, az Othellót és a Lear királyt. Mindegyikkel ugyanaz volt a célom: hogy a feloldozásról beszéljek velük - ez minden munkám kulcsszava. Mert Shakespeare drámáiban mindig jelen van egy bűnös ember, aki bizonyos cselekedetek által megtisztul, és így nyer feloldozást. Az ő műveit nem színházként értelmezem, és nem is akként szeretném interpretálni őket, hanem spirituális ceremóniaként, egyfajta rítusként.

- Mikor kezdtek játszani a színészei?

Yoshihiro Kurita: Nagy különbségek vannak köztük - van, aki régebb óta van már a pályán, és van, akinek még nincs nagy tapasztalata. - Úgy értem, nem kellett már gyerekkorukban elkezdeniük tanulni a színjátszást?

Yoshihiro Kurita: Ez csak a hagyományos japán színhazáknál, a kjógennél, kabukinál (előbbi jelentése "bolond szavak", s rövid, karikaturisztikus darabok jellemzik; utóbbi a nó-színháznak mintegy ellenpontjaként létrejött, azzal szemben eredetileg nem az elitnek, hanem a szélesebb közönségnek szóló összművészeti színházi műfaj - K. B.) vagy a tradicionális nónál van így - az ilyen színházak színészei valóban 5-6 éves korukban kezdenek tanulni.

- Az ön összes Shakespeare-rendezése a Téli regéével hasonló koncepció alapján készült?

Yoshihiro Kurita: Nem, minden előadásom más és más; de mindhez a nó-színház színpadát használom, amelynek vannak bizonyos speciális szabályai, amiket nagyon tisztelni kell - ebből a szempontból hasonlítanak egymásra.

- Mik ezek a szabályok?

Yoshihiro Kurita: Elsősorban az, hogy nem használhatunk semmiféle díszletet, a térből kell építkeznünk. De nagyon szigorúan meg van határozva a színpad kinézete is: a hatszor hat méteres színpadot három oldalról üli körbe a közönség; négy sarkában négy oszlop található; a feljárást pedig a hasigakari (egy legfeljebb tíz méter hosszú "híd" - K. B.) biztosítja. A társulatunk Japán-szerte turnézik, s szinte minden nagyvárosban megfordultunk már - de mivel csak ilyen speciális színpadon játszunk, valamivel nehezebb játszóhelyeket találnunk. Niigata City a székhelyünk, ahol - ősi nó-színházi kötődései miatt - sok ilyen színpad megmaradt, némelyik szabadtéren.

- Mi jellemzi jelenleg Japánban a színházi életet: a tradicionális műfajok, társulatok az elterjedtebbek, vagy az "európai típusúak"?

Yoshihiro Kurita: Ez nehéz kérdés, mert nincs egy vagy két, a többinél jelentősebb színház. Vannak európai típusú és nyugati szerzők műveit játszó színházaink és kabukit, nót játszóak is, egyaránt nagy közönséggel. Nem tudnám megmondani, melyik a népszerűbb, a közönség nagyjából egyforma nagyságú itt is, ott is. Szomorú helyzet, de Japánban az elmúlt években rendkívül magasak lette a színházi belépőjegyek árai, így a közönséget legnagyobbrészt csak a gazdagok, a felső középosztály tagjai képviselik.

Kovács Bálint 
Fotók: Kiss Zoltán/Gyulai Várszínház