Egy ki(nn)-menő előadás

"A hét fõbûn is vétek csupán, de van köztük három, a Büszkeség, a Bujaság és a Restség, amelyek nélkül a költészet soha nem jött volna létre" - olvastam a kísértetiesen idevágó Nabokov-mondatot a minap.

Az Out témája a Büszkeség. Vajon kinek a büszkesége? A színészek exhibicionizmusa? A néző ön-vállveregetése, amiért színházba ment? A főszereplő többszörösen megköszöni értő figyelmünket. Mindenki büszke és elégedett. Alig pár néző megy el. Büszkeségből. Hiszen kimenni még bűnnek számít a színházban. Talán ez az a tabu, ami alól csak a legkevesebb típusú színház kivétel. Igaz, leginkább ennél konzervatívabb színházakban számít annak. Mégis, vajon ezek a nézők érezték meg helyesen, hogyan is működik ez az előadás?

Büszkeség. Egy bűn, amit általában elnézünk, hiszen magamutogatás nélkül nincsen színház. Kell tehát a színházhoz a bűn? A veszély? De mi az, ami ma még veszélyesnek számíthat? A Via Negativa a hét főbűnhöz nyúlt vissza, hogy alapvető kategóriákon vizsgálhassa meg, hogyan változik a tabu fogalma közönségről-közönségre, estéről-estére. A hétrészes előadás-sorozat hatodik, legutóbbi része nyitotta meg formálisan a Kortárs Drámafesztivált.

Találó jelképe a fesztiválnak a szem. Ebben az előadásban is, ami legjobban bennem ragad, az a szereplők tekintete. Ami egyúttal vezeti az enyémet is. A főszereplő nem tesz mást, mint bejön a színpadra, és békésen olvasgatni kezd. Látszólag a lehető legtermészetesebb dolgokat teszi, kényelmesen elhelyezkedik, kimegy a színfal mögé, papucsba bújik. Egyáltalán nem produkálja magát, nem csinál érdekes dolgokat. Mindeközben azonban képes folyamatosan kommunikálni a közönséggel, figyeljük minden kis rezdülését. Az összes apró gesztusának hatalmas jelentősége van, és feszült várakozást idéz elő a közönség soraiban. Mi lesz most?

Folytatódik a türelem-próba. Emberünk, tartva a szemkontaktust, levetkőzik. Nem háborodunk fel, és azt hisszük, felvértezettek vagyunk e legalapvetőbb provokációval szemben. De már itt, a legalsó lépcsőfokon elbukunk, mégis csak szemérmesek vagyunk, mert nevetni kezdünk: tehát egy kicsit zavarba jöhettünk. Persze a nevetés, egyúttal jó hangulatot is kreál. No meg fokozott várakozást. A színészek jelentőségteljes tekintete összefonódik a nézők várakozástelin kerek szemeivel. Zene. Egy Gomba érkezik a színpadra. Nem visel ruhát ő sem, majd kis piros alapon fehér pettyes kalapja alól ránk köszön: Hi!

A hatás eléréséhez azonban időközben megemelkedik az inger-szintünk. Azt nem várják meg, hogy a lassúság mint provokáció már a figyelem lankadásáig vezessen. Ők figyelmet akarnak, és mindenki előtt: hatni. Egyébként jó színészek. Ekkor bejönnek a színpadra. Öten. Öt olyan ember, aki valószínűleg mind az "osztály bohóca" szerepet kapta az iskolában, ez színészeknél: jó. Egyébként is lehet, hogy jó. Van köztük egy férfi, aki nyúlmaszkot visel a fején, igen hasonlatosat a jól-ismert TÁP-nyúléhoz, ami Váradi Gábort rejti, s a TÁP asszociáció nem is visz talán túl vad vizekre. Ugyanis az öt színész produkálni kezdi magát. Azért, hogy nevessünk és tapsoljunk. Csupán ezért. De nevetünk és tapsolunk is. Jelentőségteljesek, ahogy egy jó színésznek kell. Eljátsszák a nem létező mögöttes jelentést. Szórakoztatnak, és ünnepeltetik magukat. Exhibicionisták, avagy büszkék, ami nem egészen ugyanaz. Egyikük például kiiszik másfél liter vizet egy hajtásra. Ez impozáns "virtuóz" jelenet, Csányi Sándor próbálkozott ezzel legutóbb, ugyan csak egy kisebb palackkal a Farkasok és bárányokban, neki nem sikerült, itt összejön. De valóban csak ennyi a cél?

Egy lány kérdéseket tesz fel a közönségnek. Nyíltan szól hozzánk a "mű", s megkérdezi, hogy szól a Pithagorasz-tétel, és melyik Newton második tétele. Az érteni akarás és a jóindulat süthet a tekintetünkből, legalábbis ezt mondják nekünk a színpadról. A feszülten figyelő, de nyílt kommunikációba nem bocsátkozó nézői magatartás azonban még tartja magát. Lehet ugyan erős az itthon szocializálódott csendes, szemlélődő szempár figyelme is, e sorok írója sem más alkat. Ez az előadás azonban ki akar ebből billenteni. A kérdésekre válaszolnunk kell. A közönség pedig válaszol. De ha nem elég gyorsan, vagy nem elég sűrűn, a színésznő nem vállalja fel a kínos, ám sokszor talán "termékeny" csendet, költői kérdésekké változtatva a vetélkedő-műsort. Így a jelenet dolgavégezetlen monológba torkollik. Pedig a kérdéseket megválaszolva a boldog bekiabáló azt érezhetné, milyen jó is, hogy ő most tudja a választ valami olyan színház kérdéseire, amit csak a "kevesek" értenek. Az egyik ilyen kérdés, a mennyikétszerkettő...

Halad tehát az előadás, ha nem szólunk semmit, akkor válaszolnak ők, s ily módon mégis működik minden egy darabig. Ám akkor megjelenik a színen egy copfos lány, aki kutya. Ráadásul labdája van, és ő már azért fogja nekünk produkálni magát, mint büszke kutyaszínész, hogy játsszunk vele. Aztán jönnek a barátai is. Ekkor idegpróbálóan hosszú jelenet következik, amikor a nyálas gumilabdát hangos vonítás kíséretében dobálják a szemüket kínosan lesütő nézőtér tagjainak, akiknek vissza kell juttatniuk a labdát a színpadra. A huszonkettes csapdája helyzetében a főszereplő arra próbál minket rábeszélni, hogy ne játsszunk velük, de minduntalan visszaadja a kutyáknak a labdát. Míg ha a nézők nem dobják vissza, a nyüszítés idegölő méreteket ölt. Itt tehát egyrészt nincsen hangulatosság: mondhatom, hogy irritált a zaj, de a cél éppen ez. Hol van előírva, hogy a színháznak kellemesnek kell lennie? Ha nézőt zavarja valami, akkor viszont megoldásra kell törekedni. A színészeknek pedig érezniük kell, hogy ez a jelenet mennyi ideig tartható, mikortól kezdve nem remélhető már semmi féle izgalmas reakció. Ehhez sok idő kell, "szenvedünk". A helyzettel nem igazán sikerül kezdenünk semmit. Talán nekik kellett volna néha más ingerekkel bombázni minket? Vagy ötletek csak kilátástalan helyzetben születnek?

Itt pedig vége is lenne az előadásnak. Ekkor következik azonban a legnagyobb tabu kikezdése. Ugyanis ennek az előadásnak is akkor van vége, amikor a legutolsó néző elmegy a nézőtérről. Elmehetünk. Out. Ám ahogy egy felbátorodott néző frappánsan megjegyezte rövid várakozás után, akkor a színészek is elmehetnek. De nem, ők csak állnak miközben folyamatosan biztatnak minket a távozásra, ismét ellenétes szándékot közölve szóval és tettel. Nem segítik a nézőt, hogy mihez is kezdjen ebben a helyzetben, talán alkotótársakra számítanak. Lesznek később ilyenek, ők kiállnak a meghajláshoz felsorakozott színészek mellé, de a többiek, mi, csak nyitottan ülünk és várakozunk. Ez itt kevés. A másfélórásra ígért előadás ezúttal alig több mint egy óra. Talán sok minden rajtunk múlt. Talán a nyitott tekintet is egy fontos lépcső. Ha határokat mindenki maga lép át, itt és most nem várhattuk, hogy minden a színpadon szülessen meg, bár ez azért furcsa, mert az előadás igazi "fő bűne" avagy tabu-döntése: hogy nincsen igazán érezhető szabályrendszer. Illetve amit mint szabályt elénk tárnak teljesen nyíltan, az nem működik.

Vajon mennyi tere volt a nézőknek szabályt alkotni? De talán nem ilyen szemmel kell nézni az előadást. A büszkeség, a színészeknél most egy hol jó, hol fárasztóbb komédiázáshoz vezetett, s különösen az elején különleges kapcsolat is született a nézőtér és a színpad között. Hogy akart-e még több lenni, arról legalábbis, bár föl volt kínálva a lehetőség, ezúttal hallgat a nézői száj, csupán a szemek szavaztak. Ez esetben, talán a legbüszkébbnek, s leginteraktívabbnak annak sikerült lennie, aki a szép kezdés után, látva hogy nem kíván interakcióba lépni: kiment az előadásról. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy aki viszont maradt, az a szemkontaktust a csodás fesztivál-megnyitón folytathatta, immár a pincérek tekintetét kapva el egy-egy pohár pezsgőért.)

Herczog Noémi

-----------
Herczog Noémi: Out: Egy ki(nn)-menő előadás
Via Negativa: Out
Bárka Színház, 2008. november 22.

Forrás: Kortárs Drámafesztivál