Simona Semeniè és Szandtner Anna ülnek egy-egy bárszéken, elõttük kottatartó. Az AKKU máskor tágas tere most szûk, a kevés nézõ ellenére is tömeg van. Az utolsó nézõ is megveszi az utolsó italát, és Simona végre rágyújt - már szabad, elõadás van.
|
Mert nem könnyű a dolgunk. Itt van Simona Semenič, egy szép nő, aki kedvesen mosolyogva elénk tárja sajátnak mondott életének legnehezebb (hosszú) pillanatait, talán tabunak számító betegeskedéseket, megaláztatást és önpusztításba forduló reménytelenséget. És itt van Szandtner Anna, aki hol megértő mosollyal, hol cinkos összekacsintással, hol kicsit elveszve tolmácsolja Simona szavait, az egész történeten mindenképp kívül állva, de mégis egyes szám első személyben, már amikor.
A nézőpont ugyanis - épp a fordítás miatt - időről időre változik; eljátszanak a kimeríthetetlennek ugyan nem, de változatosnak mindenképp mondható lehetőségekkel. Először a szlovén, aztán a magyar szöveg; a szlovén szöveg felirattal; a kettő egyszerre; a három egyszerre; az egyik mikrofonba, a másik szárazon; ennyi. Nem tűnt úgy, hogy mély koncepció rejlik az egyes részek ilyen vagy olyan tolmácsolásában, de a sok váltás, a mikrofonhasználat miatt kiszámíthatatlan, hideg közvetítő közeg az egésznek mélyen brechti hatást kölcsönzött - és ennek okán még azt is megbocsátom magamnak, hogy nem tudom átérezni Simona fájdalmát.
Pedig van neki bőven (ha...); ágybavizelés, herpesz, epilepszia, császármetszés, ájulás, hegesedés, lila fej, vér, vér, vér, de mindez csak szóban - mellé egy szép arc és a mosoly. A természetes ótvar természetesen sohasem ugyanaz, mint a műótvar - mondja Peachum Brecht Koldusoperájában, és tessék, igaza van: mennyivel jobban megérintene egy lilára mázolt fej álvarratokkal és csöpögő nyállal, mint egy ember (állítólag) valóságos története, nem valós időben.
Vagy valós időben. Mert ez is eljön, amikor az egész komolyra fordul; ötödik-hatodik cigarettájára gyújtva Simona megosztja velünk, hogy terhes. Ülünk és nézzük, ahogy száll a füst, és közben szuggeráljuk őt, vagy saját magunkat, hogy nem, ez nem igaz, ilyen nincs, hogy ez a nő itt ül, és nem magát, hanem a gyerekét öli, de persze lehet, hogy tényleg így van, láttunk már ennél rosszabbat is, vagy legalábbis hallottunk róla, bár olyankor az emberek mindig magukat, vagy olyanokat, akik beleegyeztek, de az a gyerek, az nem tehet semmiről.
Ha tényleg van gyerek. Ezen a ponton már könnyebb így. Ha. Hiszen csak egyszer kell kitenni az idézőjelet, képkeretre cserélni a valós teret, elringatni magunkat ebben a szép illúzióban, hogy a színház csak mese, hogy ez az egész itt nem más, csak trükk, hogy a műsorfüzetbe is csak azért írták, hogy őszinte előadás, meg saját élmények, hogy biztos legyen a hatás; hirtelen minden összeáll, a mosoly, a kottatartó, az előadók közti döcögős összhang, a történetek valószerűtlen összessége, a viktimizáció tudatos felépítése az első betegségtől az önrombolásig...
De ott a másik oldal, az elaltathatatlan félelem, mi van, ha mégis, ha tényleg, itt és most, akkor és ott, hogy ez a mosoly mégis csak álarc, fájdalmat takaró önirónia. Dönteni kell.
Jó színházat csinál Simona Simenič. Ha-színházat, nem mintha-színházat. Megélhető, nem átélhető színházat. Tetszés szerint: szórakoztató, szívszorító, ön- vagy társadalomkritikus színházat. Elgondolkodtató, emésztendő színházat.
Sztrókay András
----------------
Simona Simenič: Én, az áldozat
AKKU, 2008. november 28.
Forrás: Kortárs Drámafesztivál
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.