CAMBRIDGE - Nincsenek szamovárok, libegõ fehér ruhák, paraszt tunikák: Szász János "Sirály" rendezése az American Repertory Theatre-ben gyorsan elûz minden gondolatot a Csehovi klisékrõl. Helyette, egy nyirkos, szétmálló alagút/pince/barlangba helyezte a történetet, tócsákkal a padlón és omladozó ikonokkal a falakon, amivel Szász szerint egy elhagyatott színházat akar felidézi 200.000 évvel a jövõben.
Ez furcsa. És időnként félő, hogy ön-paródiába csúszik. De kísérteties szépségével, rejtelmes árnyékaival, és valóban saját igazi furcsaságával, működik.
Mert, valljuk be, Csehov elméje is egy meglehetősen fura hely tud lenni.
Csehov furcsasága néha elkúszik mellettünk, mivel itt olyan pszichológiai pontossággal párosul, amely szájtátva hagy bennünket azzal kapcsolatban, hogy milyen precizitással látja karaktereit, ahelyett, hogy ráznánk a fejünket azon, hogy milyen fura módon alakulnak azok történetei és pszichéi - főleg ebben a viszonzatlan szerelmekről szóló történetben, amely egyben egy mélyreható boncolgatása a művészet és élet közötti kapcsolatnak is. Egy történelmileg hű előadás, tele lenvászonokkal és szamovárokkal, tovább ringathatna bennünket: azt képzelnénk, hogy különös múltbeli alakokat figyelünk, és nem igazi excentrikus figurákat - olyanokat, mint azok, akik a környeztünkben vagy saját bőrünkben laknak.
Azzal, hogy Szász és tervező csapata eltávolít bennünket mind ettől, paradox módon közelebb hoznak a karakterekhez: az összes csodálatos és sajátságos részleteikkel együtt. Lepottyantva egy vizenyős kavernába, megfosztva történelmi kiváltságaiktól, Csehov egoistái, idegbetegei és depressziós alakjai akár számunkra ismert emberi lényként mutatkoznak.
Nézzük például Mását. Az ő öndramatizáló, melodramatikus beszéde a színdarab elején (habár itt nem éppen ez az eleje, de arról majd többet később) tökéletes értelmet nyer, amikor punk tinédzser félének van öltözve. "Miért jár mindig feketében?" kérdi Medvegyenko udvarlója, és a válasz ugyan annyira egyértelmű nekünk is, mint neki: mert ez illik túlzott boldogtalanság érzetéhez, mert ez szélsőséges, mert kétségbeesetten érezni akar valamit, még akkor is, ha az rossz. Mind ezt megtudhatnánk egy fekete viktoriánus ruhába öltözött színésznőtől is, de sokkal inkább zsigeri szinten jön át, amikor Mása egy ismert típus a saját korunkból.
Az ilyen fajta transzponálások nem működnének - és, valóban, kevésbé gondosan "modernizált" produkciókban gyakran nem is működnek - ha azokat felszínesen vagy túlzott szöveghűséggel végzik. Viszont Szásznak sikerült létrehoznia egy furcsa, új világot Csehov színdarabjához, és gondos, mély figyelmet szánni a szöveg érzelmi és szellemi mélységeire. Nem csak szórakozik a szöveggel a hatásvadászat kedvéért: újraképzeli azt, hogy hűseges maradjon annak legmélyebb lényegének, saját értelmezése szerint.
Így jutunk az előadás kezdetéhez. Szász nem a színdarab első soraival kezdi, Mása és Medvegyenko között, hanem a nyugtalan íróval, Trepljovval, egyedül a színpadon, egy puskát ölelve. Egy sor ütött-kopott színházi széken ül - amelyek a fő bútordarabok lesznek minden jelenetben - de mi csak őrá és a fegyverére tudunk fókuszálni. Lassan felemeli szájához a csövét, és kialudnak a fények. És ekkor kapjuk mi meg a színdarabot.
Ez a kép végig kísér mindent az előadásban: ez, és más képek is, amelyek az előadás kulcspontjainál jelennek meg. Lassan egyértelművé válik, hogy mit is csinál Szász: Trepljov saját elméjén keresztül mutatja be nekünk Trepljov világát. Mert, végül is, Trepljov az, aki megkéri közönségét, hogy képzeljenek el egy világot 200.000 évvel a jövőben, abban a szörnyű szimbolista színdarabban, amit édesanyjának és annak világias barátainak visz színre. Szász nem kér meg bennünket, hogy kevésbé szörnyűnek lássuk azt a színdarabot, mint amilyen az valójában, hanem inkább kiprovokálja együttérzésünket annak boldogtalan fiatal szerzője iránt, akit színműve sikertelensége annyira letör.
A produkció látvány és érzelmi világa - Riccardo Hernandez korhadó díszlete, Christopher Akerlind borús-ragyogó fényei, David Zinn öregedő-rokker jelmezei, és David Remedios néha fülsértő, néha blues-hangzású zenéi - mind szervesen működnek együtt Szász koncepciójával: és ezek sikerének mértéke az, hogy az első néhány meglepő perc után, elkezdenek szinte normálisnak hatni. Onnantól kezdve nem gondolkozunk tovább a környezeten, hanem elkezdünk fókuszálni a karakterekre.
És itt van az, amiben az előadás teljesen sikeressé válik: Szásznak szinte mindenkiből sikerült erőteljes és körültekintő alakításokat előcsalnia. Mickey Solis egy kísértetiesen szomorú jelenség, mint Trepljov. Brian Dykstra semlegesen, fagyasztóan önző, mint Trigorin, Trepljov édesanyának szeretője. És Karen MacDonald eltalálta az édesanya, Arkagyina, Irina Nyikolajevna flörtölős báját és fatálisan mindenről-megfeledkező önelfoglaltságát. Alakításának minden pillanata, minden mondata hozzá tesz még egy ecsethúzást e anyai szörnyeteg lebilincselő megformálásához.
Szász János - rendező
Röviden, ezek miatt működik ez az előadás. Van egy erős, átívelő alapötlete - az biztos -, ami nem az, amit elvárnánk. És ebben a szerkezetben, igazi, gondos, és izgalmas munkát láthatunk összhangban dolgozó, kiváló színészektől. Erre van szüksége a színháznak - most, és bizonyára, 200.000 év múlva is.
Írta: Louise Kennedy Fotó:Michael J. Lutch The Boston Globe / 2009. Január 16. Eredeti Copyright 2009 Globe Newspaper Company.
SIRÁLY Anton Csehov színdarabja, fordította Paul Schmidt Rendezte: Szász János Díszlet: Riccardo Hernandez Jelmez: David Zinn Fény: Christopher Akerlind Hang: David Remedios Előadja: American Repertory Theatre
