Rómeó és Júlia

Nem tudom, véletlen-e, hogy hirtelen három Rómeó és Júlia-parafrázis is színpadra került Pozsonyban, méghozzá mindhárom zenés változatban.

A ma már klasszikus West Side Story mellett az Új Színpad mutatta be a szlovák viszonyban már félklasszikussá nemesedett Szökőkút Zuzannának c. film musicaladaptációját, míg az Aréna Színház egy vadonatúj, közép-európai viszonyok között is egyedülálló produkcióval rukkolt elő, amikor elkészítette Shakespeare Baz Luhrmann által már maffiózók világába elképzelt véres leszámolósdijának hip-hoppal megbolondított szlovák lakótelepi változatát.
Kezdjük a klasszikussal. Leonard Bernstein 1957-ben írta a West Side Storyt, minden idők egyik legsikeresebb musicaljét, amely rövid időn belül bejárta a világot, még a szocialista táborba is viszonylag gyorsan eljutott. Mind nálunk, mind Magyarországon 1969-ben volt a bemutatója, de Budapesten csak Eszenyi Enikő 1992-es rendezése robbant elemetáris erővel. Persze kellett hozzá néhány bravúros színészi teljesítmény, gondoljunk csak Kaszás Attilára, Pápai Erikára, Igó Évára vagy Méhes Lászlóra, de a mi Dráfi Mátyásunk is a siker részese Doc szerepében. Bernstein a siker érdekében mindent bevetett, Shakespeare mellett különböző zenei irányzatokat vonultat fel (dzsessz, keringő, opera, latin-amerikai ritmusok), s ahogy mondani szokás, ez már önmagában is fél siker. Az Új Színpadon Ján Ďurovčík tesz igen sikeres kísérletet a musical megszólaltatására, s amíg ez az utóbbi rendezéseiben csak hellyel-közzel sikerült, addig most elsősorban a remek csapatjátéknak és természetesen az időt álló alapanyagnak köszönhetően hibátlanul működik.
Mivel a sztorit szinte mindenki ismeri, ezért csak annyit, hogy Manhattenben két rivális banda áll egymással szemben, méghozzá az "igazi" amerikaiak, a "rakéták", Riff vezetésével (Marcel Ochránek) és a puerto ricói bevándorlók, a "cápák" csapata Bernardo (René štúr) vezetésével. A rakéták egyik vezéregyénisége volt a kezdetekkor Tony (Vladimír Volečko) is, akit viszont már untat ez a céltalan háborúskodás, s a csapatból való kiválását csak előmozdítja Maria (Miroslava Partlová) iránt érzett szenvedélyes szerelme is. A tragédia mindazonáltal elkerülhetetlen, a két csapat közti leszámolás gyilkossághoz vezet, Bernardo leszúrja Riffet, s Tony, aki nem tudta megakadályozni a gyilkosságot, hirtelen felindultságból Riff késével megöli Bernardót. Az események innek kezdve már kiszámíthatatlan fordulatot vesznek, s hiába Doc (Dušan Kaprálik) kétségbeesett erőfeszítése, a végzet beteljesedik, s Chino (Kassai Csongor) bosszúból lelövi Tonyt. Miloš Pietor rendkívül hideg, vasrácsokat felvonultató díszlet közé helyezi a cselekményt, s maga az előadás fényvilága is igen borús, szinte állandóan félhomály van a színpadon. A színészek nagyszerű összjátékot produkálnak, akik közül mindössze egy-két szereplő emelkedik ki (mint Katarína Hasprová Anitája), a többiek egy nagyszerűen működő összjáték részesei, s ezt a játékot fogja össze Ďurovčík igen igényes koreográfiája, amely tele van energiával. A tánckar szintén szerves részét képezi a játéknak, nem alkotnak külön egységet, hanem ott vannak a történések sűrűjében.
Két musical is lepusztult lakótelepi világba vezet bennünket, igaz, a hangsúlyok ugyancsak különbözőek. Amíg a szintén az Új Színpadon bemutatott Szökőkút Zsuzsannának egy, a nyolcvanas évek elején bemutatott, mára már kultikussá vált film színpadi adaptációja, amelybe beépítették az alkotók Vašo Patejdlnek a film folytatásaihoz írt zenéjét is, inkább a nosztalgiára mindig fogékony nézők feledékeny emlékezetére apelláltak, s összességében egy nézhető, ám az akkori és mai valóságot kellőképpen felhíggított, sziruppal bőven leöntött, happy enndel megspékelt történetet tálaltak elénk, addig az Aréna Színházban bemutatott, Az utca története c. hip-hop musical megpróbál érzékenyebben reflektálni az utca és a kor sötétjében történtekre. A kezdeményezés a komoly hibáival együtt is több mint ígéretes, a színház igazgatója, Juraj Kukura ismét jó érzékkel választott.
Az általam látott előadás zsúfolt házzal ment (Nikita Slovák rendezése), s ami nem mellékes, a nézők döntő többségét fiatalok, méghozzá tinédzserek és még fiatalabbak alkották. Ez utóbbiak jelenlétét persze erőteljesen megkérdőjelezném, ugyanis a történet és a szöveg még annak viszonylagos tompítása után is felnőtt közönség után kiáltott. Maga a történet itt is a Rómeó és Júliára hajaz, egy gyerekkori szerelem elevenedik fel már a kamaszkor végén, de korán kiderül, hogy az azonos mélységből induló Niko (Kamil Mikulčík) és Mia (Milu Minichová) közül az előbbi rapperként csupán hajszálnyival került feljebb a mélyből, Mia törekvő és piszkos üzleti módszerektől vissza nem riadó apja révén az újgazdagok fényűző életét éli. S hiába az őszinte érzés, Mia apja (Marek ťapák) hajthatatlan, s Niko is rálép a tisztességtelen útra, hogy felemelkedjen az annyira áhított nőhöz. A látszatsikerek árnyékában azonban megjelenik a fiú lelkiismerete, s ennek a történetnek a hősei sem kerülhetik el sorsukat. A cselekmény nem több ennél, de nagy kár, hogy többnek akar látszani és még filozófiai mélységeket is szeretne meghódítani, így aztán hiába az igen erőteljes, hip-hop és rap elemekkel átszőtt zene (Opak) a vastraverzek árnyékában (Miriam Struhárová jól funkcionáló, bár néha hatásvadásznak tűnő díszlete), az általam eddig még soha nem látott, az előadásban szinte önálló életre kelő, leírhatatlan energiákat mozgósító koreográfia (Milan Kereš), a betétszámként is kitűnően funkcionáló electro bugy és breakszámok valamint bűvészmutatványok (több, az erre a műfajra szakosodott táncos is szerepel az előadásban), az előadás vége mégis szinte már elviselhetetlenül giccsesre sikerül, s könnyek helyett csupán dühösek vagyunk. Némi odafigyeléssel igazi szenzációt láthattunk volna. Persze így sem igen panaszkodhatunk.

Juhász Dósa János

Forrás: Új Szó, Pozsony
Fotók: az Aréna Színház felvételei

süti beállítások módosítása