Kisvárda - 9.nap

A díjkiosztón, a gálán és a tegnap említett vizsgaelőadáson kívül már csak egy produkció van hátra a fesztiválból: a Marosvásárhelyi Akadémiai Műhely Mayenburg-bemutatója. A csúnya már a válogatási határidőn túl került a repertoárra, de mivel a jogdíj nem tartana ki jövő júniusig, most (és értelemszerűen: versenyen kívül) lesz látható az előadás.

Az örömöket részben az előadások (a stabilan megbízható minőségűek és a - kellemes meglepetésként - korábbinál jobb formájukat futók) okozták, részint a találkozások, a beszélgetések, az összekacsintások, a poharazgatások - még akkor is, ha egyszer-kétszer megvirradt, mikorra sikerült felállni az asztaltól. Tudom, kicsit közhelyes ez így leírva, de hát éppen ezért nehéz műfaj a zárszó. Ráadásul úgy illene, hogy most hosszú köszönetnyilvánítások következzenek, a társulatok, a fesztivál szervezői, a zsűri, a nézők vagy éppen e lap szerkesztői felé; de semmi frappáns ötletem nincs arra vonatkozólag, hogyan lehetne ezeket úgy megírni, hogy a nem érintettek is biztosan végigolvassák. Az ekképpen elmaradó sorok tartalmát viszont komolyan gondolom. A tanulságok magvasabb levonását pedig későbbre hagynám (s részben utódomat boldogítanám vele). Most csak annyit tudok mondani - s ez már tényleg az utolsó közhely -, hogy az időjárás gonoszkodásai, kedves barátaim alkalmankénti rosszalló szemvillanásai és a fájdalmas reggeli felkelések dacára igen jól éreztem magam az utóbbi napokban - remélem, sokan vannak így ezzel...

Jelenet az Amor Omnia c. előadásból
fotó: Nagy József

Kérdés persze, ha a válogató mindezt tudja, miért nem választott a temesvári repertoárról egy kevésbé törékeny, az adott helyszínhez jobban adaptálható előadást. A válasz tömören talán annyi lehet: mert ebben a produkcióban érzékelhetőek leginkább a színház jelenlegi törekvéseinek erényei, s itt láthatóak legkevésbé az út buktatói. Merthogy a Temesvári Csiky Gergely Színház igazán változatos repertoárt alakított ki, s az amúgy is érdekes darabokhoz igyekeztek eltérő habitusú, formavilágú rendezőket meghívni. Nem is érdektelenek a létrejött bemutatók, de az is nyilvánvaló, hogy a társulatnak még érnie, fejlődnie kell. A többi általam látott előadás, a László Sándor rendezte Mennyország, a Galambos Péter által színre vitt Titanic vízirevü és a Barabás Olga készítette Puha pihe egyaránt (ha nem is egyformán) mutattak ugyan erényeket, de közös problémájukat jelentette a színészi munka egyenetlensége. Ez a Puha pihében szinte a szituációk hiteltelenségéhez vezetett, de a Mennyországban is erősen billegett a színpad. Ezzel szemben az Amor Omnia példásan koncentrált, fegyelmezett, odaadó társulati összmunkát mutat, ráadásul érdekes színfolt is lehet a fesztivál palettáján.

Ma és holnap két vizsgaelőadást is láthatunk. Bár ezeket nem szoktuk válogatni, úgy adódott, hogy mind a marosvásárhelyi Dandin Györgyöt, mind a kolozsvári Fizikusokat láttam. Egyik sem hibátlan produkció, s egyik sem nyit új fejezetet az adott mű interpretációjának történetében, de egy vizsgának aligha ez a fő funkciója. Aki tehetséges fiatalok feltűnésének szeretne szemtanúja lenni, az - ígérem - nem fog csalatkozni.

-----------

7. nap
Urbán Balázs blogja

Meglehetősen ambivalens emlékeket ébreszt bennem Kisvárda és A csoda összekapcsolása. Amikor hat évvel ezelőtt zsűritagként vettem részt a fesztiválon, már korábban, egy pesti vendégjáték alkalmával láttam a bemutatót, s - mit tagadjam - biztos befutónak gondoltam.

Jelenet A csoda c. előadásból
fotó: Barabás Zsolt

Aztán a várdai repríz nem sikerült igazán, ráadásul társaimat a zsűriben még a produkció így is nyilvánvaló kvalitásairól sem sikerült meggyőznöm. A most felújított, átrendezett verzió természetesen nem valamilyen kései elégtétel okán van itt - hiszen az idén bemutatott magyar nyelvű előadások legjavához tartozik -, de kétségtelenül örömmel tölt el az „újrázás" lehetősége. És igazán érdekes lesz elbeszélgetni azokról a koncepcionális változásokról, melyek a mostani, felújított előadásban bekövetkeztek.

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház esetében egyértelmű volt a választás - nemcsak A csoda által képviselt kimagasló minőség miatt, hanem azért is, mert a válogatás idején kevés premiert tartott a színház, s ezek közül a Sirályt egyértelműen sikerületlennek éreztem, míg a Figaro házasságának egy korai, kiforratlan változatát láttam csak (úgy volt egyébként, hogy ez az előadás versenyen kívül látható lesz, ám erre végül egyeztetési problémák miatt nem kerül sor).
Hasonló mondható el Nagyvárad esetében is, azzal a különbséggel, hogy itt a színház által jelölt két előadás egyike sem képviselt kiugró színvonalat. Az Anca Bradu rendezte Kasimir és Karoline problematikus pontjai számosak, de érződik az előadáson a továbblépés, a minőségi változtatás igénye, melynek - összhangban a társulatban zajlott-zajló szervezeti változásokkal - lehet eredménye a jövőben.

Annál körülményesebb volt a döntés a sepsiszentgyörgyi M Stúdió esetében. Abban bizonyos voltam, hogy a társulatnak itt a helye, hiszen előadásaik szakmai színvonala aligha kérdőjelezhető meg. Az Uray Péter rendezte Romeo és Júlia, illetve a Goda Gábor készítette Törékeny a kortárs táncszínház eltérő útjait, lehetőségeit mutatja. Előbbi egy ismert történet cserepeit ragadja ki, s érzékíti meg táncban, képben, zenében, míg utóbbi eredeti kreáció, mely bőven használ társművészeti elemeket is. Ráadásul a Törékenyt élőben láttam, míg a Romeót csak dvd-n. Goda rendezésének legsérülékenyebb pontját számomra az igen problematikus szövegek játékba emelése (illetve maga a szövegmondás) jelentette, de még így is hosszú töprengés, többszöri konzultáció, a Romeo újabb változatának „bekérése" után, kétségek között döntöttem csak Uray munkája mellett - közhelyes a fordulat, de tényleg igaz: én is csak most fogom meglátni, jó döntés volt-e.

Tegnap arról írtam, milyen hosszú gondolkodás után választottam ki egyik-másik meghívandó előadást. A maiakról ez távolról sem mondható el - részint szerencsére, részint sajnos. Szerencsére, hiszen a marosvásárhelyi Yorick Stúdió egyetlen premierjét pillanatnyi kétely nélkül hívhattam meg.

Gianina Cărbunariu

Az előadásban szereplő színészek láthatók természetesen a Tompa Miklós Társulat előadásaiban, s ott is köthetők igen erős pillanatok a nevükhöz - de nemcsak az övékhez. Igen erős, korban-nemben-szerepkörben rétegzett a marosvásárhelyi társulat, s ha ebből indulunk ki, jobbnál jobb előadásokat kellett volna látnom. De nem láttam. Vállalható, bizonyos szakmai minőséget mindig garantáló produkciók születnek persze, de hiányoznak a valóban izgalmas, erőteljes, akár formai, akár tartalmi szempontból eredetiségre törő bemutatók. Ami leginkább ilyen lehetett volna az évad kínálatából, a Sorin Militaru rendezte Alvás egyértelműen félresiklott: mintha a rendező Jan Fosse darabjában nemigen látott volna többet egyszerű puzzle-nál, színészeit pedig külsődleges, feleslegesen stilizáló játékmódra késztette. A hagyományosabb eszköztárból építkező bemutatók közül mind a Kövesdy István rendezte Dúl-fúl..., mind a Kiss Csaba által színre vitt Legyező meghatározó ritmus- és tempógondokkal küzdött (igaz, ez utóbbit pesti vendégjáték alkalmával, az eredetitől lényegesen eltérő térben láttam - ám ez könnyen így alakulhatna Kisvárdán is). Így végül a Török Viola rendezte Hullámzó vőlegényre esett a választásom, részint néhány kitűnő színészi alakítás, részint a jóval feszesebb tempó, a gördülékenyebb lebonyolítás okán. Ám azt a szürreális poézist, mely nemcsak Bocsárdi László rendezéseit jellemzi, hanem Török Viola első Tamási-rendezésének, a Boldog nyárfalevélnek is fontos erénye volt, hiányoltam az előadásból.

Ha az első esetben szerencsére, a másodikban sajnos egyértelmű volt a választás, a székelyudvarhelyi Mesél a bécsi erdőről írván mindkét szócskát használhatnám. A választék szűkös volt, a nem élőben látott nagyszínházi előadásokat megítélhetetlenné tették a teljesen zoom-mentes DVD-k, mégsem bánom, hogy a finoman fogalmazva is eklektikus és egyenetlen von Horváth-bemutatót meghívhattam. Mindig öröm ugyanis tehetséges fiatal rendező munkájával találkozni, még akkor is, ha a tehetség túlhabzik kissé. Zakariás Zalán több stílusréteget vegyít, s nemcsak stilárisan, de minőségileg is eltérő ötletekkel zsúfolja tele a játékot - amire lehet mondani, hogy a kevesebb több lenne, s lehet füstölögni az elemzés vagy a színészvezetés egyenetlenségei okán, de fontosabb észrevenni mindazt, ami igazán ígéretes a rendezői munkában. Ezért is éreztem fontosnak, hogy az ifjú rendező szembesülhessen a - feltételezhetően széles skálán megfogalmazódó - szakmai véleményekkel.

A most felújított, jelentősen átdolgozott változat viszont még a dvd-n is kivételes vizuális hatással bírt. Többen korszakhatárnak vélték az akkori bemutatót (vitatkozhatnánk rajta, mennyiben volt igazuk), s lehet, hogy lesznek, akik a mostanit is annak tartják majd. Az mindenesetre tény, hogy a társulat életében most is fontos változások zajlanak; noha Vidnyánszky Attila továbbra is meghatározza a csapat munkáját, láthatóan folyik a további meghatározó rendezők keresése. Egyelőre vegyes eredménnyel: a társulat további két idei premierje közül a Sárkány Sándor által rendezett Doktor Zsivágót mihamarabb felejteni szeretném, míg a Vidovszky György által színre vitt, kissé egyenetlen, következetlen, de színes, üde Don Quijote tartalmazott biztató és továbbgondolandó kezdeteket is.

A Szabadkai Kosztolányi Színház működése annyiban hasonlít a beregszászihoz, hogy a társulat profilját alapvetően az együttest vezetője, Urbán András határozza meg. A Kosztolányi amúgy is az egyik legkarakteresebb arculatú határon túli társulat. Előadásaikat éppúgy lehet hevesen szeretni, mint dühödten elutasítani - de a szakmai munka minőségét mindenképpen illő méltányolni. Idei hat bemutatójuk közül akár ötöt is meghívhattam volna - más kérdés, hogy a szívemnek talán legkedvesebb Könyökkanyart nehéz lett volna új előadásnak tekinteni (s még nehezebb Kisvárdán technikailag megvalósítani), a vizsgaelőadásból repertoárdarabbá lett Boldog bolondok és Lepkegyűjtő pedig a versenyen kívüli programba illeszkedhetett volna (ha maradt volna még hely).

Jelenet a Terápia c. előadásból
fotó: Molnár Edvárd

Hosszasan gondolkodtam, hogy a Turbo Paradiso vagy a Terápia legyen-e itt; az előbbi a súlyosabb, összetettebb, provokatívabb előadás, mégis úgy éreztem, hogy a Terápia ha nem is a társulat egy másik arcát, de az ismert arc egy-két kevésbé ismert gödröcskéjét mutatja, a színészi munka terén némi nóvummal is szolgál (ráadásul határon innen még jóval kevesebbet játszották, mint a Turbót) - így esett a választásom az Olivera Đorđević rendezésére.

Ha lehet, még ennél is tovább tanakodtam Csíkszereda esetében. Gazdag volt az idei repertoár, s miközben láttam egy hagyományos eszközökkel megvalósított, részértékekben gazdag Lila ákácot, tudtam, hogy választásom a két erősen teátrális, látványos, vizuálisan erőteljes bemutató egyikére fog esni. Ám a Gavril Pinte rendezte Hamletet csak dvd-n tudtam megnézni, s mivel kulcsfontosságú jelenetekben egész egyszerűen nem mindig láttam, mi történik a színpadon, nem voltam képes eldönteni, hogy a sok rendezői ötlet kirajzol-e valamilyen konzisztens interpretációt.

Jelenet a Kék madár c. előadásból
fotó: Adriana Grand

Így aztán az „élőben" látott Kék madár mellett döntöttem: Victor Ioan Frunză nem egészen következetes, színészi szempontból is egyenetlen, de megragadó atmoszférájú, eredeti képi ötletekben gazdag, Cári Tibor igazán hatásos zenéjét jól érvényesítő rendezése akkor is közel áll hozzám, ha tudom: erőteljesen megosztja majd a fesztivál közönségét.

2. nap
Urbán Balázs blogja

Amikor a kilencvenes évek legvégén először Kisvárdán jártam, a legtöbb remény, rokonszenv, őszinte drukk talán az Újvidéki Színház felé irányult. Hihetetlen, megrázó, s mégis lenyűgöző történetek hangzottak el arról, hogyan lehet háborúban, bombák között színházat csinálni. S ugyanakkor látni lehetett, hogy formálódik egy kivételes képességű fiatalokból és néhány hozzájuk képest akár „öreg rókának" is mondható színészből álló csapat, mely alighanem nagy dolgokra lehet hivatott. Sok minden történt ez alatt a tíz év alatt: komoly szakmai sikerek Újvidéken, Kisvárdán, Budapesten és számos fesztiválon, díjak, meghívások, majd elszerződések (ki Szabadkára, ki Pestre), változások, átalakulások, melyek művészi értelemben sem múltak el nyomtalanul.

Jelenet a Hét nap a világ c. előadásból
forrás: Újvidéki Színház

Az egyik távozó, Mezei Kinga kiugró sikerű előadásainak társíró-dramaturgja, Gyarmati Kata - aki az elmúlt néhány évben Budapesten, a Bárkán és a Stúdió „K"-ban dolgozott - most visszatért Újvidékre, és drámaíróként mutatkozott be. Ami önmagában nem feltétlenül nyit új korszakot a teátrum történetében, de új perspektívákat teremthet. A Hét nap a világ, melyből Puskás Zoltán jóvoltából sokarcú, egyenetlen, ellentmondásos előadás született, magában hordozza ennek ígéretét. Olyan bemutató az újvidékieké, melyről még egyszerű recenzensként is nehezen tudnék néhány sorban írni - hiszen pusztán az alkotói eljárások eltéréseiről, az igazán frappírozó ötletek és a bosszantóan sablonos megoldások egymásutánjáról, az ügyesen nyitva hagyott vagy éppen indokolatlanul bezárt interpretációs lehetőségekről hosszas értekezést lehetne kibontani, s akkor még nem beszéltünk mindennek a színészi játékban megnyilvánuló következményeiről. Mindenesetre bízom abban, hogy az előadás termékeny vitákat fog majd kirobbantani, melyek talán túl is mutathatnak önmagukon; a színházcsinálás miértje és hogyanja általánosabb megközelítésben is fókuszba kerülhet.

E kérdés a mai nap versenyen kívüli előadásának, az Orál morálnak kapcsán bizonyosan felvetődik majd. Merő véletlen, hogy ezt is egy „visszatérő", Czajlik József rendezte, aki szintén a Bárkán és a Stúdió „K"-ban hozott létre előadásokat az utóbbi években (írnám erre is, hogy merő véletlen, de nem lenne igaz). A dunaszerdahelyi Epopteia Társulás-Műhely előadása egy színészházaspár szemén keresztül szól a színészet, a színház ezer bajáról, nyűgéről és szépségéről - színháztudományi szövegeket is felhasználva. Játékosan, komolyan, jó adag (talán túlságosan is jó adag) iróniával és öniróniával. Nézvén az előadást kicsit féltem attól, hogy az ironikus szöveten nehezen tör át a színház melletti hitvallás - remélem, a várdai repríz nem hagy majd hiányérzetet.

--------------

1. nap
Urbán Balázs blogja

A hatvan-hetven előadás, melyet válogatóként láttam, nemcsak összképet rajzol ki, de helyenként tendenciákat is, melyekről talán nem árt szólni.

... Nemcsak a fesztivál kezdődik el ma, hanem a Tamási Áron darabjaihoz köthető „minifesztivál" is. Ez utóbbi létrejötte részben a véletlen számlájára írható. Nem sok mindent döntöttem el előre válogatóként, de azt bizonyosan, hogy semmilyen tematikai sorvezetőt nem fogok használni. Hogy nem hívok meg két azonos alapanyagból készült előadást pusztán azért, hogy a másnapi szakmai beszélgetésen majd sok okos mondatot lehessen összehordani arról, ki, mit, miért, hogyan csinál másképp. Ehhez képest most itt van az Énekes madár Bocsárdi- és Vidnyánszky-féle verziója, s ráadásként még a Török Viola rendezte Hullámzó vőlegény is. Egyszerűen azért, mert mindhárom színház esetében ezt éreztem a legjobb idei produkciónak. Ilyenkor aztán gyanakodni kezd az ember, hogy amit netán véletlennek gondol, mégsem véletlen. Lehet persze Tamásit unalmasan, tét nélkül, csupán a folklór részeként is játszani (inkább nem mellékelek előadáscímeket). De darabjai rögvest korszerűnek, izgalmasnak tűnnek, ha a színre vivők nem múzeumi ritkaságként, hanem élő, sűrű, humorral és lírával teli szövegként olvassák azokat. A Vidnyánszky Attila rendezte komáromi előadás egyébként bátran tradicionálisnak mondható produkció. A rendező tőle szokatlan hűséggel kezelte a szöveget, nemigen rövidítette a hagyományos szépségű dialógusokat - miközben a játék persze egyértelműen magán viseli a keze nyomát. Szerző és rendező öntörvényű, sajátos világa hol egymást erősítve, hol érdekes színi feszültséget létrehozva találkozik a nem egyenletes intenzitású, de mindvégig érdekes előadásban.

Tamási Áron
/1897. szeptember 20., Farkaslaka - 1966. május 26., Budapest/

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a „Tamási-fesztivál" nem létező koncepciója leginkább Komáromban bukhatott volna meg. A Jókai Színház jó ideje egyenletes, méltánylandó színvonalú évadokat tudhat magáénak - időnként egy-egy valóban kiemelkedő, revelatív előadással. Ilyet idén nem láttam, de ezúttal is kiegyensúlyozottan színvonalasnak éreztem a repertoárt. A Czajlik József rendezte Antigonét például eleinte kimagaslóan jónak gondoltam; anélkül tudott ízig-vérig mai, kortársi lenni, hogy külsőségeiben görcsösen azzá próbált volna válni (köszönhetően a két kitűnő főszereplőnek - Rab Henriettának és Mokos Attilának - is). De az alkotók mintha tűzön-vízen át ragaszkodtak volna ahhoz, hogy az élet és a halál tétje körül forgó, szenvedélyes összecsapásokban gazdag szöveg árnyalt középhangon, egyetlen hangos szó nélkül csendüljön fel. Ami viszont egy idő után éppoly modorosságnak tűnt, mintha a színészek mindvégig deklamáltak volna. Így végül ez az előadás nem lesz látható Kisvárdán - nem úgy, mint az eredeti vizuális érzékenységet mutató és szép színészi pillanatokban gazdag Szomorú vasárnap, mely holnap a szórakoztató program részeként kerül műsorra. E programsorozatban ma a Hegedűs a háztetőnt mutatja be a Tanyaszínház. Az előadás mindössze másfél óra (amit talán nem is fogunk bánni a kissé hosszúra nyúló Énekes madár után), de nem kell aggódni: elhangzik az összes szép dal, átélhetjük a történet valamennyi fordulatát. S ha az egyik legismertebb melódia refrénjén („Csak igyál és elszáll a gond") eltűnődünk, már azt is sejthetjük nagyjából, hogy mit fogunk csinálni az előadás után...

Urbán Balázs
-------

Kisvárdai Lapok 2009.
Magyar Színházak XXI. Kisvárdai Fesztiválja

--------------

0. nap
Átmenetek

Nem csodálkoznék, ha a krónikás, aki a kisvárdai fesztiválok történetét feljegyzi, év(tized)ek múltán amolyan átmeneti évként emlékezne az ideire. Ennek csupán egyik oka az, hogy erre az évre én vettem át a válogatás feladatát a fesztivál profilját az utóbbi években meghatározó, igazán fontos és eredményes munkát végző Szűcs Katitól és Darvay Nagy Adrienne-től. Ennél valószínűleg fontosabb, hogy idén először redukálódott számszerűen versenyprogram. Ami megnehezítheti, de meg is könnyítheti a válogató feladatát; a szelekciónak ugyanis mindig neuralgikus pontja az, hogyan lehet a versenyképesség határát pontosan meghúzni. Így, hogy tudtam, semmiképpen sem válogathatok tizennégy előadásnál többet a versenyprogramba, ez a határ majdhogynem automatikusan rajzolódott ki. Ami nem jelenti azt, hogy minden szubjektivitást ki tudtam (akartam) volna zárni, de törekedtem arra is, hogy a színházak a hitem szerint leginkább előnyös arcukat mutathassák meg. Fontosnak tartottam, hogy a versenyen kívüli program véletlenül se tűnjön egyfajta kompenzációnak; hogy az itt bemutatandó előadások is a maguk kategóriájában egyértelmű színvonalat képviseljenek. S célnak tekintettem, hogy a lehető legtöbb színház mutatkozhasson be e szűkebbre szabott kereteken belül.
Ám a jövő útja nyilvánvalóan más. A fesztiválnak szükségszerűen el kell mozdulnia abba az irányba, hogy a tizennégy meghívott előadás lehetőség szerint valóban a tizennégy legjobb határon túli produkció legyen, s ha ennek az az ára, hogy csupán hét-nyolc színház előadásai alkossák a versenyprogramot, ezt is fell kel majd vállalni. Erre az útra talán könnyebb lesz rálépni akkor , ha maguk a színházak is határozottabban haladnak majd egy választott irányba. Mert mintha az "átmenetiség" állapota több teátrumot is jellemezne; az évek óta kiegyensúlyozottan működő műhelyek mellett vannak most (újjá) formálódni látszók; olyanok, ahol alakul, fejlődik, érik a társulat, s olyanok, ahol igen erős csapat keresi meghatározó, irányt mutató rendezőjét.
Kompromisszumokat nyilvánvalóan kötni kell a jövőben, mint ahogy kötöttem magam is: van olyan előadás, mely technikai okokból nem tud Kisvárdára jönni, de olyan is, mely azért hiányzik, mert nem tudtam élőben megtekinteni, s kvalitásairól a DVD sem nyújtott teljes képet. (És akkor még nem beszéltem ama DVD-ről válogatott előadásokról, melyek nekem is okozhatnak - remélhetőleg kellemes - meglepetést.) Szólnom kellene még az utazásokról, beszélgetésekről, örömökről és bosszúságokról, de talán majd más fórumon. Utódomnak mindenesetre legalább annyi élményt kívánok, mint amennyi engem ért.

Urbán Balázs
kritikus
művészeti tanácsadó