Elhunyt Regős Pál

Méltósággal viselt súlyos betegség után, 2009. július 18-án szombaton hajnalban elhunyt színházunk művészeti vezetője Regős Pál pantomimművész.

logo_szkene

 

Regős Pál
(1926-2009)

Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában végzett tanulmányai után autodidakta módon képezte magát. 1957-1965 között a Magyar Jégrevü tagja volt, 1962-ben megalakította a Commedia XX. elnevezésű pantomim csoportot, mely először 1964-ben mutatkozott be az Egyetemi Színpadon.

1974-től a Budapesti Műszaki Egyetem Pantomim Együttesét vezette, mely a Szkéné Színházban kapott helyet. ( „A fából faragott királyfi", „A csodálatos mandarin"...)


A nyolcvanas évektől itthon és külföldön egyaránt tanított, szóló és duett előadásokat rendezett. (Pl:„Zarándokének" Emi Hatanoval, „Szívhang" Bata Ritával,, Életbúcsú", „Mahler: Gyermekgyászdalok", „Kaddis önmagamért")


A hagyományos pantomimművészetet a mozgásszínészet irányába fejlesztette tovább, a pszichotechnika nevű tudatos testelemző módszer hazai képviselője volt, az ő nevéhez fűződik a Nemzetközi, illetve a Magyar Mozgásszínházak Találkozóinak életre hívása (IMMT ) és irányítása, valamint a Budapesti Műszaki Egyetemen nyaranta szervezett mozgásművészeti kurzusok megteremtése (IDMC).

Utolsó munkája a 2008-ban megjelent „Színház Ég és Föld között" című dokumentum kötet, mely a Szkéné Színház negyven éves történetét foglalja össze.

A művészt a Szkéné Színház saját halottjának tekinti.

---------


Regős Pál búcsúztatása a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, 2009. augusztus 12-én délelőtt 10-órakor, valamint, ezt követően 12 órától a Szkéné Színházban emlékére rendezett kiállítás megnyitója keretén belül történik.

A Budapesti Műszaki Egyetem Szkéné Színháza saját halottjának tekinti őt
Egy szál virággal kezünkben emlékezzünk rá.

(A sírkert címe: Budapest,VIII. Fiumei út 16 ( volt Kerepesi temető), szóróparcella,
A Színház címe: Budapest, XI.Műegyetem rkp. 3 II.emelet)


-------------


Az utolsó interjú Regős Pállal


ÉLETKÖSZÖNTÕ ( megjelent a Parallel Kortárs művészeti magazinban 2008/10 szám)
Lõrincz Katalin beszélgetett REGÕS PÁLlal

Regõs Pál: jégtáncos, mozgásszínész, színház-szervezõ.
Született: 1926-ban.
Otthonában, az íróasztalán nyitott dossziék, életrajzi adatokkal, elõadások listájával, szórólapokkal, mûsorfüzetekkel, mellettük egy átlátszó tasakban fotók.

-- Nem kéne most már mindezt végre megírni? - kérdezem önkéntelenül.

Regős Pál: Már készül egy könyv: a Szkéné negyven évérõl. Úgy indult, hogy elkezdtem dolgozni a Szkéné archívumán: 1970-tõl az összes elõadás dokumentációját feljegyeztem. Maga a hely még a megalakuláskor, 1968-ban nem létezett, de Keleti István összehozta a Szkéné nevet választó csoportot. Az egyetem díszterme a háborúban találatot kapott, így-úgy helyreállították, két tanterem kapott helyet felette.

Az egyetem akkori rektora hozzájárult ahhoz, hogy ezek helyére színházterem épülhessen a Szkéné mûködése számára. Magyarországon egyedülálló színházépítésrõl volt szó: egy akkori mérnökhallgató tervezte meg, s 1970. március 21-én Az Aucassin és Nicolette-tel megnyílt a Szkéné Színház. Én magam 35 éve vagyok ott, emlékszem tehát a híres elõadásokra, mint például Fodor Tamás Woyzeck-je, vagy Nádas Péter TemetéseGaál Erzsivel és Székely B Miklóssal. Én megemlítettem (Regõs) János fiamnak, hogy itt ez a 40 év - most úgyis divat az évfordulózás, kellene ennek kapcsán egy könyvet készíteni. Az õ ötlete volt, hogy 18-20 beszélgetõpartnerrel legyen benne interjú, a másik felét tegyék ki a dokumentumok. Igyekeztem úgy szerkeszteni, hogy ne tengjen túl benne az adat. Jánosnak kiskora óta tehetsége volt az íráshoz, remek beszélgetéseket készített. Közel 300 oldalas lesz a könyv. Már kiadóban van.

December 18-án, a "Tizennégy karátos autó" fõpróbája elé tervezzük a könyvbemutatót.

- Mindez a Szkénérõl szól, de én a Te életutad megírására céloztam.

Regős Pál: Na jó, akkor ennyit a könyvrõl, beszélek magamról. Gyerekkoromban Budán laktunk, nem messze tõlünk volt egy jégpálya. Egészen kicsi voltam, mikor apám levitt, s kézen fogva tanított korcsolyázni. Pontosan emlékszem, mikor másodszor mentünk, mondtam neki: neked már nem kell felcsatolni a korcsolyát, én már magamtól is tudok. És tényleg tudtam. Késõbb, már tízévesen, apámmal úgy táncoltam otthon szalontáncokat, hogy a lábára álltam zokniban. A teniszben is ügyes voltam. A nõvérem kétbalkezes volt, én meg két-jobbkezes... Közben tovább táncoltam s jégen, jégünnepélyeken léptem fel. Kiskamasz koromban balett-táncos akartam lenni. Egy kispolgári családban errõl szó sem lehetett, apám elrettentésül körülírta a balett-táncos férfiak homoszexualitását.

Közben a cirkuszt is imádtam, fõként a bohócokat: nagyon híres, nagy bohócokat láttam, többek között a Rivels-éket. Latabárt imádtam. Cserkészként a társaimat tanítottam szteppelni, persze csak annyit tudtam, amennyit filmekrõl láttam. Szerveztem és rendeztem egy szilveszteri mûsort tizennégy évesen,cserkésztársaimmal: amolyan néma paródiákat, utánozva a Pécsi Öregdiákok sikerszámait. Nem tudom, érthetõ-e mindebbõl, hogyan alakult nálam valamiféle mûvészi út, anélkül, hogy tudatosodott volna.

Cserkész voltam a Budai Református Egyházközségnél, miután a szüleim református hitre tértek 1936-ban. Tökéletes budai keresztény környezetben nõttem fel, így értetlenséggel fogadtam, ami '44-ben történt. Nem tettem fel a sárga csillagot, anyám legnagyobb ijedelmére. Aztán kiplakátozták, hogy be kell vonuljak munkaszolgálatra. Óriási törést okozott ez bennem, aki nem ebben éltem addig- s ennek a hatását máig viselem.

Megszöktem a munkaszolgálatból '44-ben, s egy kis községben, Mezõtelegden bújtam meg. Ott, a helyi kultúrházban vidám mûsorokat adtunk elõ Szegõ Feri barátommal. Vele a munkaszolgálatban ismerkedtem meg. Még Ady-verset is szavaltam május elsején, pedig már

akkor sem voltam egy beszélõ színész-fajta. Anyám és nõvérem is túlélték a háborút, õket lehozattam oda vidékre, kicsit felerõsödni.

Még '45 nyarán visszakerültünk Budapestre, s a bérházak udvarán szervezett esztrádmûsorokban léptünk fel Ferivel. Egy ilyen alkalommal (ez a Teréz körúton volt) Rózsahegyi Kálmán bácsi is várt a sorára, s közben nézegette az elõtte lezajló mûsorszámokat.

Így látta paródiánkat is, odahívott, hogy nem lenne-e kedvünk az iskolájába felvételizni. Verssel készültünk, s megfeleltünk. Eleinte élveztem, aztán látni kezdtem, hogy nálam sokkal tehetségesebbek vannak ott körülöttem. Rájöttem, hogy én igazán érzelmeket nem a szavakkal tudok kifejezni, hanem mozdulattal. Ezt ugyan most fogalmazom meg, de a tényre már akkor rájöttem.

Ez olyan 1947-48 körül volt: kimaradtam, s visszatértem a korcsolyához, akkor már a Mûjégpályára, ahova kiskoromba nem jutottam el, mert nagyon messze laktunk. Dillinger Rudi bácsinak bejelentettem, hogy jégtáncos akarok lenni. Odahívott egy lányt, s kipróbáltatott velünk közös figurákat. Elfogadott: így lettem amatõr jégtánc sportoló. Egész tûrhetõen ment: a magyar bajnokságon harmadikak is lettünk a párommal. Kár, hogy nem tudtam korábban kezdeni... Aztán megbíztak egy jégrevü rendezésével Sztálin születésnapjára. Közben el kellett helyezkednem, mert megnõsültem. Kultúrfelelõs lettem a MOGÜRT-nél. Szavaltam is - aztán egyszer belesültem, s ekkor megfogadtam, hogy az életben többet soha nem szavalok... '57-ben kirúgtak, mert exponáltam magam 1956-ban. Az igazi életpályám 1957-ben kezdõdött, mikor megalakult a Magyar Jégrevü, és jégtáncos-statisztákat kerestek. Épp nejlon abroszokat festettem akkoriban egy szövetkezetnek, egész ügyesen.

Felvettek, s miután Sallai Eta koreográfus láthatott bennem valamit, készített nekem egy szólószámot, amellyel sikerem lett. Hamarosan karakterszólista lettem. Végre valódi színházi közegben lehettem. Erre vágytam egész elõzõ életemben! Sokat utaztunk - ez akkor nem volt természetes -, még ha eleinte csak szocialista relációban is. Bárhol voltunk, mindenütt a pantomimeseket kerestem. (A Rákosi-rendszerben ki sem lehetett mondani ezt a szót, aztán 1957-58-ban már láttam néhány itthoni kezdeményezést.) Lengyelországban elsõ utam Tomaszewskihez (Henryk Tomaszewski, a világhírû wroclaw-i Lengyel Pantomim Együttes legendás alapítója - a szerk.) vezetett. Bemutatkoztam, összebarátkoztunk, kértem, hogy próbáit, edzéseit nézhessem. Így kezdõdött.

Õ lett legfõbb mentorom, aki legnagyobb hatással volt a pályámra. Felkerestem persze Fialkát (Ladislav Fialka, világszerteismert cseh pantomimmûvész, a prágai Divadlo na Zábradlí együttesének alapító-vezetõje - a szerk.) is, Prágában, hozzá nem tudtam közel kerülni. Pozsony, Berlin, Moszkva: csupa híres mûvész megkeresésével elindítottam önképzésemet. Nem kértem tõlük különórákat, de szívtam légkörükbõl.

Közben a szállodákban tükör elõtt, könyvbõl próbálgattam a pantomim-technikát. Wroclawba épp akkor jött látogatóba Marcel Marceau, mikor ott voltam. Vele is összeismerkedtem.

Az elsõ saját mûsoromat 1964-ben, "Ember!?"címmel mutattam be az Egyetemi Színpadon elsõ csoportommal (Commedia XX. Pantomim).

Tomaszewski színházszerû stílusában készült. Az elõadásom színházi értelemben önálló jelenetekbõl állt, és nem etűdökbõl, mint az a hagyományos pantomim esetében szokásos volt. Az egyik ilyen jelenetnek "Szív és Agy" volt a címe, mely teljesen absztrakt mozgással készült, négy táncos adta elõ.

Egy kritikus, Simon Gy. László, aki az estrõl írt, s aki az elõadást egészében kicsit túlmagyarázottnak ítélte, úgy nyilatkozott, hogy ezért a tíz percért érdemes volt beülni. Ezt évtizedekre megjegyeztem, s például 1977-ben, mikor a "Kékszakállú herceg várát" készítettem, már csak absztrakt mozgásokat használtam. Lassan teljesen leálltam a realista eszközökkel és hagyományos pantomim-elemekkel, s ezt az új stílust kezdtem követni.

Elsõ mûsoromat változtatgatva, egyszerûsítve, alkalomtól függõen népszerûbb számokból felépítve játszottam tovább.

A Jégrevü 1966-ban megszûnt, s úgy adódott, hogy Major Tamás a Nemzeti Színházba koreográfust keresett Brecht Coriolanuscímû darabjához.

Látta az estem egy részletét, s kijelentette: "meg vagyunk véve". Innen több instrukciót nem adott, nem foglalkozott velem. Én még Berlinben egy turné során összeismerkedtem Helene Weigellel, Bertolt Brecht özvegyével és más Brecht-színészekkel, s még láttam Brecht rendezéseit - ebbe az emlékbe tudtam csak kapaszkodni, no meg benéztem Major próbáira. Aztán egyszer, mikor már dolgoztunk a mozgáson, bejött egy próbára, és sértõn, gúnyosan, cinikusan reagált munkámra. Én leültem a színpad szélére, nem szóltam, egy idõ után már nem is figyeltem, legszívesebben elmentem volna... A bemutató után ezt meg is tettem. De ez már egy másik történet...

Állást kellett hogy keressek, de mivel '56-ban exponáltam magam, ez nehezen ment, mert mindenhová "utánam nyúltak". Az Autókernél tudtam végül elhelyezkedni, s mellette dolgoztam tovább darabjaimon, az I. Kerületi Mûvelõdési Házban. Bartók A csodálatos mandarinját az Egyetemi Színpadon mutattuk be, 1970-ben. Leredukáltam három elõadóra: A lányt és A mandarint egy-egy, az összes többi személyt pedig egyetlen, harmadik szereplõ játszotta. Én akkor nagyon hittem - ma is! - ebben az elõadásban. Pásztori Ditta is megnézte, majd udvariasan gratulált, mondván: bátor vállalkozás. Egyébként õ intézte el, hogy megkaphassam a játszási jogot. Azóta 110-szer játszottuk. Késõbb elkészítettem A fából faragott királyfi-t is, Commedia dell'Arte stílusban. Így lett egy egész estés Bartók-mûsorunk. Az Autókeres idõszakomban otthon is tanítottam, az egyik, alkalmi stúdiónak berendezett gyerekszobában. Amikor a 25.Színház alakulóban volt, Gyurkó László is hívott A mandarinnal, végül aztán ebbõl nem lett semmi. Közben a Bartók-mûsort vittük külföldre, ami a keleti országokban azért volt olyan nagy siker, mert A lány felsõtestén egy necctrikó volt, teljesen látni lehetett a mellét.

Volt néhány tehetséges tanítványom itt, a Kiss Áron utcában, ahol ma is lakom, és éreztük, hogy valami újat kell csinálni: a régi már nem folytatható.Utólag már nevezhetõ mozgásszínháznak az, amivel akkor kísérleteztünk a '70-es években. Tudtam, hogy le kell egyszerûsíteni a "nyelvezetet".

Hittem, hogy minden gesztusnak belsõ indítéka van. Úgy, ahogyan azért iszom, mert szomjas vagyok, tehát: elõbb van egy érzet, aztán a cselekvés.Voltak erre gyakorlataink is, többek között irodalmi alapú improvizációink. Ekkor mutattuk be a Szkénében A játszmavégé-t, melyre magától Samuel Beckett-tõl kértem engedélyt. A nézõk körben ültek, és nem volt díszlet, csak jelzések, s a darab végén megjelent Godot. Ez volt az elsõ bemutatója a megújult társulatnak, immár BME Pantomim néven, 1975-ben. Turnéztunk is vele, most Nyugat-Európába is, hiszen mobil volt az elõadás, kétszemélykocsira felfért.

Ekkor már nem bírtam a civil állást az Autókernél, s abbahagytam, afféle kultúros lettem az I. Kerületi Mûvelõdési Házban. Felfedeztem a Várban a Vörös Sün Udvart, boltíves színpadnyílással. Itt régebben is tartottak elõadásokat. Ez adta az ötletet, hogy nyári színházat kellene itt csinálni! Létre is hoztuk, s három nyáron át játszottunk ott. Kezdtük a Bartók-mûsorral, melyre meg is telt az udvar. Aztán bemutattuk Eugéne Ionesco A király haldoklikcímû darabjának adaptációját, amibõl õ maga írt balettet A király meghaltcímmel. Én összevontam a két mûvet, s készítettem egy elõadást 1971-ben: A király meghal címen... Magától Ionesco-tól kértem engedélyt a változtatásokra. Ascher Tamás azóta is emlegeti, ha lát, szerinte a legjobb darabom.

Én mindenesetre el lettem ásva miatta hosszú évekre. A fõpróbára ugyanis megjelent a kerületbõl egy tisztviselõ, s kijelentette, hogy nem lehet bemutatni, mert Ionesco egy fasiszta. Könyörögtem, nézze legalább meg a darabot! Megnézte, erre engedélyezték. Az ügy még Aczél elvtárshoz is feljutott, mivel a párizsi nagykövetség készített egy jelentést, miszerint Magyarországon nem lehet Ionesco-t játszani, és Regõs Pál mégis játszhatja a Vörös Sün Udvarban!... Behívattak a kerületbe, hogy ezt akkor sajnos mégsem lehet...

A Szkénébe úgy kerültem ekkortájt, 1973-ban, hogy mozgást tanítottam a Szkéné Együttesnek. Ha már egyszer ott vagyok - gondoltam -, elõadhatnánk itt is a Bartók-mûsort. Az egyetemi kulturális titkárság vezetõje (Döme Sándor) meg is nézte, majd utána odajött hozzám, ezekkel a szavakkal: "Meg vagytok véve". Így kerültem a Szkénébe.

Mivel a Jégrevüvel annyi helyet bejárhattam külföldön, sokféle színházat láttam. Így aztán, mikor 1977 vége, 1978 eleje táján arra gondoltam, kéne egy nemzetközi pantomim hetet szervezni, (nem tudtam, hogy ez lesz a neve), felvetettem a kulturális titkárságon, hogy lennének egy ilyen esetben kapcsolataim.

Legnagyobb meglepetésemre rögtön igent mondtak. Persze, a meghívottak szállása, étkezése az egyetemen olcsón megoldható volt, tehát akkor ennek anyagi természetû akadálya nem lett volna. Még a KISZ is lelkesen támogatott, megkaptuk a beleegyezést. A rendezvény jól sikerült, óriási sajtót is kapott, hisz ritkaság, hogy 8-10 külföldi pantomimes jöjjön az országba. Ez akkor egészen új volt.

Rögtön 1978-79 telén megint bekopogtattam a titkárságra Szabó Istvánhoz: mit szólnál, ha majd jövõre egy kibõvített fesztivált szerveznénk?

- Tudod mit? - válaszolta - Csináljuk meg még idén õsszel! (Ilyen nyitott volt az egyetemi KISZ-bizottság!) Így nekiláttam, s összehoztam kilenc külföldi és négy magyar csoportot. Vegyes színvonalút, de akkor minden jónak számított, mert elsõ és egyetlen volt Magyarországon egy ilyen nemzetközi fesztivál. Késõbb már nem hívtam magyarokat, mert arra nem jöttek a nézõk, õket láthatják máskor, máshol is. Kétévenként rendeztük meg ezután. A rendszerváltás körül sokkal nehezebb lett, hiszen minden áthelyezõdött üzleti alapra. Erre én alkalmatlan vagyok, ez a világ nekem idegen, ezért abba is hagytam. A rendszerváltás elõtti utolsó évtizedben még a politikai "fellazítás" egyik nemzetközi eszköze volt, hogy jöjjenek hozzánk nyugati csoportok.

Erre a saját országukból jelentõs anyagi támogatást kaptak. Ma ez már nincs, de a közérdeklõdés is megváltozott. Éreztem, hogy ezt nekem abba kell hagyni. Szabad energiámat közben egy ennél is nagyobb vállalkozásba fektettem, az IDMC-be. Az elsõ Nemzetközi Tánc- és Mozgásszínházi Tanfolyamot 1985-ben szerveztem, és aztán 2005-ig minden évben. Ennek rövid elõtörténete, hogy 1981-és 1985 között legálisan Bécsben éltem, ott tanítottam különbözõ stúdiókban. Ezalatt alaposan megismerkedhettem a workshop-mozgalommal. Hamarosan kialakult bennem, hogy miért ne tudnék én is valami ilyesmit szervezni az egyetemen? Traude Wipperichnél a Neubaugassén nagyon sok külföldi tanárral ismerkedtem meg, barátaim lettek, így alakult a kapcsolat az elsõ oktatói gárdával. Újfent Szabó Istvánhoz mentem el (akkor már a KISZ KB Kulturális Osztályán dolgozott) - könyveket hoztam neki a bécsi ellenzéki magyar könyvesboltból -, aki támogatta az ötletet, és létre is jöhetett az elsõ IDMC. A tanárok csak nyugatiak voltak, fehérek-feketék, minden, amit tanítottak, újnak számított a magyar növendékek számára. Külföldi résztvevõk is jöttek. Évrõl-évre nõtt az érdeklõdés, az utolsó évekre elértük a négyszázas-négyszázötvenes létszámot. Az IDMC eltartotta önmagát. Ma már divat a sok tanfolyam, egyre több van belõlük, lecsengett tehát ez is.

Ezért maradt abba. Azóta többen is hiányolják, állítják, hogy ennek megvolt a maga sajátos szellemisége és hangulata. Az elsõ években járt itt Emi Hatano (ma kortárs tánccsoportot vezet Japánban). Azt reméltem, butoh-t fog tanítani, de nem így lett: japán moderntáncórákat tartott, ami óriási szenzáció volt. Egyik nap a Szkénében kedvünk támadt együtt improvizálni, csak úgy magunkban, minden tematikus kötöttség nélkül. Kiderült, hogy rokonlelkek vagyunk. Így jött az ötlet, hogy készítsünk egy közös estet, amit aztán 1990-ben, Bécsben mutattunk be.

Hozzátartozik az is, hogy én a nót s a kabukit régebben is próbálgattam, majd Kazuo Ohnót - aki ma is él, 102 éves - látva az egyik fesztiválunkon, azonnal a butoh híve lettem. Akkoriban megjelent egy japán novella magyarul: Zarándokének címmel, s felvetettem, mit szólna ennek a feldolgozásához.

Ismerte a novellát, kiderült, ez egy alapmû Japánban, s kedve is volna hozzá. A vele való munka aztán óriási élmény volt. Már rögtön, ahogyan hozzáállt a feladathoz: a komolysága, az alázata. Szeretem a darabot, ha ma már nem is minden részét csinálnám meg ugyanúgy.

Az Életbúcsú-t 1998-ban mutattam be a Szkénében. Ez volt az elsõ zsidó tárgyú darabom. Valahogy azt éreztem, hogy személyesebben kell kifejeznem az én színházamban a saját személyes élményeimet, és nem általánosságként. A darab második része már Auschwitz - a legvégén magam is meghaltam. Ez volt az elsõ darabom, amelyiket igazán az enyémnek éreztem.

Ezt az utat követtem az ezután következõ darabokkal is, csak egyre inkább átcsúsztam a halálon való gondolkodásba. A legutolsó, amelyet nyolcvanadik születésnapomra készítettem 2006-ban, Mahler Gyermekgyászdalokjára, az én halálomról szólt. Itt már teljes volt a személyesség. Ülve játszottam végig: állva már nem bírtam volna.

Ha megérem a 85. születésnapomat - amit nem nagyon hiszek -, akkor készítenék egy olyan darabot, amit végig fekve lehet elõadni.

Ezen gondolkodom már vagy másfél éve.

 

süti beállítások módosítása