Nyílt levél Kollégáimhoz!

Nemrég ért véget Müller Péter „Búcsúelőadás” ának próbája, amely Fehérbohóc, a szellem embere szavaival fejeződött be: „Ne azt mond, amit illik, hanem ami fáj.”

Figyelmi kezdtem magam. A Költségvetés dosszié erős. Görcsszerű, derékhajlító fájdalmat okozott, amelyet hosszú, mély levegővétellel próbáltam csillapítani. Csak nehezen sikerült kiegyenesednem, s az egyre ritkuló fájdalmak között elkezdtem gondolkodni a bajok okán. Az intézményfinanszírozás jutott azonnal eszembe, amely állami támogatás, ellátmány, hitel néven szerepelt régebben és csak idén kapta meg e szépen csengő gazdasági-pénzügyi hangsúlyát. Tartalmában azonban mit sem változott: nagyságát nem a színház eredményei, hanem az illetékes tanács jóindulata, erőviszonyai, pénzügyi helyzete határozza meg, amelyen nem sokat változtat a minisztériumtól csurranó-cseppenő néhány tízezer forint sem. Lényege egy különös gazdasági-társadalmi rítusban fogalmazódik meg: a tervalkuban, amelyet a vállalati gazdálkodási rendszerben már csak nyomokban találhatunk meg. E furcsa alkuban mindkét fél egyszerre eladó és vevő: a tanács próbálja lealkudni támogatását (maradjunk e jól bevált és ma még kifejező fogalomnál) és feltornázni bevételeinket, mi pedig igyekszünk lealkudni az utóbbit és a lehető legnagyobb támogatást kicsikarni. A végeredmény a tanács tervszámai körül alakul. A „körül” nem más, mint a mi sikerünk. És hogy miért van szükség a tervalkura? Ezt ikerpárja a tervteljesítési beszámoló lényege indokolja és annak legbűvösebb fogalma, a maradvány. Maradványérdekeltek vagyunk, ami annyit jelent, hogy hozva az előírt néző- és előadásszámot, bevételi többletünk és kiadási megtakarításunk összegét bizonyos ráták alapján alapokra oszthatjuk föl. Ezek közül a legnagyobb és legéletbevágóbb a jutalom, amely egyetlen eszköze (a költségvetés 1+1 báralap-százaléknyi jutalma mellett) az eredmények elismerésének és a még jobb eredményre ösztönzésnek. Ezek után természetes, hogy oly nagy eltérések alakulhatnak ki a jutalom nagyságában hasonló színházi eredmények esetén is különböző évek és különböző színházak között. Hisz ha elég ügyesek vagyunk a tervalkuban és év vége felé dörzsöltek tudunk lenni kiadásaink és bevételeink átcsoportosításában, akkor optimális nagyságú jutalomalapot képezhetünk maradványunkból. Optimálisat, hisz a nagyon könnyen megakad a tanács szeme, és tudjuk, sokféle címen módosíthatja felügyeleti szervünk a tervteljesítési elszámolást.

De meglehetünk-e a két rendfenntartó rítus nélkül? - kérdezhetnénk revizoroktól eltanult bölcsességgel, de válaszaink már ellentmondanának egymásnak. Hisz sokan vagyunk, akiknek a jelenlegi szabályozás a színház és a tanács jó kapcsolata miatt kényelmes plusz milliókat jelent mostohatestvéreitekhez viszonyítva. De többségünk igennel válaszolna. Azok, akik egyértelműen a teljesítményorientált szabályozás magszállottjai, azok, akik színházuk (és saját) eredményei alapján szeretnék színházuk (és önmaguk) anyagi értékelését. (Az erkölcsi megítélésről hadd ne ejtsek szót!)

Szüntessük meg a maradványérdekeltséget és velejáróját, a tervalkut! Központosítsuk a tanácsi színházi támogatásokat és teljesítmény (nézőszám, bevétel és/vagy ezek kombinációja) alapján finanszírozzunk a színházakat! És ami a legfontosabb, ne a terv, hanem a tényszámok alapján! Tegyük félre a központosított támogatás néhány százalékát és külön pályázatok alapján finanszírozzunk olyan színházi elképzeléseket, amelyek várhatóan alacsony bevételre számíthatnak.

Ezzel a teljesítmény-preferálással megszűnne a maradvány-érdekeltség „határ”-jellege. Jelenleg a színház támogatását a kialkudott nézőszámra kapja. Ha sikeres a színház, akkor sem tud (és nem is érdemes) jelentősen többet játszani, hisz a tervszám fölötti előadásokat a tanács már nem támogatja, és a színház sem tudja jegyárait három-négyszeresére emelni költségei fedezetére; kiadásait pedig nem lehet jelentősen leszorítani a produkció művészi értéke csökkenése nélkül. Ha megtenné, a siker rovására menne. A kör bezárult. Vagyis nem érdemes ma sikeresnek lenni, mert, ha az vagy, elhasználod esetleges korábbi megtakarításodat vagy bevételi többletedet, maradványt nem tudsz képezni (lám, még a szóhasználat is megmutatja a valóságot), jutalmat nem tudsz fizethetsz azoknak, akik a siket elérték. És mit válaszolsz Sganarelle-nek, aki kétségbe esetten kiáltja Don Juan végén: „A bérem, a bérem, a bérem!”

Bal halántékomban apró tűk szurkálnak, számban fémes íz terjed. Aha, a következő dosszié: Bér és más személyi kiadások. Ahhoz, hogy az előbbi fájdalomban a központosítás gyógyhatásúnak mutatkozzék, a bérügyekben teljes decentralizációra van szükség. Meg kell szüntetni azokat a bértarifákat, amelyek ma behatárolják a színház dolgozóinak illetményét, tételesen meghatározzák színházcsoportok és műfajok szerint a színpadi-művészeti dolgozók fellépésszámát és túlmunkájukért járó összeget. Hasonló a túlszabályozás a vendégművészek foglalkoztatásában is. A teljesítményorientált szabályozáshoz meg kell szüntetni a mesterséges rovat-tétel határokat is a különböző munkáért kifizethető összegek között: bér, jutalom, tiszteletdíj, megbízási díj, segély. A színház önállóan dönthessen a bérkosáron belül, hogy kit, hogyan, mennyi időre, milyen fizetéssel, mire és hány előadásra szerződtet és önállóan határozhatná meg az egyéni és csoportos érdekeltségi rendszerét saját különös helyzetének megfelelően. A legnagyobb gondot a bérkosár színházankénti nagyságának és évenkénti fejlesztésének meghatározása okozná. A lehetséges megoldási módok közé elsősorban az eredmény százalékában való megállapítást sorolom (lineáris vagy progresszív kulccsal számítva). A bérfejlesztés mértéke az eredmények változatlansága esetén a maihoz hasonlóan központilag meghatározott garantált százalék, eredménynövekedés estén sávosan progresszív összeg lehetne, amely a központi alapból külön pályázat formájában emelkedne.

Természetesen a teljesítmény-preferált rendszer alapvető feltétele a vezetők (igazgató, ügyvezető igazgató, gazdasági igazgató, művészeti vezető) pályázat útján történő kiválasztása és határozott időre szóló kinevezése. Az igazgatók érdekeltsége (és nem a mai adomány jellegű jutalma) a színház eredményétől függene, amelynek pedig alapvető feltétele…

… jaj, a szívtájékon erős, tompa fájdalom: egy ruhacsavaró kéz mozdulata, időnként enyhülő szorítással: a Szerződések dosszié, benne a bérletezési adatokkal, mellékelve az utasítás a rögzített átlag-helyárakkal, amelyeket a legkülönbözőbb okoskodással sem tudok logikus összefüggésbe hozni a színházakkal. Persze a gyakorlat is túllépett már rajta, hisz a tervalkuban bevételről vitatkozunk, amelyet mindegy, hogy milyen helyárakkal érünk el; hozzátéve, hogy tájelőadásaink árait a piaci kereslet-kínálat dönti e. Tudjuk, hogy tanácsaink hozzájárulnak a külön kért áremeléshez, de ez egy teljes produkcióra vonatkozik. De jó lenne olya rugalmasnak lenni, hogy a kereslet alapján határozhatnánk meg hétről-hétre vagy naponta helyárainkat! De jó lenne, ha nem kellene mentegetni magunkat a meg nem oldott feladatok miatt azzal, hogy „gúzsba kötve táncolunk”, és nem azt sulykolnák a főiskolás rendezők fejébe, hogyan kell túljárni az eszünkön; de jó lenne, ha ifjú művészeink alaptalanul idézhetnék Sztanyiszlavszkíj szavait a színházi bürokráciáról; de jó lenne, ha nem határoznák meg kit, hogyan utaztathatunk, szállásolhatunk, ha nem kellene oly gyakran „kreatív” szabálytalanságokat elkövetnünk az írói, zeneszerzői díjakban, hogy tudjunk magyar darabokat is játszani; de jó lenne, ha úgy szerződtethetnénk tavasszal, hogy tudjuk, mit játszunk, mit játszhatunk a következő évadban, de jó lenne, ha akkor tűznénk egy darabot műsorra, ha itt az ideje, és akkor vennénk le, ha már elmúlt az érdeklődés; de jó lenne, ha a különutas befektetések helyett egyesíthetnénk pénzeszközeinket akár egy közös jelmeztárban vagy gyártóműhelyben; de jó lenne, ha nem kellene több „de jó lenné”-t leírni!

Befejezem kedves Kollégák! Megpróbáltam összefoglalni azokat a legfontosabb tényezőket, amelyekről oly sokat beszéltünk már találkozásainkon, és amelyek a sajátságos hiány-gazdálkodást jellemzik Házainkban.

Bocsássatok meg, telefonálnom kell a TV-hez: mikrofont kérek kölcsön. „Halló, Televízió?” „Nem itt a Legfelsőbb Ügyészség.” „Bocsánat” - dadogom.

Mi ez a hideg a homlokomon? És miért van melegem ugyanakkor? Elnézést kedves Kollégák, legközelebb majd tö9bbet.

Üdvözöl ifjú társatok: Venczel Sándor

Kaposvár 1983. május 2.