Zsótér

Zsótér Sándornak idén két előadása is szerepel a versenyprogramban. Ezekről kérdeztük, miközben kiderült, mi ütötte szíven és mit vállalt ismét magára önbizalom nélkül.

Interjú Zsótér Sándorral - mozgóképes változat
kattintson a képre!

- Még soha nem voltam szakmai beszélgetésen, szerintem, néha vicces, néha szomorú volt. Rád milyen hatással van, mennyire van ennek értelme?

Zsótér Sándor: A mai az pöffetegség volt. Szíven ütött, amit egy rózsaszín pulóveres mondott, hogy semmi értelme ennek az Arturo Ui-nak és pusztuljunk el. Ez érdekes. Már húsz éve gondolkodom, mit kéne tenni ahhoz, hogy ők ne gyűlöljék az ehhez hasonló előadásokat. Előfordult már, hogy valaki pontosan, okosan összefoglalta a véleményét, tehát azt elemezte, amit látott személyeskedés nélkül. Annak van értelme. Teljes hülyeségnek tartottam, amikor a Schillingék elkezdtek közönségtalálkozókat szervezni, de egy idő után értelme lett, mert a nézők érdekeltté váltak. Most, amikor kivágtattam a szakmai beszélgetésről, arról beszélgettem az erkélyen a díszlettervezővel, miért nem jut el amit csinálunk a túloldalra. Pedig szeretnék sok emberhez szólni arról, amin gondolkodok, amiben hiszek, és jó érzés látni mire képes Kerekes Éva, akin múlik ez az előadás. Ritkaság, amit csinál, de ezt sokan nem tudják.

- Ezeket a véleményeket, hogy tudod beépíteni a munkádba, mennyire látsz rá kívülről?

Zsótér Sándor: Megpróbálom megérteni mi az iszonyatos baj például az Arturoval. Lehet, hogy én vagyok korlátolt, de nem tudok úgy tenni, vagy nem tanultam meg olyat csinálni, amivel elégedettek lennének. Elgondolkozom azon, mi hiányzik egyeseknek; a pisztoly, az uniformis, a korabeli, vagy éppen mai díszlet, jelmez? Az az igazság, hogy pont fordítva gondolkodom; azt hiszem, a mi koncepciónk közelebb viszi a nézőt az Arturo Ui-hoz. A megjelenő ruhák egy Andersen mesekönyvből valók, az egész egy mese. Van, aki pedig pont azt fejezte ki, hogy ez eltávolítja a darabtól.

- Foglalkoztat a néző, és az, hogy miért kevés előadást ért meg az Arturo, vagy az, hogy nem a legszélesebb réteg érti azt, amit csinálsz?

Zsótér Sándor: Igen, hiszen POSZT ide POSZT oda, a mostani előadásokra még nem érkezett le a siserehad és helyiekből állt a közönség. Bár nem reagáltak ujjongással, úgy éreztük, valamit megéreztek a darabból. Ez nagyobb megmérettetés, mint amikor a „produkáljátok magatokat" attitűddel nézik. Egy ilyen fesztivál van Magyarországon, hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól jelen lennie egy színháznak. Az már a helyzet paradoxona, hogy otthon mit csinál az előadással az adott színház. Az Örkényben 14 előadást ért meg az Arturo Ui. Ennek az az oka, hogy ha a Vígszínházban lejátszák a bérletet, akkor többen látják az előadást, mint egy kis helyen. Ugyanakkor nem keveseknek készült, nem akar elitművészet lenni. Úgy érzem mindent megteszünk, hogy nyilvánossággal találkozzunk, majd újra és újra megdöbbenek, hogy nem ez megy. Mindig utólag látom: onnantól kezdve, hogy az Arturo Uit a Kerekes Éva játsza egy karfiolban, rögtön az eldől az egész előadás sorsa. Hiszen XY férfiszínésznek kellene eljátszania, barna díszletben kiskosztümök, kisöltönyök között. Akkor lehet, hogy egy körrel beljebb van. Valaki azt mondta, az Éva édes színésznő, és ez klassz, de ezek nem valódi vélemények. Egyik sem tudja leírni, hogy milyen színészi fegyverekkel él, hogy létezik, a saját agyával miként férkőzött közel az alakhoz, hogy próbál a saját hangján beszélni minden bohóckodással együtt. Erről egy szó nem hangzik el, csak annyi, hogy ő milyen édes kicsi lány és biztos Morvai Krisztináról szól az Arturo Ui. Pedig épp elég a darabot felépíteni. Lehet, hogy meggyőzzük egymást, összeveszünk, te felállsz és kirohansz, hozzád vágom a mikrofont, 20 perc múlva pedig megértjük egymást. Ilyen helyzetek előállításán fáradozom. A díszlettervezőnek meg az a dolga, hogy a formákat, jelen esetben a karfiolt használja.

- A Maya is bekerült a versenyprogramba. Miért foglalkoztatott ez a darab?

Zsótér Sándor: Kiskoromban a Színházi Életben rögtön megjelentek az aktuális zenés darabok, ezeket olvasgattam. Nagyon tetszett a története, pár dalt ismertem is a tévéből és pár évvel ezelőtt már az Operettszínházban árultam a Mayát. Ragaszkodtam ahhoz, hogy a nagyszínpadon rendezzem. Nem nagyképűségből, hanem azért mert egy operettet nem stúdióban kell csinálni. Nem gondoltam bele, hogy Kerényi Miklós Gábor ezért kihajít. Egerben pedig minden évben más műfajban kell kipróbálni magunkat, vidéken egyébként is kötelező zenés darabot bemutatni, így jelentkeztem erre a feladatra. Amikor elkezdtem kiderült, hogy hiányzik hozzá a zenei anyag, helyette nagyon kemény örökösödési, jogi ügyekkel kell foglalkozni. Ilyenkor megátkozod azt, hogy belevágtál és meg kell találni a segítőidet. Ráadásul tradíciókkal rendelkezik az operett és tutinak kell lennie, hiszen azt nézik, az hozza a pénzt. Én nem ismerem ezt a műfajt, csak bizonyos kliséit, de azokat nem tudnám alkalmazni és a színészek sem olyanok, mint az igazi régi operettszínészek. Ettől függetlenül kialakult valami, mert nagyon érdekelt ez a történet, ami az operettszüzsékhez képest komplikált. Egész évben meséket készítettem, ezt Járó Zsuzsának szántam, aki miatt -többek között- Egerbe mentem. Ezek a színésznők, azt hiszem zsenik, mint ő vagy a Kerekes Éva. Értük csinálom ezeket az előadásokat. Két embernek pedig rengeteget köszönhetek: Kákonyi Árpádnak, aki hangszerelte és Ladányi Andreának, aki a koreográfus volt. Azt gondoltam, nagyon jó lesz, hogy a klasszikus balett táncformáival fogunk dolgozni. Ez nem mindenkinek volt ilyen evidens, tehát sok nehézséggel szembesültem.

- Balázs Zoli említette, hogy Figaro házasságát rendezel náluk, a HOPPartnál pedig Chicagot. Miért?

Zsótér Sándor: Tanítottam a Novák-Ascher zenés osztályt és harmadikos korukban készítettünk egy Kurázsi mamát. Ez úgy kezdődött, hogy viccesen kérdeztem őket, mi legyen Chicago vagy Kurázsi. Ők az előbbit választották, de mondván, hogy ez léha hozzáállás a művészethez, büntetésből az utóbbi lett. Van egy különös, meditatív fiú náluk, a Mátyássy Bence, és ő egy ideje újra elkezdett győzködni, hogy rendezzek Chicagot. Erre azt válaszoltam: „ persze, persze, jó, lehet" és ő csak nézett rám, ismételgette: „Chicago, Chicago". Valahogy elgyengültem, nem tudtam kitérni a kérés elől, pedig teljes képtelenségnek tűnt, hogy megvalósítsuk, de nem maradt visszaút. Ráadásul nem akarok már éjjel próbálni, viszont csak akkor lehet, hiszen a HOPPartban mindenkinek van állása. Ez egy zseniális darab, de tartozik hozzá egy konzerv előadástechnika, miszerint jó lábú nők riszálják magukat, Bob Fossey koreográfiája New Yorkban jó, Magyarországon olyan, ahogy bírjuk, és neccharisnyás lányokkal ezt nem tudnám megcsinálni. Azt érzem, hogy a musical nem magyar műfaj, mert mindig kissé kínos nálunk. Ezért látni akartam az eredeti Chicagot New Yorkban és iszonyatosan kiábrándító volt. A fűtetlen színházban telt ház előtt megy 135 éve, miközben kigyúrt feka táncosok és táncosnők abszolút rabszolgamunkát végeznek. Kiderült, hogy bármelyik magyar előadása százszor érdekesebb, elevenebb. Szerettem volna szakmailag érdekessé tenni a HoppArtnak, akik zenés osztályban végeztek, ezért sikerült a legnehezebb utat választani: a vastag partitúrát kilencen játsszák el, miközben énekelnek és táncolnak. Már most pontosan tudom előre a szemétkedéseket, amik érni fogják az előadást, de mégis Mátyássy Bence és a Friedenthál Zoli a Roxy és a Velma. Két komikus, Frédi és Béni. Bár nagyon jó színésznők vannak náluk ezekre a szerepekre, de nem akartam rivalizáló nőstényeket. Tehát szerveztem egy irgalmatlan nagy melót, amibe már sok éjszakát fektettünk. A Figaro házasságára pedig véletlenül rátaláltam. Kezembe került egy Gorchakov nevű rendező Sztanyiszavszkijról írt könyve, amelyben hűségesen lejegyez róla mindent, azt, hogy a mester jobbra lép és tüsszent. Ő írt egy Figarot is, ami nagyon jó. Amikor a Zoli (Balázs Zoltán, a szerk.) hívott újra a Maladypéhez rájöttem, az övék ez a darab. Utána felhívtam Törőcsik Marit, kérdeztem, hajlandó-e eljönni hozzánk játszani, mondtam, hogy semmilyen színházi körülmény nincs, egy lakásban fogunk próbálni. Azt válaszolta: „nem, nem..." - aztán jött. Még soha nem dolgoztam vele, ő az ország egyik legkülönösebb színésze, biztos tanulunk tőle, neki is jó lehet majd a gyerekekkel.

- Gyerekekről jut eszembe, megint lettek neked.

Zsótér Sándor: A kicsik? Igen!

- Miért vállaltál újra osztályvezetést, mennyiben döntöttél arról, hogy kiket vegyenek fel?

- Mitől?

Mondtam az osztálynak, hogy jöjjenek le Pécsre, mert itt majd órát tartok. Ez azért van, mert megveszekedetten szeretnék csomó mindent belerakni a fejükbe. Érdekel, hogy nyugodtak legyenek és saját felelősségükre tudjanak beszélni. Nagyon nehéz anyagokat adtunk nekik, annak ellenére, hogy elsősök: Dosztojevszkij, északiak, Osztrovszkij. Nagyon kicsik hozzá, én meg Berchtet zúdítottam rájuk. Ezt nem szabadna. Gábor javaslata volt, hogy foglalkozzanak egy ismeretlen francia szerzővel, Claudellel, a Selyemcipő című művel, ami egy négyszáz oldalas, félelmetes szerelmi történet Afrika és Európa között, nulla akcióval. Ezzel kínlódom.

- Miért?

Zsótér Sándor: Fantasztikus dolgokról beszélgetnek, a szerelemről, arról, hogy lehet-e úgy szeretni valakit, hogy nem látod soha, ez kitart-e egy életen át. Minden energiáddal meg akarod találni őt, miközben tudod: bűnt követsz el, mert van egy férjed.

- Mennyire szeretsz bele a növendékekbe?

Zsótér Sándor: Az előző volt az első osztályom, az nyilván teljesen más érzés. Hazudnék, ha azt mondanám mindenkitől egyformán nehéz volt elszakadni, de kétségbeejt, hogy nem tudok már nekik segíteni. Abban tudok hinni, hogy megtalálják azokat az embereket, akikkel együtt tudnak működni. Ha nem, akkor iparossá válnak.

- Jól vagy most? Azért kérdezem, mert két éve Az öreg hölgy látogatása előtt azt mondtad, kevesebb a munkád és emiatt hiányérzeted van.

Zsótér Sándor: Sokat kivett belőlem ez a két nap a POSzT- on. Fáradt vagyok. Sokkot kaptam attól, hogy itt semmit nem lehetett úgy megcsinálni, mint az Örkényben. Ezért döntöttem, hogy „radikalizálom magam". Átvilágítottuk az előadást és próbáltunk. Jobb lett volna az is, ha széttépik az Évát. Azt hittem, ez fog történni, de nem. Próbálok lépésről lépésre haladni, mert most sűrű az életem. Jövőre a József Attila Színházban is akad munka, Egerben pedig még félévet biztosan eltöltök, a Selyemcipőt rendezem. Valószínűleg meg kéne tanulni jó munkaarányt kikeverni és akkor lehet, hogy valami nyugalom beleköltözik az emberbe.

- A nyughatatlanság visz tovább?

Zsótér Sándor: Igen, illetve az, hogy valami tökéleteset létrehozzak. Próbálok nem türelmetlenkedni, mert az rosszat tesz a munkatársaknak. Nem hajszolom őket igaztalanul, de nem tudok taktikus lenni. Mindenhol meg kell teremteni egy közeget, amiben lehet dolgozni. Ez az elsődleges mindenhol. Az iskolában is. Úgy mennek ki a gyerekek, ahogy bejöttek és közben kíváncsiak, ha meg nem, akkor csak úgy tettek, mintha érdekelné őket valami. Oda kell adni, amid van, mert a pozitív kritika nem segít a munkában. Biztos önbizalmat ad, de az nekem nincs.

- Nincs önbizalmad?

Zsótér Sándor: Semmi.