Befejezett levél - Mohácsi Jánossal a POSZT-on 2. rész

"Efölött nem fogok soha napirendre térni, hiszen 27 évet töltöttem abban a városban" - kezdi Mohácsi János rendező a történetet, amelyből kiderül, milyen helyzetbe került ő és a kaposvári Csiky Gergely Színház, Schwajda György igazgató halála után. Arról is mesélt, nem sok kellett ahhoz, hogy a színház elveszítse az A kategóriás minősítését, és hogy milyen félelmek mentén halad tovább a társulat. Nélküle.

 

mohacsi01
 

 

Mohácsi Jánossal eleinte a POSzT versenyprogramjában szereplő Az elveszett levélről beszélgettünk. Az interjúnk hirtelen ért véget, amikor a kaposvári Csiky Gergely Színház és a saját helyzetéről kérdeztük, de este folytattuk az interjút. Ezt olvashatják most. (Előzmények és kapcsolódó anyagok a cikk alján.)

 

- Mielőtt belevágnánk a témába, amit abbahagytunk...hogy tudtok folyamatosan együttműködni a testvéreddel?

 

Mohácsi János: Van, amikor rosszul megy és idegroncs leveleket irkálok az Isónak (Mohácsi István, író, dramaturg, a szerk.), hogy „azonnal csináljon valamit, mert itt próbálok a nyomorult társulattal és nem jutok ötről a hatra". Van, amikor pedig mennyeien működik a közös munka. Ezt egyre többször tapasztalom. A képzelt beteg például olyan volt, mint egy álom. Az Isó tolta előre a jeleneteket, mondta mi fog következni, én csak stilizáltam őket, mert már próbáltam a színészekkel. Mindenfajta helyzetben találtuk már magunkat.

- Kérlek, meséld el, milyen helyzetben vagy és mi történik a kaposvári színházban?

 

Mohácsi János: Efölött nem fogok soha napirendre térni, hiszen 27 évet töltöttem abban a városban....

Az történt, hogy Szatmárnémetiben rendeztem a Parasztoperát, amikor szóltak, hogy hívjam föl a Schwajdát (Schwajda György, a Csiky Gergely Színház volt igazgatója, a szerk.). Felhívtam, ő mondta nekem, hogy „Jani, megszüntetem a szerződésedet, mert bolondok lennénk az államnak fizetni utána a járulékokat". Erre azt feleltem, „jól van Gyuri". Jobban elérzékenyültem, mint nektek délelőtt. Ez volt az első felvonás. Később, amikor befejeztem a pécsi melót, kértem egy kihallgatást Szita Károlytól (Kaposvár polgármestere, a szerk.), mert nem nagyon értettem egyet azzal, amit a Schwajda csinál a színházban. Később ezt ő úgy értelmezte, hogy följelentettem. Pedig korábban jeleztem, neki: nem helyeslem, hogy a szakmai nyugdíjasokat úgy teszi ki az utcára, hogy nincsen darabszerződés a kezükben, hogy a színház és a városháza által előirányzott százmilliós megtakarítást a színészek bérének csökkentésével akarja megteremteni. Abba direkt nem mentem bele, hogy milyen a rendezők helyzete, nehogy úgy tűnjön, a saját béremért rohangászok. Ezt mondtam el a Szitának is. Olyan beszélgetést kértem, ahol a Schwajda is jelen van, szerettem volna, ha előtte zajlik minden. Ez valamiért nem jött össze. Lehet, hogy az ötlet nem tetszett Szitáéknak, vagy nem ért rá a Schwajda, vagy már beteg volt; ezt nem tudhatom. A beszélgetésen a Karcsi (Szita Károly, polgármester, a szerk.) rákérdezett, hogy szerintem valóban a társulati forma-e az egyetlen üdvös dolog egy színháznál. Ez nem rossz kérdés, de az a válasz rá, hogy egy hetvenezres dél-dunántúli városban csak egy társulati színháznak van esélye arra, hogy értéket hozzon létre. Az országban, Európában, a világon nagyon kevés helyen lehet jövedelmező színházat csinálni, ezért az a gondolat, hogy a színház ne kerüljön semmibe az önkormányzatnak, legyen befogadó színház, téves.

- Győrben működik a színház, van társulat pedig darabszerződéssel dolgoznak a színészek...

 

Mohácsi János: Nem is mondom, hogy Győrben színházat csinálnak.

 

- Miután felvázoltad a helyzetet Szita Károlynak, mi történt?

 

Mohácsi János: Szita azt mondta, hogy felhívja a Gyurit, beszámol neki a beszélgetésünkről és erről majd értesít engem is. Ez nem történt meg; nyilván azért, mert akkor már igen beteg lehetett a Gyuri, csak ezt a Szita, -ki tudja miért- nem árulta el nekem. Utána az történt, ami történt... Kaptam a telefont Kamarell Mártától, a színház művészeti titkárától, hogy bizony, meghalt a Gyuri. Ez senki életében sem jó pillanat. A Gyurival napi kapcsolatban volt mind a színházi, mind a városi adminisztráció, de nagyon jól titkolóztak addig. Ezután gondolkodnia kell mindenkinek, aki a gyászmunkáját elvégezte, hogy mi lesz az emberekkel egy kaposvári színház méretű intézményben, ami közel kétszáz alkalmazottal működött anno. Miután eljutott hozzám a hír, Szita behívott magához, hogy beszélgessünk a színház sorsáról. Kiderült, hogy bármennyire is váratlanul halt meg Schwajda, van végakarata a következő évaddal kapcsolatban. Szita mutatott egy cédulát, amelyen szerepeltek rendezőnevek, illetve bizonyos nevek mellett darabok. Mielőtt folytatnám a történetet, el kell mondanom, hogy amikor utoljára találkoztam a Schwajdával, felmerült bennem a kérdés, hogy ha az általa hozott intézkedések miatt nem látom biztosítottnak a társulat működését, kell-e nekem legitimálni az ő színházát. Erre azt válaszolta némileg elérzékenyülve, hogy döntsem el, akarok-e én egy ilyen vénemberrel együtt dolgozni, mint ő, akinek az egyetlen dolga, hogy egy hipermodern színházat felépítve átadja az utódjának az összes problémát, amit én is felvetettem.
A Gyuri halálával teljesen új szituáció keletkezett a kaposvári színház haláltusájában, az általam hibásnak gondolt elképzeléseit meg lehetett volna változtatni. Például azt, hogy a színészek most tizenegy hónapos szerződéssel vannak a színháznál, azzal a hallatlan demagóg és populista felkiáltással, hogy nyáron úgyse dolgoznak. Pedig az egész évadot, a szabadnapjaikat végig melózzák, és akinek akad egy szabad vasárnapja, behívási kényszerben tölti. Föl sem merült bennem, hogy bárkiben helyeslésre lelhet Schwajdának az a gondolata is, hogy a színészek ezentúl résszerződéssel dolgozzanak, vagy az, hogy a kaposvári színház nagy korszakát képviselő nyolc szakmai nyugdíjast -köztük -Lugosit (Lugosi György, színész, a szerk.), Serfet (Serf Egyed, színész, a szerk.), Tóth Gézát, Kovács Zsoltot, Tóth Nórát (Tóth Eleonóra, színésznő, a szerk.)- szerződés nélkül hagyjuk. Azért, hogy jelezzük: kifogásoljuk ezt az ötletet, összeverbuváltuk a társulatot. Azt javasoltam, hogy írjanak egy levelet a problémákról a fenntartóknak, azaz a városnak és az Előadóművészeti Tanácsnak. Utóbbinak ugyan nincsen jogköre, de mégis a színház költségvetésének a kétötöde tőlük érkezik, a másik kétötöde a várostól, a maradék egy pedig saját bevételből. A társulattal azt is tudattam, egy dolognak köszönhette a kaposvári színház azt, hogy A kategóriás maradhat: annak, hogy a Kaposvári Egyetem diákjai csináltak egy gyerekelőadást, A kis hableányt. Ezt a színház finanszírozta, de a produkció összes résztvevője az egyetemről jött, kivéve a műszakot és Kelemen Jóskát, a rendezőt. Ha ez nincs, akkor a kaposvári színház elveszti az A kategóriás minősítését pusztán a Gyuri elhibázott műsorpolitikája miatt! (Az A kategória azzal jár, hogy 180 előadást kell játszani és a színházi törvény értelmében, minden egyes önkormányzati forinthoz hozzátesz egy forintot a minisztérium). Ezt a tényt nem volt hajlandó meghallani se a Szita, se a Kamarell Márta, se a társulat! Az említett társulati ülésre sokan el sem jöttek.

 

               
Az interjú mozgóképes változata

 

Egyébként a Kovács Zsolt korábban próbált lebeszélni az egész akcióról, azt mondta: „ne csináld, mert le fognak szarni és neked lesz rossz utólag". Elég komoly dilemmát okozott, hogy beszéljek-e bárkivel, de rájöttem, hogy nagyon nyugtalan lennék, ha két év múlva valaki azt kérdezné: „miért nem beszéltél a Szitával, János?!" Ezért gondoltam, hogy mindent, amit törvényes vagy informális keretek között meg lehet tenni, megteszek a színházért. Tehát, ott tartottam, hogy részben összegyűltek a társulati tagok, akiket annak biztos tudatában hagytam gondolkodni, hogy meg fogják hozni a megfelelő döntést. Legnagyobb meglepetésemre hosszasan vitatkoztak és végül valaki közölte: úgy döntöttek, nem jelentkeznek a fenntartónál, hogy kellemetlen helyzetbe kerültek azért, mert a 32 színészből nyolcat kiraknak az utcára, illetve azért, mert a szerződésük rövidül még egy hónappal.
Ez a döntés mindenfajta félelmekkel magyarázható, én ijedtemben megittam vagy négy whiskyt. Jött hozzám a Kocsis Pali (Kocsis Pál, színész, a szerk.) csodálkozó szemekkel, mondtam neki, hogy „hát Palkó, az a sanda gyanúm van, hogy irgalmatlanul megvertek". Mondta, hogy „áá, nem", mondtam, „Pali, nézzél már körül, a saját társulatom mondta, hogy nem akar együttműködni egy olyan kérdésben, ami a társulat kisebbik részéről szól". Valahol itt ért véget nekem ez a kaposvári dolog. Azóta se jutok dűlőre velük; többen sérelmezik, hogy gyávának minősítettem a magatartásukat, többen azt hangoztatták, hogy családjuk van. Nekem is családom van, de a zéróhoz konvergált ennek a tervezett akciónak a kockázata, főleg ahhoz képest, hogy a Marat Sade-ot tolták 82-ben.
Szakmai ügyek mögé kellett volna állnia a társulatnak, mert talán jelentett volna valamit. Persze, lehet, hogy ugyanazt eredményezte volna, mint most: kaptunk egy levelet a Szitától, amit tizenvalahányan aláírtak, miszerint a Gyurinak érvényes a végakarata, és immár a színház kinevezett ügyvezető igazgatója, a művészeti titkár, a Kamarell Márta. Én már a levél érkezésekor annyira kívül járkáltam önmagamon, hogy nem néztem meg, kik írták alá, ezt máig nem tudom. Ahogy a viccben történik, a valóságban is jött az erdész és elzavart mindenkit. Itt vagyunk most és ezért öntötte el könny a szememet délelőtt.

 

- Te mit tervezel jövőre?

 

Mohácsi János: Az én egzisztenciám a legkevésbé kérdéses, mert engem annyira elkapott a gépszíj, hogy ott nem rendezek, ahol nem akarok ebben a pillanatban. Ez persze megváltozhat. Jövőre nagyon sokat fogok rendezni.

 

- Mi lesz az osztályoddal?

 

Mohácsi János: Ők igen jó osztály, jövőre negyedévesek, örököltem őket a Znamitól (Znamenák István, rendező, színész, a szerk.), aki időben elment Kaposvárról. Olyan jó dolgokat csináltak, mint ami talán egy osztály sem előttük. Eközben olyan művészi marketingbe fogtunk bele, ami talán járható út lesz a következő generációk számára is. Tehát az egyetem miatt maradok Kaposváron, de nem leszek jelen intenzíven. A kis dilettánsokkal nem én fogok dolgozni, hanem Rusznyák Gábor, Kocsis Pali, Réthly Attila. Ők rendeznek nekik előadásokat, ezek mind az újonnan alapított színházban kerülnek bemutatásra. Nyitottunk egy 150 főt befogadni képes helyet a főiskolán, ahol egyrészt a főiskola saját produkciói, másrészt a színház színészeivel való közös produkciók lesznek láthatók.

 

- A POSZT alatt arról is lehetett hallani, hogy Pécsre szerződsz...

 

Mohácsi János: Rendezek Pécsett a következő évadban, de nem szerződők le, mert az lelkiismeretlen volna. Nem tudnám nyugodt szívvel megtenni, hiszen pontosan tudom, hogy hat hetet fogok itt tölteni más munkáim miatt.

 

- Tehát nem jössz igazgatni, mint ahogy azt remélik néhányan.

 

Mohácsi János: Nem jövök igazgatni. Azt hiszem, hogy a politikai helyzetben -ami nem tudom, miért szól bele a színházak életébe- én nem szerepelek a potenciális színházvezetők között. Szakmailag ott vagyok az elsők között, akik szóba jöhetnének, de ha azt a botrány nézzük, amit csináltunk az 56/06-tal, nem. Ahogy egy nagyon kedves, kaposvári, Fideszes képviselő mondta nekem az Őrült lélek, vert hadak idején: „János, ezzel kivertétek a biztosítékot".

 

- Miért vállaltad, hogy mindezt elmondod?

 

Mohácsi János: Megmondom mióta beszélek ilyen nyíltan, egész pontosan azóta, hogy a Znamit egy évre választották meg Korognai Károllyal szemben. Akkor mondtam neki, hogy mostantól nem kell gondolkodom azon, mi esik ki a számon, és nem mondok olyat, amit nem vállalok később.

 

Tóth Berta | színház.hu

 

Kapcsolódó cikkek:

- Félbemaradt levél - Beszélgetés Mohácsi Jánossal a POSzT-on / 1. rész
- A Kaposvár-jelenség (2007. március)
- Kiírták a kaposvári színház igazgatói pályázatát (2010. június) 

 

        
Félbemaradt levél - mozgóképes változat
(Az interjú 1. része)

süti beállítások módosítása