Chicago - Hoppart


Nyolcvanas évekbeli My fair lady-s rossz tévés emlékek miatt sokáig hidegrázást kaptam a musicalektől, ezért Catherine főszereplése ellenére sem néztem meg a Chicagót anno. Nem volt kérdés azonban a hoppartos+zsótéros verzió hallatán, hogy megyünk, és hétfő este a közönség igen magas celebtartalmát elnézve a lepukkant Átrium moziban, nem csak mi döntöttünk így, hanem a fél pesti színházi élet is.

És jól döntöttünk, az előadás nekem működött. Szuparlatívuszokban ugyan nem tudok írni róla (lásd később), de ránézésre rengeteg munkával összerakott, friss, profi munkával van dolgunk, a színészek lubickolnak a szerepekben, a végeredmény pedig egyedi, könnyed és szórakoztató. A rendező Zsótér nagy húzása, hogy a filmbeli két dívát férfiak játsszák, ami ugyan az első 10 percben még bizarr, de hamar működni kezd a rendszer. Musicalhoz méltó hiperlátványos jelenetek, megalomán színpadképek persze nincsenek, itt most úgyis a sufnituning a lényeg, így igazából szinte a szereplők kőkorszakiszaki színes ruhája az egyetlen látványelem - a jelmezre én nem találtam, igaz, nem is kerestem magyarázatot, de egy nálam szofisztikáltabb elme szerint a kőkori holmik a darab szereplőinek primitívségét, ösztönszerű létezését hivatottak jelképezni.


Nem hátrányos egy musicalnél, ha jól szól a zene és a szereplők tudnak énekelni. Egyikkel sincs probléma: ugyan az előadás elején mintha még nem éreztek volna rá teljes erőből az énekre a színészek, az idő előrehaladtával jópár ütős számmal találkozhatunk. A zene esetében persze nem kell westendi minőségű és erejű megszólalásra számítani, hiszen jelen esetben a hangszereket folyamatosan váltogató szereplők maguk a zenészek is, de pont ez a tehetségre és akarásra épülő home made-jelleg, amit értékelni tudok. Amúgy pedig nagyon összeáll a hangzás.

Szereplők. Bár nyilván szívesebben nézegetem Renee-t és Catherine-t, amint flitteres ruhában egymáshoz simulnak, az előadás két legjobbja a két főszereplő, valószínűleg azért, mert ők is kapják a legtöbb lehetőséget: a Roxyt és Velmát játszó Mátyássy Bence és Friedenthal Zoltán közül - lehet, hogy pintéres elfogultságom miatt - utóbbi jött be jöbban; ezerrel bejátssza a színpadot és mintha a zenekar motorja is ő lenne. Szintén meg kell említeni Polgár Csabát, akinek a fizimiskája a Bohéméletben is működött, és itt is jól adja a gumiarcú komikust. Egyébként pedig az egész csapat eléggé odateszi magát, néhány szám kezdésekor, váltáskor, szó szerint látszik a durva odafigyelés és koncentráció, amivel játszanak - már amennyiben jó, ha ez látszik egy színészen.

Ami miatt pedig gy kicsit bicsaklott nekem az előadás: a 2 órás hosszúságot egy kicsit soknak éreztem, a vége előtt fél órával volt egy rész, ahol belassult. Ez valószínűleg annak is betudható, hogy az elénekelt számok mennyisége miatt egy idő után mintha már nem jutottak volna új koreográfiák a dalok alá, így sok lett az olyan panel, poén (sokadszor másztak fel a létrán énekelni, sokadszor járták el a verbunkost), ami repetitívvé vált.

Összességében mindenesetre erősen ajánlott az előadás azoknak, akik nem csak a Nagymező utca környékére járnak színházba, kedvelik (vagy éppen megismernék) a társulatot és egy musicalt nem feltétlenül így képzelnek el.

süti beállítások módosítása