Cyber Cyrano - Interjú Vidovszky Györggyel

"Előbb-utóbb szinte mindenki igényét érzi, hogy része legyen a virtuális valóságnak, ahol nem az vagyok, aki, hanem az, amit közlök magamról" - mondja Vidovszky Gyuri, legújabb bemutatója, a megdöbbentő fordulatokkal teli Cyber Cyrano kapcsán, amit az élet és Tasnádi István írt. Erről beszélgettünk, a váratlan mondatokról, virtuális festésről, felelősségről, és persze az "ifjúsági műfajról", amiben évek óta "utazik".

Vidovszky György

- A legújabb munkádnak a múlt héten volt a bemutatója. Mit kell tudni a darabról?

Vidovszky György: A Cyber Cyrano Tasnádi István új darabja. A Plattform 11+ európai színházi együttműködés keretében jött létre ez a produkció. A projektben résztvevő Kolibri Színház még 2009-ben kért föl, hogy találjak magam mellé egy írót, akivel keressünk úgynevezett „iskolaudvar-történeteket", amelyek egy esetleges előadás témájául szolgálhatnak. Valójában az volt a feladatunk, hogy olyan sztorit keressünk, amely jellemzően a fiatalok körében történik meg. Bár tizenhét éve tanítok középiskolában, nem volt egyszerű érvényes, fontos és különösen aktuális témát találni.

- Miért Tasnádi Istvánnal kezdtél dolgozni, ő miért szánta rá magát erre a munkára?

Vidovszky György: Futólag ismerem őt a Bárka alapítása óta, és nagyon szeretem az írásait. Arra gondoltam, hogy megkérem őt, vágjunk bele ebbe a kalandba, aminek a vége akár az is lehet, hogy megszületik végre az első magyar ifjúsági - vagyis kifejezetten tinédzsereknek szóló - darab. A Kolibri már évek óta importálja ezeket a típusú és tematikájú szövegeket főleg Németországból, de ezekhez hasonló eredeti magyar dráma nem volt. Tasi azonnal igent mondott a felkérésemre, érdekelte a kihívás.

- Hogy kezdtetek el dolgozni?

Vidovszky György: Eleinte tipikus témákat kerestünk: kisebbségi-problémák, iskolai agresszió, integráció, drog. Végül Tasnádi hallott egy megtörtént esetről, ami egyik kategóriába sem fért bele, de azonnal nagyon izgalmasnak tűnt. A téma közege az internet, ami - különösen a közösségi oldalak megjelenése óta - a fiatalok legfontosabb kommunikációs felülete. Egyes felmérések szerint a tizenévesek napi több mint négy órát töltenek a monitor előtt. A csetelés új típusú nyelvezetet, közlékenységet hozott létre, új közösségeket, ha tetszik szubkultúrát eredményezett. Előbb-utóbb szinte mindenki igényét érzi, hogy része legyen ennek a virtuális valóságnak, ahol nem az vagyok, aki, hanem az, amit közlök magamról. Feltöltött, és megválogatott fotók, információk, kommentek, ismeretségi körök alapján áll össze a kép, hogy ki vagyok azok számára, akikkel a valóságban nincs napi kapcsolatom. A legtöbb fiatalnak 600-800 „ismerőse" van így, akik azonnal értesülnek minden virtuálisan megtett lépésről. Hihetetlen a vonzereje és a veszélye ennek. A mi történetünk az utóbbi aspektusról mesél.

Cyber Cyrano ajánló

- Azt mondtad, hogy megtörtént esetet dolgoztatok fel. Hol, kikkel és mi történt pontosan?

Vidovszky György: Ebben nagyon óvatosnak kell lennünk, mert bár a történet eredeti szereplői hozzájárultak ahhoz, hogy ebből darabot készítsünk, ez számukra a közelmúlt egyik fájó eseménye. Még tavaly találkoztunk azzal az osztállyal, ahol mindez megtörtént, és - hála a nagyszerű pedagógusoknak és szülőknek - már annyira lenyugodtak a kedélyek, hogy tudtak erről nyíltan beszélni velünk. Az alapján, amennyit megtudtunk a részleketről, a saját fantáziánkkal és szempontjainkkal kiegészítve terveztük meg a darab struktúráját, amit aztán Tasnádi megírt. Az előadásban elhangzó szöveg pedig kiegészült a színészek improvizációval is. A darab történetéről viszont nem szívesen mondanék részleteket, mert kicsit úgy működik az előadás, mint egy krimi: ha túlságosan be vagy avatva, nem ugyanazt az utat járod végig, mint amit mi szeretnénk a nézőkkel. Talán annyi elárulható - ami a címből is kikövetkeztethető -, hogy a virtuális közeg könnyen lehetővé teszi, hogy az interenetes személyiségünk ne egyezzen meg a valódival. Egy lány létrehozta egy testvérpár karaktereit az interneten, és rajtuk keresztül irányította két osztálytársát, chatelt velük fél éven keresztül. A dolog odáig fajult, hogy azok, akiket bolondított, belehabarodtak a figurákba. Amikor már elkerülhetetlenné vált a szereplők találkozása, a lány egy hatalmas - nem létező - bált "rendezett"... Ebben a történetben a manipulációs játék hatalmas méreteket öltött, és áldozatai is lettek mindkét oldalon. Ez az egész egy döbbenetes jelenségre világít rá.

- Hogy érted?

Vidovszky György: Mindez rengeteg kérdést vet föl az internettel, a kommunikációs csatornáinkkal kapcsolatban. Mire jó az sms, mennyire hiszünk a virtuális valóságban, hogy szelektálunk az interneten, miért fogadjuk el teljesen létező valóságként azt, amit az interneten találunk, amikor az információértéke sokszor megkérdőjelezhető, miért van arra szükségünk, hogy virtuális figurákban higgyünk. A vágyaink, a sebzettségünk emberi és öröktől fogva létező, a beteljesülés formái változtak csupán.

- Félre ne érts, de nem szégyelltétek magatokat, hogy fiatalok kálváriáját dolgozzátok fel?

Vidovszky György: De igen, néha úgy érzem, hogy nem voltunk elég óvatosak, körültekintőek. Annak idején is felszakítottuk a sebeket, és most, a bemutató környékén is biztos újra előtérbe kerül náluk ez a téma. Másrészt viszont az, ami velük megesett, annyira fontos és jellemző, ha tetszik aktuális, hogy be kell mutatni másoknak is! Persze, nem őket, hanem egy színházi előadást, ami nem egyezik meg a valósággal, hanem a maga írói, színházi logikáját követi. Az osztály egyébként a közeljövőben egy zártkörű előadáson nézi meg a produkciót, amit természetesen beszélgetés követ majd.

- Az előadás látványvilágát Vicsek Viktor csinálja.

Vidovszky György: És Sárosi Anita. Mindketten a SZTAKI-ból érkeztek. A színház részéről először az volt az igény, hogy osztályterem-színházi előadást hozzunk létre. Egyrészt nem nagyon értek ehhez a fajta eszköztelenséghez, másrészt azonnal a témához illő, virtuális teret képzeltem el. Az ő munkáik nagyon innovatív megoldásokat tartalmaznak. A projektorral bevetített teret egyfajta elektromos kanavásznak tekintik, amiben akár a színészek mozgását követő interaktívitás is létrejöhet. A vetített képek például a főhős karmozgatását követve elkezdenek repkedni a térben, néhány jelenetben pedig körbemaszkoljuk a vetített felület előtt álló alakokat, vagy éppen virtuálisan festünk. Emellett arra törekedtünk, hogy mégis ugyanolyan dramaturgiai funkciót adjunk a virtuális térnek, mint ami a hagyományos színházi tértől, díszlettől elvárható. Szokatlan, új terület volt ez mindnyájunk számára, és nehéz volt úrrá lenni rajta. Egybként a Cyber Cyrano kivételes alkotó-csapathoz tartozik Monori András is, aki hihetetlenül érzékeny és dögös zenét írt a darabhoz!

Cyber Cyrano
fotó: Szlovák Judit/Kolibri Színház

- Te már sokszor foglalkoztál hasonló, ellentmondásos, borzongató, kemény történetekkel. Miért nem lankad az érdeklődésed a felkutatásuk iránt?

Vidovszky György: A bennem lévő hiányérzet miatt érdekelnek az ehhez hasonló témák, emiatt is tanítok. Az iskolának életreszóló élményeket és irányokat kellene adnia és élnie kéne azzal az inspiratív szellemi helyzettel, amibe kerülhet egy középiskolás. Én a lelkem mélyéig dühös vagyok arra a négy évre, amit eltöltöttem a gimnáziumban, mert ott egyszerűen nem történt semmi. Ezért 25 évesen kezdtem rácsodálkozni a világra: a Vörösmarty drámatagozatára belépve értettem meg igazából, hogy milyen hatalmas lehetőség rejlik a tanításban, abban hogy élményt adjak és segítsek a felfedezésben, pedig nem akartam tanár lenni.

- Hogy alakult mégis így?

Vidovszky György: Filmmel foglalkoztam, és már a kilencvenes évek közepén az volt a mániám, hogy a középsikolákban médiát is kéne tanítani. Ez a tantárgy ugyanis akkor még nem létezett. A Vörösmarty Gimnáziumban lehetővé tették, hogy a drámaórák terhére filmtörténetet tanítsak. Amikor pedig az egyik osztály hirtelen drámatanár nélkül maradt, Keresztúri József kollégám rámbökött: „te csináld", és kezembe nyomott egy Gabnai-, illetve egy Kaposi-könyvet. Ősszel már drámát tanítottam: az azóta már elhunyt Nagy Miklóssal együtt vittük az osztályt. Egyébként nemcsak tanár nem akartam lenni, hanem a színház is nagyon távol állt tőlem: szörnyű színházi élményeim voltak középiskolás koromban. Azt hiszem túl sok olyan előadást láthattam, ami tökéletesen megfelelt annak, amit Brook „halott színháznak" nevez. Egyetemista koromban kezdtem beleszeretni a kaposvári és a katonás előadásokba, de a mai napig gyűlölöm azt a színházat, ami nem vesz tudomást a saját valódi szerepéről, a körülöttünk lévő világ kihívásairól, amelyik csak a maga eltartásából születik, és ami álságos sémák, témák ismételgetésében teljesedik ki. Amikor kőszínházban dolgozhatok, arra törekszem, hogy azt a korosztályt szólítsam meg, amelyiknek ma alig készül előadás egyébként, és mindezt úgy tegyem a kollégáimmal együtt, hogy közben halálosan komolyan vesszük őket. Nem kiszolgálunk, hanem provokálunk, nem alámegyünk, hanem, amennyire csak lehet „fölemeljük a lécet".

- Miért nem rendezel felnőtt előadást?

Vidovszky György: Ezek az előadások felnőtteknek is szólnak: az Iskola a határont vagy az Istentelen ifjúságot mindenképpen ide sorolom. A tavasz ébredését vagy a Lila történetét pedig jó lenne, ha látnák felnőttek is, mert ezek részben a mindenkori szülők felelősségéről is szólnak. Másrészt jól érzem magam ebben a közegben, nem hiányzik, hogy ún. „felnőtt" előadásokat csináljak. A fiatalokkal, sokszor amatőrökkel való munka meg kifejezetten inspirál: sokkal jobban szeretem a színpadon a személyiséget, az embert látni, mint a hideg profizmust. A Cyber Cyrano szereplői közül ketten is ilyen kezdők, sőt, a főszerepet játszó Nemes Anna már nem is erre a pályára készül: a Képzőművészeti Egyetemre jár. Fantasztikus találkozás volt vele dologozni.

                   
Istentelen ifjúság - mozgóképes ajánló

- És Dér Zsolt..

Vidovszky György: Igen. Hát, szinte összenőttünk. Tizennégy éves korában találtunk egymásra, és biztos, hogy nem csinálom meg annak idején az Iskola a határont, ha ő nincsen. Rádöbbentem, ő az én Medve Gáborom. De Zsolton kívül vannak még, akikkel nagyon meghatározó emberi és munkakapcsolat alakult ki, miközben felnőtté cseperedtek: Koloszár András, Egri Bálint, Császár Réka, Bárdi Gergő és még sokan mások.

- Mennyire érzel felelősséget azokért, akikkel dolgozol?

Vidovszky György: A Pál utcai fiúk szereplőgárdájának nem engedtem, hogy játsszon a következő Bárkás darabban, mert úgy éreztem le kell zárni, hagyni kell, hogy helyre tudják tenni a hirtelen jött sikert és népszerűséget. Aki közülük továbbra is ambíciót érzett a színészet iránt, a pályán maradt: a tizennyolc kamasz-szereplőből mára nyolcan profi színészek lettek. Amennyire tudom, nyomon követem a sorsukat, de természetesen nem tudom mindenkiét. Egy biztos, nem használni akarom őket. Az előadások készítése, repetoáron tartása közben is elsősorban emberi a viszony közöttünk, és amikor egy produkciót lezárunk, ugyanígy búcsúzunk el egymástól.

                
Pál utcai fiúk - mozgóképes ajánló

- Mit tapasztalsz, mekkora az igény arra, amit képviselsz?

Vidovszky György: Legtöbbször csoportban érkező tinédzsereknek játszani nem könnyű feladat. A fiatalok sokszor azt sem tudják, milyen előadásra érkeztek, és ha nem köti le őket az, amit látnak, kárbaveszett idő és energia mindenkinek. Bizonyos népszerű címekre könnyebben eljönnek az emberek. A Pál utcai fiúkat és A Legyek urát rengetegen nézték meg, azt a nézőszámot sose fogjuk tudni felülmúlni, Az Iskola a határont is már ötödik éve játsszuk. A kevésbé ismert, vagy teljesen ismeretlen címek nem feltétlenül vonzóak a tanároknak, sőt sokszor nem is értesülnek arról, hogy készül mondjuk a Cyber Cyrano, vagy a KoMa Társulat Sárkány című ifjúsági előadása. De már azt is tapasztaljuk, hogy sokan nyomon követik, mit csinálunk, és színházról színházra vándorolnak, hogy lássák az új munkáinkat. Az utóbbi két évben állandó alkotótársammal, Gyevi-Bíró Eszterrel már feldolgozó drámafoglalkozásokat is tartunk minden előadásunk után, ami nem csak egy frontális faggatózás arról, hogy tetszett az előadás, hanem az előadás alapján egy adott téma körbejárása. Fontos, hogy akik eljönnek elgondolkodtató élményben részesüljenek, hogy észrevegyék, a színház kommunikálni, üzenni akar.

- Volt, ami kudarcba fulladt?

Vidovszky György: Volt néhány melléfogásunk. Például 2009-ben, a Zendülők a Bárkán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A legnagyobb fájdalmam az volt, hogy kiderült, a témát nem tudtuk érdekessé tenni a fiatalok számára. Le is vettük a műsorról.

Zendülők
fotó: Garamvári Gábor

- Gyötrődsz utána?

Vidovszky György: Közben is. Utálom, hogy úgy létezik az előadás, hogy már nem tudok rajta javítani, csak itt-ott javítgatni. Ugyanakkor nézni kell, hogy tudjak visszajelzést adni a színészeknek, de látom: az előadásra beülő fiatal talán éppen úgy érzi magát, mint annak idején én.

- A fiatal színészeiddel létrehozott előadásaid legtöbbje viszont több évadon keresztül megy. Hogyan sikerül megőrizni bennük az érdeklődést, megtartani a színvonalat?

Vidovszky György: Egyrészt a próbaidőszak döntő ebből a szempontból: ezekben az előadásokban mindenkinek meg van a lehetősége, hogy saját magát kitalálja, hogy ötletekkel álljon elő. Az állandó visszajelzés pedig abban segít, hogy előbb-utóbb a belső kontrolljuk is kifejlődjön. Fontos, hogy érezzék, nincsenek magukra hagyva a próbaidőszak végén. Másrészt vannak trükkök is időnként: az Iskola a határonnál például az elmúlt két évadban minden előadásra hoztam a főbb szereplőknek egy-egy új mondatot valamelyik Ottlik regényből, és az volt a feladatuk, hogy valamikor elmondják az előadásban őket. Tehát mindenki tudta, bármikor érkezhet egy váratlan mondat, amire reagálnia kell. Ezzel azonnal megszűnt minden automatizmus a színpadon. Gyönyörű dolgok születtek így, amiből a közönség csak a koncentrációt vette észre, és a frissességet, mi pedig újra és újra felfedeztük magunknak Ottlik igazi világát.

Iskola  a határon

- A beszélgetés előtt mondtad, hogy hamarosan elutazol. Hova?

Vidovszky György: 2006 óta félig Dublinban élek, mert a feleségem ír és jelenleg a kisfiam is kint él. Nem döntöttük még el hol akarunk több időt tölteni, addig pedig marad az állandó utazgatás.

- Eljön az a pont, amikor döntened kell?

Vidovszky György: Biztos. Most vannak még feladataim itt. Kint is kaptam lehetőségeket, nagyon hasonló, jó feladatokat, mint itthon. Most még jó, de az is lehet, hogy egyszer kimerülök, és elmúlik az érdeklődésem a dolog iránt. Remélem, idejében észreveszem.

- Pedig azt mondtad: „tanítani fogok, amíg tudok".

Vidovszky György: Lelkes vagyok. Amíg lehet újat, érvényeset állítani, vagy kérdezni, addig van értelme.

Tóth Berta | színház.hu