„Eljön majd a nap, amikor mi is örökre elmegyünk. Elfelejtenek majd bennünket, elfelejtik az arcunkat, a hangunkat...” „magunk maradtunk, és most elölről kell kezdeni az életünket. Élnünk kell... Tovább kell élnünk...” Mintha csak a Három nővér szólamai visszhangoznának tovább és összegződnének fültépő zúgássá a Nemzeti Színház új bemutatójának záróképében.
A Mohácsi testvérek és Kovács Márton új darabja számomra legerősebben a felejtésről szól. Nem az emlékek természetes eróziójáról, hanem arról a vállalt-vállalhatatlan tabula rasáról, ami az élet szükségszerű feltétele volt az elmúlt jónéhány évtizedben. Arról, hogy az ’élni kell’ parancsát mindig a száj elé tett mutatóujj gesztusa kísérte. És arról, hogy emögött a mutatóujj mögött történetek, emberek, sorsok, mérhetetlen szenvedések „tűntek semmiségbe”. Aki halott, az halott, és maradjon is az – kiáltja az egyik szereplő az első felvonásban a Don-kanyarból visszatért katona arcába, mire az súlyosan figyelmezteti: ha valaki háromszor kimondja ezt, „annak elfújja múltját a szél, és hét nemzedéken át nem marad más, mint a fekete magány”. Ez a fekete magány – mert persze kimondják, harmadszor már átokként – süvít végül hosszan a harmadik felvonás utolsó kimerevedő képében – és tovább.
Radnay Csilla, Hevér Gábor, Makranczi Zalán - Fotó: Sulyok László
Az előadás kiindulópontjául egy megtörtént esemény szolgált: 1946. június 16-án Lovasberényben a János vitéz műkedvelő előadását ittas szovjet katonák erőszakoskodása zavarta meg. Az előadás néhány szereplője és más falubeliek szembeszálltak velük, és a kitörő verekedésben jópár szovjet katona súlyosan megsebesült. Másnapra helyreállt a rend, az oroszok részletes lista alapján több tucat falubelit fogtak le. Közülük ötöt ítéltek el végül gyorsított eljárással, és küldtek Szibériába, ahonnan sok év múlva hárman tértek haza. A történetet egy a faluból származó újságíró, Mong Attila ásta ki a felejtésből, és írta meg mikrotörténelmi monográfiájában (János vitéz a Gulagon). A könyv a felkutatott források alapján a lehető legteljesebben próbálja meg felrajzolni a történetben szerepet játszók alakját, motivációit, későbbi sorsát, és részletesen elemzi a falu – az idő múltával változó – viszonyulását a történtekhez. Nézőpontja a források természetéből adódóan a kívülállóé, a tanúé. De hogy hogyan volt ez megélhető, csak sejtéseink lehetnek: a táborokból nem érkeztek levelek, és a hazatérők nem beszéltek.
Ezt a hiányzó belső nézőpontot keresik meg Mohácsiék a Nemzeti előadásában. Hogyan mondható el az elmondhatatlan? – ez az előadás másik alapkérdése. Hogyan lehet beszélni a hómezőn hátrahagyott barátról? Hogyan írható le a gázkamra belülről? Hogyan lehet elgondolni a felfoghatatlant, megérteni az elviselhetetlent – hogy milyen az élet a Gulagon? Az Egyszer élünk... szereplői népmesékbe, legendákba oltják történeteiket, hogy egyáltalán beszélni tudjanak róluk. „bizony azt hittem, itt hagyom azt az árnyékvilágot, de megmentettek a bányászok” – meséli az első felvonásban a háborúból hazatért katona. „Hét kicsi ukránbányász, de ilyen kicsik ám, és bevittek egy kicsike házba… egy gyönyörű fiatal lány ápolt, nem olyan gyönyörű, mint Ilonkám, a haja fekete volt, mint az ében, a bőre fehér, mint a hó… ápolt, rügyfakadáskor indultam gyalogszerrel haza.” Vagy a második felvonásban a férfiakkal együtt elhurcolt és külön táborban tartott nők így mesélik el, hol voltak: „Hát az üveghegyen. – Hegyekben állt az üveg… – Amin a párt átlátott, az üveggé változott és azt azonnal kéz a kézben hozták hozzánk. – Nekünk meg törni kellett, úgy vitték a hutába. – Üvegcipőben kellett táncolni, úgy törtük. – Egy nap tizenkét párat kellett eltáncolni.” Nem történetekként idéződnek meg a mesék, hanem mesebeli helyzetek, mesealakok, szófordulatok segítenek elmondani valamit a megéltekből – és a halálból. Mert Mohácsiéknál a halottak – egészen a már említett átokig – együtt maradnak az élőkkel, osztják sorsukat, még ha egyre kevésbé van is helyük benne. „Ej, de rossz helyen vagy Jolán…” – tologatják minduntalan ide-oda az Auschwitz-ból visszatért lányt.
Kulka János, Makranczi Zalán - Fotó: Sulyok László
Az egész előadás szerkezete is egy színpadi mese, Kacsóh–Heltai–Bakonyi János vitézének felépítését követi. Mohácsiék darabjának felvonásai valamiféleképpen megfeleltethetők a daljáték részeinek, a színhelyek és a helyzetek ironikusan rímelnek a dalmű helyeire és viszonyaira. Az első felvonás a faluban játszódik, a János vitéz előadása napján, a francia királyhoz való indulás itt a deportálást jelenti. A második rész idegen földön, a munkatábor poklában játszódik, ahol a táborparancsnok utasítására megkísérlik újra előadni a János vitézt. A harmadik felvonás – a daljáték Tündérországának ironikus megfelelőjeként – az immár konszolidálódott faluba visz vissza, ahol még az a csoda is megesik, hogy Iluskává válik a Szibériát is megjárt rózsaszál, csak a hazatérőknek nincs már helyük benne.
Az évad egyik legfontosabb előadását rendezte meg Mohácsi János a Nemzeti színpadán. Az Egyszer élünk... ezer szállal kötődik a helyhez, ahol született, ahhoz a kulturális kontextushoz, amiben nemzeti klasszikusaink keresik a helyüket, és persze Mohácsi alkotói életművéhez. Kovács Márton zenéje nem „csupán” a szöveggel egyenrangú eleme az előadásnak, hanem hallhatóvá tudja tenni a mondhatatlant, amikor a „fekete magánynak” már nincsenek szavai, mozdulatai, csak fület-szívet szaggató hangja van.
Kovács Márton–Mohácsi István–Mohácsi János: Egyszer élünk,
avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe
Nemzeti Színház
Író: Mohácsi István, Mohácsi János
Zene: Kovács Márton
Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Remete Krisztina
Világítás: Bányai Tamás
Koreográfus: Bodor Johanna
Dramaturg: Mohácsi István, Perczel Enikő
Rendező: Mohácsi János
Szereplők: Bánfalvi Eszter, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Földi Ádám, Gerlits Réka, Hevér Gábor, Hollósi Frigyes, Kulka János, László Attila, László Zsolt, Makranczi Zalán, Martinovics Dorina, Marton Róbert, Mátyássy Bence, Nagy Mari, Radnay Csilla, Stohl András, Szarvas József, Szatory Dávid, Tompos Kátya
Bemutató: 2011. február 25.
Bán Zsófia: Zenés katonadolog (vagy nem?)
Dömötör Ági: Megátkozott magyarok
Nánay István: Meghalni könnyű, élni nehéz
Szántó Judit: …nincsen elmúlása
Zappe László: A megalkuvás művészete
A diktatúra kíméletlen rombolása
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.