Léner: nem történt csalás

"Mi lennénk az egyetlen magyar intézmény, amely tévedésekkel ugyan, de teljesíti a kötelezettségeit? És szabad-e olyan intézményt megalázni, amely szolgálja a fővárosát?" - kérdi Léner Péter Tarlós Istvánnak írt nyílt levelében.

 

 

 

Tisztelt Főpolgármester Úr!

 

Sokan biztattak, kérjek Öntől személyes találkozót. De úgy éreztem, nehezen tudna rám időt szakítani. Inkább a nyíltlevél-formát választottam. Mert bár mondandóm elsősorban Önnek szól, a közvéleményt is érinti.

 

Szeretném, ha végső döntése előtt valóságosabban értené a József Attila Színházat. Követtem Beckett tanácsát a Godot-ból: „Mondja hosszabban, rövidebb ideig fog tartani.”

 

A fővárosi színházak mai struktúrája bő száz éve alakult ki. Lényege a sokszínűség – a kabarétól a klasszikusokig. Nemcsak esztétikailag, ízlésben is le akarták fedni az egész társadalmat. Ehhez sok teátrum, társulat kellett. Külföldi színházi emberek máig irigykedve nézik e kulturális gazdagságot. Meddig?

 

Budapesti színházaink sokáig a belvárosban tömörültek. A külső városrészekben nem volt kulturálódási lehetőség, ezért az államosítás után az akkor még „proletár Angyalföldön” is színházat akartak adni az ott élőknek.

 

 

A József Attila Színházat 1956-ban nyitották meg. Szeptember 1-jén hét óra tíz perckor Bilicsi Tivadar azzal lépett színpadra: „Gyerekek, megérkeztünk.” Bízom benne, hogy most, ötvenöt évvel később Bodrogi Gyulának nem kell majd azt mondania egy előadás végén: „Gyerekek, távozunk.”

 

Ötvenöt éve egy sikertörténet kezdődött. Ezt a színházat Budapest megszerette. A József Attila Színház vállaltan kettős identitású: úgy tudott megmaradni angyalföldinek, hogy a város és a kerület fejlődésével egy időben budapesti is lett. Megtalálta a helyét és feladatát a fővárosi színházi struktúrában: sok műfajt játszó, nívósan szórakoztató népszínház. Ezt leírni vagy elmondani egy társulati ülésen, közgyűlésen, elfogadtatni bizottságokkal – nem nehéz. Megvalósítani – már jóval bonyolultabb. Ehhez nagyszerű színészek, értő irányítás kell.

 

Nyilván ez is lehet „evidens”.

 

A valóságban, a megvalósításban mégsem az.

 

Évente körülbelül százezer néző jön hozzánk. Szavazópolgárok, adófizetők. Ők ragaszkodnak színházukhoz. Nem az „átalakítotthoz”, nem egy olyanhoz, amely „színház is”. EHHEZ. EZEKHEZ a darabokhoz, EZEKHEZ a színészekhez, EZEKHEZ a gondolatokhoz.

 

Egy alapvetően nem teljesítményorientált országban kénytelen vagyok Önnek elmondani: amikor igazgatóként 1990-ben ideszerződtem, százötvenen ültek a nézőtéren. Ma szinte minden este telt háznak játszunk. Komoly vezetői kihívás volt, hogy a színház újra megtalálja, visszahódítsa a közönségét. Őket meg kell tartania a jövőben is, sőt!

 

Az ötvenöt év alatt természetesen voltak válságok is: személyiek, pénzügyiek, politikaiak. Mindegyiket túléltük. Érvényes ránk Párizs jelmondata: „Hányódik, de nem süllyed el.”

 

A József Attila Színházat ért mostani durva pénzügyi elvonást nem tudom megérteni és elfogadni.

 

A magyarázat – „rossz gazdálkodás” – túl általános. S nem felel meg a valóságnak. Az állandó ellenőrzések – Állami Számvevőszék, Fővárosi Önkormányzat, felügyelőbizottság, könyvvizsgálók – ezt nem jelezték vissza. Sikkasztás, csalás nem történt. Perben senkivel és semmilyen intézménnyel nem állunk.

 

A színház gazdasági helyzetéről az Önökben kialakult kép egy kiragadott pillanat hibás értékelésének eredménye. Minden hazai, alapvetően állami vagy önkormányzati költségvetésből gazdálkodó szervezet folyamatos anyagi nehézséggel küzd. De egyiknek sem lehet megítélni a pénzügyi helyzetét a gazdasági év egy kiragadott pillanata alapján, abból szakszerű következtetéseket levonni, tényeket megállapítani. Egy ilyen „pillanatkép” pánikot kelthet akkor is, ha az egész éves gazdálkodás kiegyensúlyozott, eredményes.

 

A színházban a támogatást negyedévi bontásban kapjuk, ám kiadásainkat nem tudjuk ehhez igazítani: a fizetési határidőket jogszabályok, szerződések diktálják. Nyárra, amikor nem játszunk, lemerül a kassza, hogy aztán őszre újra megteljen.

 

A József Attila Színház pénzügyi helyzetéről Önök éppen a nyári szünet előtti „rossz pillanatképet” kapták meg. Pontatlanul. Tény, volt a színháznak adótartozása, de jelentősen alacsonyabb összegben, mint az a sajtóban megjelent. A tartozást – feltehetőleg – emberi tévedés okozta, azt magunk észleltük, s önrevíziós eljárással korrigáltuk a hibát. Fontos tény az is: színházunk rendszeresen pozitív „üzemi eredményt” realizált. Ennek összege 2010-ben hatvanmillió forint volt.

 

Mi lennénk az egyetlen magyar intézmény, amely tévedésekkel ugyan, de teljesíti a kötelezettségeit? És szabad-e olyan intézményt megalázni, amely szolgálja a fővárosát, s évente százezer polgárnak nyújt kulturális élményt? Esténként bal- és jobboldali nézők ülnek egymás mellett. EGYÜTT VANNAK. Ha úgy tetszik: ebben a mentálisan, erkölcsileg leromlott, szétszakított országban erre lassanként már csak egy színház képes.

 

Az elmúlt évadban – néhány kollégámmal egy időben – úgy döntöttem: abbahagyom igazgatói munkámat.

 

A mi történelmünkben a folyamatosság – külső és belső okok miatt – örökké zátonyra futott. Ezért is döntöttem el a színház érdekében: úgy kötöm össze a jelen értékeit és a változó jövőt, hogy magam szeretném „betanítani” az utódomat. Pályázatát a Fővárosi Közgyűlés elfogadta, s kinevezték őt. Majd felkért engem: további öt évre maradjak a színház munkatársa. Azt gondoltam: tapasztalataimra szüksége van neki is, a társulatnak is. Utódom a fizetésemet a magáénál egy forinttal alacsonyabb összegben határozta meg. Én ezt intelligenciaként és az irántam való bizalom jeleként értelmeztem. Ezt Önök utódom hibalistájára írják.

 

Az Önök ígérete, hogy megmarad a színház – kevés, nem megnyugtató. Hogyan marad meg? Milyen koncepcióval? Arról nem is beszélve: a magyar társadalom az „ígéreteket” bizalmatlansággal fogadja.

 

A színházunkkal szembeni támadásnak valójában több oka lehet: politikai vagy személyi bosszú, vagy mert valakit e „megszerkesztett színjáték” után akarnak kinevezni. „Hasznosítási pályázat?” Nem értem. Utoljára a „békeharccal” voltam így, azt sem tudtam soha felfogni. Ennek a pályázatnak más célja van: valamit elhomályosítani, időt nyerni.

 

A fővárosnak (is) pénzügyi gondjai vannak. Oldjuk meg együtt – legalábbis azt a részét, amely ránk tartozik. És nem gyanúsan, ingerülten, szakszerűtlenül. Persze a tulajdonos bármit megtehet. Apám 1944-ben azt mondta: „Jogállamban élünk, nem történhet semmi.” És...

 

A felelősség közös. Ezt a színházat nem kell átszervezni, újragondolni. És főleg nem kell büntetni. Egy színház szellemi-mentális hatását a társadalomra becsülni és védeni kell.

 

Nagy érték van a kezünkben.

 

Kötelességem volt Önt megkeresni. Ennek a színháznak – fennállása óta – én voltam a leghosszabb ideig a vezetője. Ma is munkatársa vagyok. Remélem, levelem is része lesz annak a folyamatnak, amelyben Ön újragondolja a József Attila Színház jövőjét.

 

A huszadik század talán legfőbb tanulsága, nem szabad hallgatni, amikor szólni kell, és a passzivitás bűn, amikor cselekedni kell.

 

Ezt várják tőlem elődeim: Paulay, Jób, Hevesi, Bárdos, Várkonyi. Büszke vagyok arra, hogy szerény utóduk lehettem.

 

Apropó: március 12-én lesz a Made in Hungária háromszázadik előadása. Örülnénk, ha megtisztelne jelenlétével minket. Április 11-én, a költészet napján kitűnő íróink saját írásaikat olvassák fel – József Attilának ajánlva azokat. „Születésnapodra” az est címe. Örömmel várnánk erre is.

 

Budapest, 2011. február 28.

 

Tisztelettel üdvözlöm: Léner Péter

 

P. S.: Harminc évvel ezelőtt Kerényi Ferenc barátom, a Magyar Színházi Intézet akkori igazgatója kölcsönadta nekem Márffy Ödön Hevesi Sándor-portréját. Akkor még Nyíregyházán voltam igazgató, a képet magammal hoztam Angyalföldre is. Néhány hete levelet kaptam az intézettől, hogy a József Attila Színház bizonytalan helyzete miatt adjam vissza a festményt. Elvitték. A helyére kitettem a „visszahívó” levelet. Ennek így kellett történnie. De Hevesi Sándor ironikus és szomorú tekintetét bezártam a szívembe.

süti beállítások módosítása